Versek

‍

Nyár vége

A pályaudvaron úgy mászkáltam,

mint aki vonatra vár.

Sokáig az összes érkező szerelvényről

azt hittem, képes leszek felszállni rá.

Amint meghallottam a hangjukat,

mozdulatlanná váltam,

úgy maradtam percekig.

Fává akartam válni,

egyhelyben maradni örökké.

Menekülni akartam.

Április huszonnyolcadikán hívott videocseten,

nem beszélt, csak vette, ahogy megy.

Egyszer csak megállt,

élő egyenesben néztem végig,

hogy elgázolja a gyors.

Akkor némultam meg.

Nem lenni igyekszem.

Az illatát keresem,

mint a nyár vége,

olyan volt.

Hérakleitosz szerint az anyagtalan lelkek

a túlvilágon az illatukról ismerik meg egymást.

Aszkéta

Saját magát nézi egy tükörrel szemben ülve.

Tíz perc az életéből egy falnyi képpé válik

a szemben látott arcról.

Tíz másodpercenként készít egy rajzot

hogy két perc múlva,

tíz perc múlva, egy hét múlva

ránézhessen,

valamit megtudjon magáról.

Kétségbeesetten keres valamit,

amit nem találhat,

mert nem övé az arc.

Áldozata a csöndnek.

Saját halál

Álltam az autópálya felüljáróján,

cigarettáztam, egymás után szívtam a szálakat.

Az összes talpam alatt száguldó autóról,

kamionról elképzeltem, ahogy elcsap.

Eléjük akartam ugrani,

elképzeltem a zuhanást,

éreztem a tehetetlen testet.

Arcodba fújom a füstöt,

csak egy pillanatra ne lássam vonásaid,

ne maradjon remény.

Nem gyengült a szorítás,

amivel a korlátba kapaszkodtam.

Láttam a szétszakadt testem az úton,

saját halálomat akartam,

a szervek híján megélhetetlen létezés helyett.

Nincs kiút a falak közül

Katakombák szagát árasztják

a lehasított terek.

Mint sikátorok déli napsütésben,

olyan árnyékokat vetnek a falak.

A labirintusok emberpárjai

egymást keresve,

a rátalálás reménytelenségét hordozzák.

Látomásaik közösek:

menekülő állatok szaga és szuszogása,

egy akasztott nő szelleme,

egy vonat elé lépő meztelen férfialak

elszálló lelke.

Egymás tükröződéseit,

elillanó körvonalát

láthatják egy-egy pillanatra.

Patkányok mozognak lábaik körül,

egy román kori Krisztushoz

szorongva imádkoznak.

A falba hasított rések

a tengert engedik látni,

az árnyékokat a köveken.

Kinek a természete

ez a természet?

A bolyongás éveinek kékeszöld a fénye.

Kő és fém

Őt nézem, hozzád beszélek,

neki mondom, amit neked mondanék,

hozzád érek, ha őt érintem,

a kezében a te kezed biztonságát keresem,

bőre alatt ereidet simogatom,

vonásaidat nem viselem el idegen arcokon.

Kövek és fémek vagyunk,

a tenger sós vize roncsol.

Egy gyűrött műanyag palacknyi emlék.

Szavaidat hallom mások szájából,

más mondatok részeként.

Minden szó, amit valaha kimondtál,

a te hangodon szólal meg,

idegen anyaggá válik a testektől.

Kövek

Dobogó kövek lógnak a mennyezetről,

közöttük emberek járnak,

ha közel érnek hozzájuk,

a világ összes zaja és zenéje

összesűrűsödve szól belőlük,

mintha hangszórók volnának.

Kezükbe fogják,

olyan az érintésük,

mintha egy teknősbéka dobogó szívét

vágták volna ki a páncélja alól.

Az űr csöndjében érzik a lüktetést,

sose voltak ennyire egyedül.

Tibeti temetés

A halálban a tudat állapotot vált,

két fizikai létezés közt egy átmenet.

Tibeti temetéseken szerzetesek kísérik

a halottat egy arra kijelölt, megszentelt helyre.

A hegyoldalban egy nagy, lapos kövön

egy ember a testet

apró darabokra vágja,

megeteti a keselyűkkel,

akkorák, mint a fekete kutyák az utak mentén.

A halottból semmi nem marad.

Zack

Elhasznált mozdulatai a padlóra csorogtak.

Egész testét csillogó aranyfestékkel fújatta le,

egy méter széles anyagcsíkkal tekerték körbe,

csak az ásványkék kontaktlencse

és az arca látszott belőle,

az is elszínezve,

és a haja, ami olyan volt,

mint egy sanghaji hotelben a kishercegé.

Kipakolva állt.

Az anyagon átütöttek testrészei.

Szerveit köré képzeltem,

mintha kezében tartotta volna őket,

furcsa léggömbökként.

A nyomasztó zenére,

valaki a nyakához érve

megragadta a fásli végét.

Körül járva őt kibontotta

sorról sorra,

lefejtette róla a színeket,

hegeket, sebeket,

visszahelyezte szerveit

és egyszerre órák múlva

ott állt meztelenül.

Összegezni tudta szenvedését úgy,

hogy abból bánat legyen.

Lukács Flóra 1994-ben született, Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szabad bölcsészet szakán végzett.

‍