Versek

Fejér Bernadett munkája.

Átkelés

Létezni úgy, mint aki altatás után ébred egy lassú álomból, és megáll egy pályaudvar ritkán használt vágányai felett átívelő híd közepén, és úgy tesz, mintha várna valakit, miközben a beton repedéseiben csillogó olajos tócsák felszínén az apró hullámok elsimulnak, de tudja, hogy ha rájuk nézne, a szivárványszínben játszó halott víz helyett a hínáros tófenék hajóroncsai közt lesben álló, apró szörnyeit látná az emberkéz emelte architektúrának. Épp ezért úgy tesz, mintha valakit várna, és szemeivel a sínek gazos és üszkös érhálózatát pásztázza és figyeli, ahogy érkeznek és indulnak vonatok a még használatban lévő síneken, miközben a pályamunkások éjszakai váltása tűnik fel a sínek mentén, és azok onnan föntről, mint apró hangyák kezdenek neki ismeretlen feladatuknak, vagy csak a lassan pusztuló vasúti táj olajos, fekete semmivé válásának szalutálnak a vállukon fekvő súlyos kalapácsokkal, miközben úgy tesznek, mintha a peronon állnának és várnák azt, aki még soha értük vagy miattuk nem szállt le egyetlen vonatról sem, de még a távolsági busz megállójáig sem sétált el megnézni a külvilág veszélyeire és az elutazás reménytelen hiábavalóságára felkiáltójelként figyelmeztető, alumínium oszlopra csavarozott menetrendjét egy másfajta valóság talán soha vissza nem térő lehetőségének. Egy olyan valóság lehetőségének, amibe talán most eljutott az, aki a hídon áll, és, megértve létezése minden értelmet nélkülöző céltalanságát, ebben az új állapotban ismerkedik a világgal, amelyikben áll a hídon az éjszaka közepén, megkoszorúzva az autóút fölé behajló ívlámpák sugarával, pőrén a tudata maradékával, miközben az alatta húzódó síneken a lassan gördülő vonatok fényszórói combvastagságú sugárral hasítanak a félelmes sötét mélyére, hogy leképezzék a hídon álló alak felismerését, hogy az az állapot, amiben létezni érdemes, a világgal egybefonódó tudat igyekezete, eggyé válni és mégis megőrizni valamit magából, a különböző tájakon megtelepedett flóra minden egyes példányával, valamint a mélyben húzódó és a föld legfelső vékony rétegét átdöfő kőzetekkel, hogy elapadjanak a könnyek forrásai és testetlen alakban, az emberi létezés megszokott pszichés folyamaitól megszabadítva, kezdetét vegye az eszmélés egy más jellegű tudatállapot felé. Az alak pedig, ahogy ott áll a híd közepén, és nézi, amit lát, magába fogadja világát az adott pillanatban felépítő dolgok képeit és rezgéseit, és érzi, hogy akár a sínek alatta, ő is úgy kezd befutni az akkor még ködökbe és párákba burkolózó, semmibe vesző messzeségbe, hogy a periférián túl, újabb távlatokra bukkanva, átadhassa magát a sehova sem vezető, örök utazás megváltó gyönyörének.

Ez nem egy ártér

Isteneknek nevezték magukat és bebábozódtak

a kiszáradt folyóágy még nedves iszapjába,

hogy ott átaludni tudják a hosszú nyarat.

Mikor repedezni kezd a héj, előmásznak az esőre,

lemosni magukról a magzatmázat, az aprószemű homokot,

és fészket készítenek éjszakára a páfrányok levelei közt,

mielőtt a víz visszaveszi a cserepesre szikkadt medret,

tolva maga előtt a fák törzsét és a köveket a tengerig.

Majd világosodni kezd, és kirajzanak, amíg a halászok fonják

hálóikat, hogy kifogják a vízből a fennakadó testeket.

Ösvények befelé

A legjobb ösvényeket

már mind ismeri valaki.

Utak vezetnek sehova.

A sorok között

mindenki eltéved.

A megszerzett idő csak illúzió.

Minden ellened dolgozik.

A patakok vize mérgezett,

a fák között vadállatok élnek.

Minden lépésed előre ismerik.

Egy ág megreccsen talpaid alatt

a bokrok közt áll a párás levegő,

boszorkánylepkék rajzanak mindenhol.

Aki ma itt van, csak itt él.

Szökési sebesség

A szavak, a szavak, a szavak

és a hosszú út, amiről beszélni fogok,

ahol a hold a nap, mikor a fák levele nő,

és senki nem figyel, elmondom, jártam ott,

és rengett az ég.

Egyetek földet, zsírosat.

Mikor megjövök, lőjetek le

minden kutyát. Mert jeleket láttok majd,

és érzitek,

a hajnali ködben szarvasok bőgnek,

és iszonyatot izzad a táj.

Egyetek földet, zsírosat.

Ott nincsenek árterek, az erdők torkában

madárdal vergődik és az ágak közt csillagok.

Este lesz majd, sötét és csend. Előbújnak

a kövek alól ismeretlen állatok, hangjuk

a hangotok, szemük a szemetek. Az elszáradt avar

betemeti a házakat és villanykörték köröznek

az éjjeli lepkék körül. Mondom, figyeljetek.

A valóság csak a szavak tűzijátéka bennünk.

Mellkasotokban elalszanak a meteorok

és a kiütéses falak visszaverik, amit vissza kell.

Agyamban kóbor kutyák, szemeik alatt

hullámzik a semmi. A víz felszínén

úsznak halottaim, nem vernek át,

az aszfalton kimondhatatlan mondatok

és bogarak rajzanak, mint a szétfutó betűk.

Kutyáim szemfoga villog, közben menekül

belőlem minden, ami lenni akarok,

és eszem a földet, a zsírosat.

Grancsa Gergely 1991-ben született Budapesten. Első, Fekete Andrással közös regénye a Tilos az Á kiadónál jelent meg Kalasnyikov és Rózsafüzér címmel, 2015-ben. Jelenleg verseket ír, 2018 óta publikál különböző folyóiratokban.

‍