Versek

Modigliani taligán

Ha voltam is, végül csak érkezem,

csak téged tudlak, és elég legyen,

kecses, rendetlen műterem

– a legszebb villanás vagyunk,

az első naptól átok:

ahogy lefestem, máris hazudok.

Aki magát tanulja folyton,

hogy szárnya mennyi szuszt bír el,

az magának bejárhatatlan utca,

s végül csak másokban terem meg

gyümölcsöt, rendet – kész egy újabb fáma,

utána már nem én vagyok neked.

Az én utcám az én koporsóm, itt enyém a táj,

már van belőlem annyi év és torzó,

bársony zakómon egy csík egy halál,

én végleg élni nem tudok, csak újból,

liturgiából, borból. Fénykép voltam –

s leszek megint, egy titkosabb tan.

És meghalok, és elrabolnak újra,

egy taligával ki a Montparnasse-ra,

megálmodom, hogy ébredek,

előttem pigment, hó, és a

királyi pálca phaetonzuhanása,

ahogy lekorpahullnak a színek.

Ave Maria, Ave Jeanne, hogy is lehet

figyelni vászonba csapódó testeket,

a nyak, a haj ívét tanítani,

tavasztól télig ezt is mind eljátszani.

Ave Taliga, Ave Neked, Utca,

te mindenütt derengő korpasűrűség,

talált szavak ecsetvonása, én

– nem én, az ének áramlása,

a homlokon egy könnyű kéz simít,

felfesti rá ködfoltjait,

gyümölcsöt, rendet igazít,

kivert kutyák nemes vonásait.

Ha voltam is, hogy is legyen elég

színek fáradhatatlan akarása,

a végső képért bármit összehazudnék,

hogy végre állhassak valóra válva,

villantunk, voltunk, vagyok én, a fáma,

Ave Bejárhatatlan Vaksötétség.

(2009-2015)

Vásárhelyi állomás, szokás szerint

Megindulni mint a hó az álmatlan reggelekben.

Így élted napjaid, és így is fogod,

állomások szaga, vonat, hajó, révre rév,

járás házról házra, követve valamit,

futásod tárgyát, nőt, ablakszemet,

fényképet, csikkvillanást. Ha látod, elkapsz egy mozdulatot,

csuklót, nézést, elejtett szót, felismered.

Néha eltűnik szem elől, majd előbukkan újra,

ködben vagy madárraj közepén,

rendezgeted magadban, fölveszed, lecseréled,

ha ideje van, nagytakarítás, mosóporszezon.

Egyik lánnyal egyik hajnalon,

köszöntenek az ismert képek,

rábólintasz, pirkadat, macskakövek,

és az utcalámpák kialvásának örökkévaló pillanata.

Így játszottál egyszer velük, így járod újra, verklisé,

pisszoár-én, megkönnyebbülsz, lehúzod, elhagy. Ilyen vagy.

Se nem túl édes, se nem túl keserű,

fekete, csipetnyi cukorral, ahogy szereted,

ahogy lefestetted volt, évekkel ezelőtt,

egy más városban, más pozícióban.

Persze van, ami változott,

arcodon a gyűlő ékezetek,

kihúznak, újraírnak. De lényegében ugyanaz,

ahogy beállsz egy cirkuszporondon, játszol,

lejársz, jön a következő. Aztán azok a percek,

a senki nincsen itt-percek, mikor magadnak játszol,

ez volt, megvolt, megyek, szép volt,

aki rádnéz, alig látja.

A változásban mindig van egy kis manír.

Éjszakai fürdés meztelenül a strandon,

matracon a macskák és a testek,

ahogy visszalapozod az elmúlt éjszaka albumát magadban.

Ami benned van, nehéz vagy könnyű,

alig látszik. Legtöbbször fugába fér.

Elalszom, megfog, és felrak magába

s én mással álmodom, szokás szerint,

szinkronban bőr és éj hőváltozása,

erkély, vacogva elszívott cigik,

alkalmi képek kinesztéziája,

folyó és nyál és hold és lassúság,

és gurulunk az ágyról le a partra,

és nyári háttérképek előtt át.

De van nevük. És szereted őket nagyon,

egytől egyig kihasználod őket

és egytől egyig kihasználnak téged. Szent a béke.

Kertek, amiket látogatsz és tudod,

többek nálad. Mert velük vagy itt,

bennük vagy semmiség, csikkvillanás,

veszett ütem. Ezért nem maradhatsz soha,

nem a tied a rév, se a tenger, se az út,

egyetlen állomás sem, csak a képeket viszed magaddal.

Hajód kifut. Exponál, majd megy.

Váradtól Bukarestig, Temesvártól

Besztercéig, Kolozsvártól

Budapestig, és így tovább.

Otthagyni ezt-azt szoktál,

papírt, cigit, napszemüveget.

Egy-egy sort, harapásnyomot.

De tudod a válaszuk, ha kérdik

majd a férjeik, és nálad őszintébb szerelmeik,

ki ez? – Hogy ez? Nem érdekes.

És hálás vagy nekik.

(2009-2015)

‍