Versek

Bara Barnabás: Model III

Vérkeringő

mindig ez volt a kedvencem.
így cigizve, hazafelé, reggel,
miközben még friss
leheletük sugárzik belőlem,
lehelete a földnek, fülledtség,
kedd, változás az égben.

ez volt az első tavaszom,
ezer tavaszból egy,
az, ami nem volt sohasem,
a tű a játszmával rokon,
s a szépséggel a méreg,
a bőrön apró csillagok,
egy-két-há és ott vagyok,
eltűnök, ebből élek.

nekem kolozsvár voltál,
nekem a viceroy és az instant,
garázstetőkön sörrel,
egy tökéletes ország,
felemel, kerget, elhagy,
kicsit megmutat mindent,
szélnek hajat és szoknyát,
de nem, ő be nem enged,
vagy beenged és elmegy,
és egyedül megyek az utcán.

nekem a blicc, a pánk, a vandál,
nagyváros, nagy család, halottak,
engem te meg ne tartsál,
de ma még melléd fekszem.

én mindenütt romokat hagytam,
hogy kezdődjön el minden,
hogy egyszer körbeérjen,
bizony én is ölni jöttem,
megfojtani szelíden,
játékból minden tangót,
bimbózni hagyni mégis,
hogy nyíljon ki és sírjon.
egy szabályos fasz vagyok én is.

álmomban én voltam jákob,
nem hagytam futni az angyalt,
és benjámin, szerencse fia,
mindenbe beleharaptam,
farkastól fél csak a farkas,
fölöttem cikázó darvak,
angyalból démon és vissza.

nekem a sötétkék domingo,
idegen apám, a tenger,
bőrömön hullámzó égbolt,
elhagyott vasárnapi naplók,
szürke ház burjánzó kerttel.
nekem a magyar a román az angol,
és csillag és kereszt és fogyó hold,
a pásztortűz és a fegyver,
a vérfolt a monokrómból,
háromszor, kétszer és egyszer.

Budapest forró teste,
reggel, hazafelé, cigizve,
ott kell majd hagyni ezt is,
otthagytam magamból
mindenkit. Változás
az égben, a tavasznak vége,
és kedd, és mindez régen
el lett döntve, mostmár
örökre kijavíthatatlan,
az országban nyár van.

Ámor lefekvés előtt

én már nem tudom, ki hova gondol.
de minden jó irányba tart, ha nem is
tud róla. hogy így, itt él ezen a földön,
és még szégyelli is magát érte. sokszor

elgondolom, hogy bennem is megáll
egy óra. valahogy megérzem, hogy vége,
a visszaszámlálás elindult. kiöntöm a
borom és rám találnak vérbe fagyva a

fürdőszobában. vagy a háztetőn, nagy,
félszárnyú, kék madarakkal. ki kérdezte,
hogy a sötét mit tartogat még a tárban.
hogy ebből a torokrákos szomorúságból

lehet-e még itt építeni valami örökrét.
vagy az egyből csinálni hármat. ajtót és
ablakot kinyitni minden nap és csukni.
kit érdekel, mi ömlött ki miért. kit, hogy

meghalnak, és hányszor halnak meg.
így játszom sokszor. persze megáll, én
mindig felhúzom újra, addig, amíg bírja,
addig, amíg bírom. mert én azt akarom,

amit lehetetlen kilőni, és nézni ezt a
kertet, hogy az egész hogy lehet, hogy
csak virágzik pofátlanul, és mégsem
szakad rá a madárbaszta jóságos ég.

Idegenből

repülj, madár, ne várj ott rám, egyszer sötét
szemem lehunyva eljövök, felnézek.
én rég tudom, nincs vége semminek,
és nem takarja el sebét se föld, se ég, azért.

nem tudhatod, mit rejt a szürke, kék.
ki húzott el mérőzsinórt az űr felett,
ki rakta le két vég között szegletkövét,
a tenger forrását ki érintette meg,

hogy működésbe lépjen minden este
kutya és macska, szél, eső, leviatán,
százezer év, pokolpillangó játszó teste,
ahogy szagolgatják, harapják egymást

a hajnalok. és félj. mert hátravan még ezután
ezer halál, szülés, vérző cseresznye.
de mondtam már, hogy nem fogok fejvesztve
megfogni semmi nekem szánt mostvagysohát.