Versek

csipkebogyótea

már megint rozsdásan dirigál,
az idő egyre keserűbb,
ez sem az első alkalom,
s hogy össze ne törjön semmit
inkább ordítva szalad át a lépcsőházon.
emeletről emeletre távolodik dühe.
odakint kötélként esik,
s ő egyre baktat – csak innen el –,
átázik kabát ing nadrág
melltartó kisbugyi.
megverten tér vissza
(persze a kulcsot itthon felejtette),
s az esőlécsurgásra röviden
rárímel a csengő
ajtónyitáskor könnyeivel elkever
összemosódik minden.

*

szótlanul teafőzni megy,
fullasztja az eső az ablaküveget.
dühömet már csatornába mosták a fentiek,
levetkőzném a megmaradót, és összehajtogatnám magam
minél kisebbre, minél láthatatlanabbá
míg visszatér. nem tudom. nem enged.
szeretnék csak egy árva szót bár,
de felborul a csipkebogyótea
és nem vesszük észre.

Édes

álmodtál egy nőről aki én vagyok
én mint zsenge tizennyolc
én mint szenvedő alany
én mint hiú szerető
én mint tiporatlan holnap
miatt félbehagyott ma
mert engem álmodsz
dióbél királyfi tudod
niobét játszani fárasztó szerep
várni rád olyan mint naponta
látott tükörkeret vizsgálata
csupán időhúzás
benne ülni erény-
merénylet
– szelíd magamba bámulásnak indult –
most meg szentimentális
közhellyé vadul a pillanat
pedig a habozás tisztára mos érted
szappanos-samponba keveri vérem
képzelt alakodat rodinnal kőbe vésem
amin leginkább meglepődök az a hangod lesz
mindig másmilyennek érzem
zsigereim csendjéből fakadó
csóré novemberi lázat
beleszövöm jövőmbe a fürdőkádad
a hátsó kertben eltörni vágyó szilvafát
rongyosra lapozható szilágyidomokos-köteted
zsugorodó szembogarad
miután megtanulok szőni mert
manapság ez nem divat
tiszta szívvel kinövünk kacatokat
míg te csak félkegyelmű álmot altatsz hajnalig
addig én bevégzem a ragozást
sokszor csak úgy maguk elé néznek ostobán
ha szívem csendhez szoktatva hordom
hát pont ezért
magamra kötlek mint kétszázhúsz voltot
ugye nem rázol összevisszaságba
álmod súlya ugye nem nyom agyon
ha magam megszelídíteni hagyom
ugye lehetnék bárki ha képes
leszek pont téged kivárni
de ha felébreszt keserűn szivárgó reggel
űzz el magadtól vagy én űzlek el

Kell

néma kertben ülünk
cseresznyés lomb takarja
fejünk felől a napot
te éhes vagy de nem
nem, nem nyúlhatsz érte
továbbra is ülnöd kell és
koncentrálni, koncentrálni
pedig ez nem is tiltott gyümölcs-
pálinka sem lesz belőle
te továbbra is éhezel
lassan oda jutsz hogy megennéd
a fűszálból hajtogatott betűimet is
fogy a gyep apró ujjaim már körbe-
legelésztek minden négyzetcentimétert
egyre kevesebb marad nekem és annál
nagyobb a leírhatatlan szorítás
így hát tanulni kell az önmegtartóztató csendet
mert néma kertben ülünk

Fáj

a fehérfalú derengésben óhatatlanul csattan a bejárati ajtó utánad.
végleg magamra hagytál.
kitéptél belőlem két marékkal, és fejvesztve rohantál, te őrült,
nehogy utolérjelek és visszakérjek tőled bármit is:
közös ágyunkról ledobott párnám – hajszálastól,
lepedőnkre feketült nyomorú álmunkat,
sírása merev tengelyében álló kislányt, aki
előtted voltam, és utánad vagyok,
falon lógó lepkegyűjteményt,
zárt ablakok mögött felzabált szívverésemet,
szertartásos zuhanásainkat.
fáj a kartonokban elhurcolt jövőnk.

Sárkány Tímea, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanulója, a Helikon irodalmi pályázatának III. helyezettje.