Versek

Sínen vagyunk

Mint akkor régen, most is közlekednek vonatok.

Az emberek felszállnak, leszállnak, nyüzsögnek, mint a férgek;
tömött sorokban tolonganak, majd helyet foglalnak
egy privát fülkében, vagy megragadnak egy kapaszkodót.

A megállóban homelessek kéregetnek (még akad, aki ad);
egyesek még egy sört, cigarettát, mások pedig
a közeli étteremben degeszre zabálják magukat.

Itt, Európa peremvárosában minden külvároshoz illő:
mocskos vonat, hideg fülke, homályos ablak
és (minden alatt) szartól bűzölgő aluljárók.

Egy öregasszony galambokat etet,
egy megtépett macska napozik,
és a behúzott farkú kóbor kutyákat
megveri, majd elkergeti a bakter.

Most is akad, aki a vonat alá esik,
aki a vonat alá ugrik,
mások pedig felszállnak.

Akad pár olyan ember is,
aki veszi a fáradságot; és javít a kilátástalan helyzeten:
rongy, lehelet, tiszta ablak.

Amnesztia

Adok neked még egy napot:
nézd, hogy torzít ez a pár ezer szilánk,
milyen szépen játszik veled:
hibás az egész, tehát nincsenek hibák.
Idd le magad, éld ki magad (még ma!),
játssz a végtelen sok fénysávval, amit visszaver,
utazz be annyi szilánk-szigetet, amennyit csak bírsz,
úgysem sikerül befejezned, menned kell tovább,
hogy hova? (tovább, hovatovább egészen végig),
érdekes kérdés, de nem a válasz derít fényt a titokra,
hanem az, hogy elindulsz.
Talán ez az első lépés a legnehezebb
(mármint elméleti szempontból),
a többi már csak egyre nehezebb lesz,
de mégis könnyebb egy kicsit:
hiszen ketten, reméljük majd, hárman kell végigmenjünk.
Tehát bezárlak már holnap,
nem kapsz amnesztiát, éld ki magad még ma!
Esetleg néhanapján: ha valami fáj, valami bánt,
egy kis piát becsempészek a zárkába,
és leisszuk magunkat a sárga földig vagy még lejjebb,
de most indulnom kell (neked is menned kell),
és holnap a tükröt kicserélem.

Ethon előtt

Éjjel az állomáson ácsorogtam
a reggeli járatra várva;
kint vihar, csattogtak az ócska székek,
bent galambok aludtak,
a jegypénztárban csak közöny, billentyűcsattogás.
Némán várt mindenki: hiába kutattam
a sivár tekintetek közt – senki sem mert a szemembe nézni.
Menétiosz, Epimétheusz és Atlasz se nézett rám.
„Adj egy tüzet, kicsi-bátya”
– szólt rekedten egy hajléktalan.
A szemembe nézett,
odamentem, és meggyújtottam a csikkjét.
Kimentem, megkínált, szívtam:
büdös volt, és égette a torkomat.
Hideg volt, behívtam a váróterembe,
de azt mondta, hogy oda neki nincs bejárása:
a bakter kirakja.
Szakállát már mereven tartotta a jég,
lila ujjai kicsontosodtak.
A közeli park mellett raktam tüzet
gallyakból és szemétből; megkínáltam
cigivel, vettem egy sört és beszélgettünk.
Akkor éjjel egyedül ő volt idegen.
Pirkadat előtt
vijjogó rendőrautó érkezett:
bevitték gyújtogatásért.

Gothár Tamás, a csíkszeredai Joannes Kájoni Gazdasági Iskolaközpont tanulója, a Helikon irodalmi pályázatának I. helyezettje.