Versek

Ferencz S. Apor: Ezerkiláncszázhúszkétezertizenhat - R.m. (ciklus), 2016

fogyókúra

két percig én is igazán magyarnak éreztem magam,

kikapcsoltam a zenét, ahogy meghallottam,

hogy a matyi-ház előtt valaki a csitári hegyeket énekelte.

aztán eszembe jutott, hogy még mindig nem ettem semmit:

reggel óta az egyetemen bambulok,

bámulom az előadótanárt, bámulom a sort a kantinban,

bámulom a lány hátát, aki az előbb még mögöttem állt,

bámulom a telefonom, bámulom az órát,

vissza a terembe,

bámulom a karórát, bámulom a szeminarizáló tanárt, bámulom a hasam,

bámulom az órarendben a nem létező ebédszünetem,

vissza,

bámulni akarom az egyetemi szabályzatban azt a bekezdést,

amelyik kimondja, hogy a kurzusokon a jelenlét kötelező:

ott van, épp az ebédszünet alatt három sorral,

de éhesen ki tud figyelni az ilyesmire,

vissza.

bámulom a morzsákat a karolina macskakövei közt,

bámulom az órát, de már egy kantin sincs nyitva.

nagy a tömeg, páran sírnak,

biztos nagyon szépek azok a csitári hegyek –

lehet, sose fogom megtudni, mennyire.

vagy talán azért sírnak, mert eszükbe jutott, hogy

fogy a magyar.

megbámulnak, amikor két perc után átvágtatok a tömegen,

vissza-

kapcsolom a zenét, felteszem a fülhallgatóm –

biztos ez is román, gondolják, mit tud ez a márciusról.

ha nem mondják, én se mondom, hogy szerintem is fogyunk,

de ha mondanák is,

biztos hamarabb vallanám magam éhesnek, mint magyarnak.

palacsinta

ennyi erővel nézhetem a zebrát is.

mellettem egy nagymama sétáltatja unokáját,

az unoka a jelzőlámpára mutat és azt kérdi,

meddig kell még számolni, mire átmehetünk.

odalenn egy galamb, szárnyai felkunkorodnak az aszfaltról,

tollai megrezzennek, ha megfújja őket az arra haladó troli szele.

egyesek szörnyülködve nézik a látványt, másoknak fel se tűnik,

de biztos ösztönösen ki fogják kerülni, ha majd átmehetnek a zebrán:

nem ismerek olyan embert, aki többször lépett volna döglött állatba, mint köpetbe.

később odaszáll egy holló is, megcsipegeti a galambhúst,

még friss, gondolhatja,

és megfordítja benzin-glazúros palacsintáját a sületlen oldalára:

nem zavarják az autók, a trolik, a szörnyülködők, gondtalanul uzsonnázik.

az unoka most az uzsonnára mutat; azt kérdi,

miért etetjük a galambokat, ha utána úgyis elütjük őket.

a hollónak is kell ennie valamit, legyint a nagymama és megigazítja az unoka sapkáját,

hogy ne láthassa a lakomát.

elképzelem, mit mondana,

ha jött volna egy autó,

és elüti a hollót is;

akkor ott lapulnának egymás mellett,

a szürke és fekete tollak egyszerre táncolnának az arra haladó troli szelében –

de nem jön semmi,

a tömegek megerednek, a holló pedig elrepül,

és otthagyja félig megkezdett uzsonnáját a zebrán.

micsoda pocséklás.

nu cunosc

nu cunosc – ezt mondta, majd visszaesett a kómájába.

karantént rendeltek el a kórházban, anyám nem látogathatta többet:

talán ez volt az utolsó beszélgetésük.

ő sose tudott románul, mindig jót nevettek rajta az ápolónők:

nu mai duceți pe mine la spital… aici, la pensiune place mai mult la mine.

állítólag én is meglátogattam a panzióban,

és olyan szép dolgokról meséltem neki,

hogy talán még jobb is, hogy nem látogattam meg.

a házunkban hat feszület van, három biblia, egy szentkép és egy palackozott szenteltvíz.

ő már legalább fél éve imádkozott a haláláért – egyszer megkért, hogy én is szóljak az érdekében:

akkor könyörögtem először azért, hogy isten öljön meg valakit minél hamarabb.

nu cunosc – ezt suttogják mögöttem a rokonok a temetésen:

jól megnőhettem a múltkori temetés óta.

aztán szörnyülködve összenéznek,

amikor keresztanyám pánikrohamot kap és kikísérik a temetőből.

isten biztos nagyon szerethette szegényt – gondolhatják,

majd csendben magukhoz ölelik ajándékkalácsukat,

mintha tényleg ő sütötte volna azokat.

a mákos kalácstól biztos jobban fognak aludni, mint én.

hónapokkal a temetés után még mindig őt látom az öregekben:

most épp virágcsokrokat árul a horea úton,

aztán a mărăști piacon gyöngyöket,

majd az orvosi egyetem előtt pityereg, mert a nyugdíjból nem futja gyógyszerekre.

délelőttönként kéregetni szokott a pékségekben,

de a személyzet mindig kiteszi onnan, mert elűzi a vevők vehetnékét;

vele utazom a buszon is,

addig néz, amíg át nem adom a helyem, és el nem foglalom a másik szabad széket –

ha tudnám, mennyire fáj a lába,

és ha azt is tudnám, hogy a jó orvosok is már mind külföldre mentek,

akkor már nem is lenne miről beszélgessünk.

ő kérdezi meg tőlem a sétatéren, hogy hány óra,

ő a szobatársam nagymamája, aki sütött nekünk rigó jancsit,

ő az apáca, aki rám mosolyog a templom előtt, pedig nem is járok már templomba,

ő a kasszás néni a vegyesboltban, aki túl lassan üti be az árakat a gépbe,

ő kérdezi meg tőlem a turkálóban, hogy miket hordanak a lányok manapság,

és ő az öregasszony, aki sírva magához ölel, amikor adok neki pénzt ebédre;

aki hetek óta nem fürödhetett, de még így is kellemesebb a kórházi klórnál,

aki a fülembe suttogja, hogy áldjon meg az isten – és talán isten még hallgatni is fog rá,

pedig biztos nem csüng hat feszület a házában

és szerintem még palackozott szenteltvize sincsen.

elképzelem istent, ahogy egyszer tényleg meg fog áldani,

én pedig ott állok majd előtte, mint egy sápadt emberi mazsola,

mögöttem a csúszópénzzel, amit a hozzátartozóim csentek ápolónőim borítékjainak dekoltázsába,

az orvosokkal, akik szép öregkort ígértek nekem, ha rendszeresen szedem a gyógyszereimet;

az imákkal, amikben a halálomért könyörögtek,

a rokonokkal, akik elsuttogták a temetésemen, hogy isten mennyire szeretett,

és ha majd ott fogok állni isten előtt,

azért, hogy egyszer tényleg megáldjon,

csak annyit mondok: nu cunosc –

akkor majd isten megrázza a fejét,

ha van szakálla, hát azt is,

és visszataszít a kómámba,

ahol nincsenek olthatatlan tüzek,

ahol csak anyám sír és a tolószék csikorog,

és ahol a bukott angyaloknak is jut orvosi bizonyítvány.

Mărcuțiu-Rácz Dóra 1996-ban született Nagyváradon. Jelenleg a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos bölcsészhallgatója. Első önálló kötete 2017-ben jelent meg Macska van az úton címmel.

‍