Versek

száz év magány

és elhallgatnak akkor mindenek
összemosódik első és kilencvenkilencedik
a száz már csak ráadás
száradás csorbítja az ajtófélfát
féléves eső mosdatja az ablaküveget
hámlik a vakolat s vele együtt az emlékezet
szanszkritül vésett pergamenekbe
csomagold az uzsonnát
az ágylábakat feltámasztó
téglákat zúzd porrá majd
szórd rá a zsíroskenyérre
legalább ezt vidd magaddal
habár úgyis megemészted
amit nehezebb molyrágta szövetekbe csavarod
összetéped a megsárgult szélű képeket
tornácról letaszított virágcserepekben
a gennyes talp lüktetése
ezután levágod a szárítókötelet
és nyakadra fonod az emlékezés
kioltásaként s akkor majd
nem nyílik sóvárgó ágyék
nem szülsz többé sír felé guggolva
nem puhul már hús a nyereg alatt
nem lesz több háború
se tél se csend se hó se halál
elmúlást virágzó magnóliafák
vernek gyökeret a magára
maradottak udvarán

soha

I.

ordítottam mint egy gyerek
miközben a karom szorította
nem akartam hogy ne szorítson
szorítása nem fájt soha aztán féltem
már ordítani féltem hogy megharagszik
és abbamarad a szorítás s hogy többé nem szid
nem sírunk nem is néz énrám

II.

bepakolni
egy hátizsákba
két utazótáskába
három dobozba
tizenkilenc évet

levezetni gyomorgörcs nélkül háromszázhatvan kilométert
visszanyelni a könnyeidet és a hagyakérozást
ébren maradni és oldani a háromszázhatvan
kilométer oldhatatlanságát

soha nem lesz már olyan, mint előtte.

III.

soha többet – mondtam.
nem néztem a szemébe,
mert ugye háromszázhatvan
kilométer. a telefonba
súgott sohák először
varjúkárogással keveredtek,
majd kezdtek kifakulni.
dobhártyám erezete
szívesebben verte
volna vissza, hogy
vérem ne vigye szívig.
soha többet – s az embert
mégis körbe viszi a lába.

anyajegy

éreznem kellett a végét, mint megsemmisülésük
elől menekülő állatok. mikor utoljára láttalak,
összetörten húzódtál meg mellettem,
a kialvatlan másnaposságra fogva mindent,
pedig érezned kellett, hogy ehhez még
csak hasonló sem lesz.
én csak bámultam öledbe csüngő karjaidat
amit anyajegyek sokasága csipkéz.
szerettem volna nem látni arcod
vonuló árnyékát, mert elég volt rá egy pillantás,
s azóta görcsbe rándult fuldoklás
minden lélegzetvétel. nem segítettél oldani
s kétségbeesésemben elkezdtem
összekötni anyajegyeinket – ha már másképp
nem tartozol hozzám.
első vonal: zsibbasztó kolozsvári ősz.
főtér. galambok. két lógándozó láb.
(persze, hogy az enyém a tiedhez
képest nevetségesen kicsi,
apró kezeimről nem is beszélve)
második vonal: fellegvár.
ültünk a lépcsőn és az ekphrasziszról
olvastunk, miközben egy turistának
nem épp kinéző nő lefotózott majd
mosolyogva tovább emelte arcunkat,
amit ő már el is felejtett, ki is törölt.
de kívülről elképzelve magunkat
valami végleg belém égett.
a harmadik épp a szülinapod.
bor folyik, majd a sötét szamos.
az legalább elnyeli a zokogást
mint éjszaka a reflektorfényt
és hajléktalanokat.
a negyediknél még azt hittem
hetekre bontva fogok emlékezni.
az ötödiknél már csak
cipősarkak kopogása.
a hatodikhoz érve
kigombolt télikabát
egyik ujjában űr,
másikban bal kezed.
a jobbon elfogytak anyajegyeid.
fennmaradóimba sűrűsödik a magány.

kacsaetetés

végül is ketten maradtunk
mikor már nem kötött össze egyéb
mint a borzongató felismerés:
most jobb mint valaha volt.
őszinteségbe hajló
magunkra maradottságunkban
a fellegvárról leszállva a
központi park kacsái közé
múltmorzsákkal etettük őket
s hogy ne feküdje meg a gyomrukat
kenyérgalacsinokkal kevertük
belegyúrva a tagadás gesztusait
az októbertől júniusig tartó
mélyzuhanásokat és magasrepüléseket.
találkoztunk újabb sorokba rendezni
a már elrendezettnek hittet mert
az igazságok kacsaetetés közben
a kötelezettségektől menekülők
tehetetlenségéből törnek fel csütörtök
estéken, miközben elhiszik szegények
a megnemtörténtet már sosem
lesznek képesek megtörténtté tenni.

Sárkány Tímea 1995-ben született Kézdivásárhelyen. Jelenleg a kolozsvári BBTE magyar-komparatisztika szakos hallgatója.