No items found.

Versek

XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 18. (752.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.

Domesztikáció


Amikor ősszel lassult a szívverése,

olyankor szerette igazán.

A türelmet, amit az


















egyenletes,

















lassú

















lüktetés,


és a biztonságot, amit a meleg vér

jelentett. A barlangszerű szobát, ami

ugyan kicsi volt, de talán pont


















ettől

















tűnt

















otthonosnak,


ahová haza lehetett térni, és bebújni

időnként, míg nem tavasszal felerősödve

magára hagyta, hogy ősztől tavaszig,


















néha

















vissza-

















jöhessen.


Csak a harmadik ősszel tűnt fel neki,

hogy az állatokhoz való természetellenes

vonzalma váltotta ki


















az

















adaptív

















hipotermiát.



A lehetőség ellenpontjai



Megsüllyedt a beton,

anyagát vesztve hullámzott

a testek alatt, ahogy mindazt


a felhalmozódott

veszteségtömböt tartotta,

amit maguk fölé szuszogtak.


Billegett karjukon, vállukon

a súlyos légtömeg, készen arra,

hogy szétroncsolja


koponyájukat, ha nem vesznek

egy mély lélegzetet,

de már csak egymás elől.



Aminek nincsenek határai


Egy gyerekkori fényképből figyeled mostani

önmagad, ugyanolyan kopott fényben,

mint a bútor, ami azóta áll a szobában.

Mozdulatlanul, tehetetlenül, de mindvégig


tudatában — mintha egy évtizedekig tartó

kisroham lenne —, hogy a nevetés, amit

hallasz, ennek a néma fotónak az utózöngéje.

Egyszerre létezni minden elmúlt és eljövendő


pillanatban. Ez lehet az egyetlen magyarázat

a képmutatásra, aminek nincsenek határai.

A meghasadtságra, amikor a gyógyszerek

után nyúlsz, pedig már rég késő.


Mert már akkor is késő volt, mikor először

szembesültél vele, hogy a sapkát, amit felhúztál,

hogy nevessenek, nem veheted le, amíg

mindenki ki nem röhögte magát.


Nazca



Tanárok gyerekei nem lesznek

űrhajósok. Köszöntik Tyereskovát,

mikor Budapestre látogat,


















puszit kapnak

















tőle virágért

















cserébe.


Tanári főiskolára járnak. Családot

alapítanak. Gyerekeik hanyatt fekve,

lábukkal a polcon matatva


















kínlódják

















magukra

















a pályát,


ami eleve adott, hogy rájuk borul.

Szájuk a Nap körüli keringés

menetszelétől cserepesedik,


















a sivatagi

















homokban

















megtelepedik


hangyakolóniájuk, és egy száraz

fa árnyékában számukra sosem

látható képeket alkotnak


















egymást

















követő

















lépésekkel.




Fodor Balázs 1981-ben született. Jelenleg Budapesten él, kulturális programszervezéssel foglalkozik.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb