Versek

Maria Ciupe: Gótika

hús

talpuk alatt lábszárig húzott földek. havonta cserélték a gatyamadzagot, kicsiny földjük pedig kitermelt magából minden holttestet. csak egyvalami volt kínosabb kettejüknél, amikor egymás mellett ülve hallgattak. lábaik alatt szétcsúszott a tapintat, próbáltak beszélni egymáshoz, de már csak álmukban makogták a folytatást. – mint aszott szerzetes, kit megkérdőjelezett a rózsafüzér.

*

a gerinc próbája

a törés.

az éjszakáké pedig a csend,

ha a fény reggel nem ér el testemig,

mert túl sötét van idebent,

mert éppen valaki felköti magát,

és fejére szárad a leomló vakolat.

így beszéltem négy éve,

azt hittem, megváltozott minden,

a mantra, a rendeltetés, a vegyjel.

szeresd a csendet is,

mondogatom mindig magamnak,

mert ez nem több annál,

ami, bármi is ez.

*

éppen valahol megszületik valaki,

apró végtagok, szikék a húsban,

nincs megmentés,

nem lehet,

kocsmákban, kertekben, köldökzsinórban,

így beszéltem két éve,

reméltem, hogy változom,

ne keresd a csendet,

mondom,

             megtalál.

fél éve elhagytam az isteneket.

rongyaimat levedlem,

mert minden este elrendelt helyük,

és itt a testekben található vizek annyira hidegek,

hogy a benne élő halak rendkívül lassan növekednek,

itt a bizalmatlanság szeretet csak,

semmi több,

ezért ismerem a másnapok porcait,

talán

ők is

a bűzt, mert a szagok csak belőlem

keletkezhetnek,

szaglást pedig

nem érdemes színlelni.

*

mostanában sokat álmodom, hogy

az apák csak a bűneiket,

az anyák csak a születés fájdalmát hagyhatják hátra,

de ez nem több annál,

ami, bármi is ez.

velő

hallucinációk  

unod a medencéidet a koplalások után

békülésben vagy és száraz a torkod

reméled hogy még van annyi tartás benned

mert itt a ködök a tieid

itt más ízű a kávé

itt ülnek az étvágyak

és még mindig áprilisi hóhullás

mint az egyetlen vérképző szerved

egyre sárgább leszel

és már nem tudod meghatározni a lüktetés kezdetét

sóval a nyakadon

semmijük nem volt. talán csak azt az üres üveget lehet bárminek nevezni, amiben régen az aprók voltak. kezdték gyűlölni a szerepeket, melyeket hámként húztak egymásra, mint két lesoványodott gebe, amiken már nem segít sem a hamubansült pogácsa, sem semmilyen viharbéli összetartás. egymás szemétől féltek csak, soha mástól.

*

elindulsz, mert jó ötletnek tűnik minden

cselekvés. sötétben jársz, így világítod meg

mások macskaköveit. megpróbálsz mindenkivel

azonosulni, magadat veted

a posztumuszokban létezőkhöz.

elteltek azok az idők, amikor

semmilyen következmény nem volt az éjszakákban,

másnapos reggelek, készülés a sötétre.

és gondolatban rátámadsz minden anyafarkasra.

*

megváltoztak a viszonyok, akaratok,

és azt hiszed, hogy a netespornó nem

kompenzáció,

és elhiszed, hogy neked már nem fáj semmi.

ezt mondod, mert elindulsz,

mert jó ötletnek tűnik,

a közértből hazafelé,

a kocsmából hazafelé,

hazafelé bugyikból, trippekből,

minden jónak tűnik,

bármit is szántak neked.

*

látod, megterítettem neked,

kenyér meg só az asztalon,

hol a víz – kérded.

levedled maradék koporsótested,

a lábaid már nem tartják meg vázad,

a halottak utáni hajnalon.

mozogsz, mert mozgat az ébrenlét,

a szabadulás jogán hátrahagyott házad,

magadé, másoké.

tagadásban vagy,

legtöbbször kristályokból állsz,

ami csak a szárazföldi gerincesekre jellemző,

valami megint van, este vagy reggel,

de egy biztos, hogy az ébrenlét már nem függ

a napszakoktól,

csak te.

ismét a szabadulás jogán hátrahagyott

házad,

magadat másokért.

nyakadon sók, hátadon még a tegnapi kenyér,

padlóhoz tapadó matracok íze,

ne sírj, hogy nincs mit megegyél.

sarokba szorult az utolsó falat,

bármit is szántak neked.

indexre

két hete nem mozdultak ki a házból. behúzódtak a sarkokba, és várták a bogarakat. úgy gondolták, hogy a belekben lakó élősködőkre jó hatással lennének, így rendszeresen jól táplált volt szívük, májuk, tüdejük. beköltöztették a konyhát, és egyre sötétebb lett a szoba. nem látták egymás horpadásait, csak a helyüket tapinthatták ki, és azt is csak sötétedésig.

*

alig bírok éjszakázni,

aztán megint.

húsgyakorlat

– mi lehetnék ennél több?

a hegyektől próbálok tanulni,

mert a szemedben úgy látszott az őszinteség,

ahogy a sajátomban sosem fog,

és annyira kéket még nem láttam,

mint a nyakad, ha egy fűzfa ágát szelídíti.

ha akarva beszélünk,

akaratlan közünk lesz

egymáshoz,

ha pedig ketten vagyunk,

rutinból

mossuk meg egymás hátát.

te engeded, hogy lemossam a bűneidet,

és mérget főzöl a reggelibe.

*

most a hegyektől próbálok tanulni,

megvárni, míg a tüdőd foltos lesz,

a véred pedig belefolyik az ágytálba.

és én kettéválaszthatom ezt a tengert is.

kilöklek magamból, mint beteg test

a donorszervet,

mert mindig csak az egymásban töltött idő

nehéz.

hogy megosztott ágyak és meditációk,

életek előtti halálok,

Jézus arca egy pizzán,

Allah neve egy tojáson,

Teréz anya süteményen,

Szűz Mária az autómosó ablakán,

a fa kérgén, egy tortában,

egy metrómegálló olajos pocsolyájában,

egy öreg Chevrolet behorpadt lökhárítóján,

az emberek, akik a macskáikkal,

a betegségeikkel,

a szögre akasztott bőreikkel laknak,

vagy a Spanyol szaharákon lógatják

lábaikat,

tehát mindenki lábát.

te meg csak ülsz, és még mindig azt vallod,

hogy minden, ami a szádon kijön

a holnap számlájára írható.

*

a dokinál is jártam, ahogy mondtad,

hülyeség volt,

                                     üres égbolt,

mindenféle traumákról beszélt.

mikor pedig végre hazavergődtem,

anyám a fejemhez vágta,      

hogy milyen áron?

egyszer egy lány megmosta a hátam,

                pedig

nem akart tőlem semmit.

pacalszűz

gyomrukban minden reggel hamarabb ébredtek a savak. begyógyszerezték magukat, és úgy gondolták, ezzel megoldanak mindent. sokat gondolkodtak – a lét hiánya talán a születéssel kezdődhet. szóltak az isteni hanglemezek. majd innen is kistoppoltak. egy szál testben, hadd lássa mindenki, milyen, ha valaki pucérra szomorodik – franciásan esett, a varjak pedig felgyűltek a fákra.

*

március van.

az udvaron rügyeznek a fák

és hull a hó. ez itt

így természetes.

a tavasz, az mindig egy fél tél,

és minden tél valahová vezet,

a halál pedig nem kiút,

hanem opcionális tantárgy.

mindenki valószínűtlen,

mindenki felszívódik.

– ökörnyál a korai, steril órákban.

végül is mit kezdhetek magammal?

hónapokat gyártok ajtófélfák közé.

*

kibontottunk egy doboz sört.

aztán még egyet, hogy legyen mit fogni

az első után

– mindig így kezdünk.

verbálisan gyaloglunk egymásba,

mint a mezítlábas szarás,

ami annyira jól tud esni,

hogy már az sem érdekel,

ha a hangszálaid kivágják magukat

a torkodból.

furcsán hazudsz ebben a füstös órában,

a nőről és a férfiról,

és minden nőről és minden férfiról,

és itt vesztegetem az időmet,

pedig egyebem sincs.

a vasárnapokat nehezen vészelem át,

a vektorok sem állnak a legjobban,

ezek a színek nem elérhetőek,

mindig vasárnap történek meg,

nem látszom,

te meg alig,

tincseidet belepte

valami furcsa köd,

csak a rágásod veri fel a várost,

ahogy szőrcsomókat köpködök.

Gál Hunor 1995-ben született Borzonton. Jelenleg Kolozsváron él.

‍