.svg)
Kopacz Kund alkotása
Evelyn
csak egy lány, akin
megtört a sarki fény,
végül is,
még ha versben is,
csak kihűlt arcszínén,
egy romlott,
szavaktól bomlott
valóság bántja.
Átszakad
súlyos szók alatt
mozdulatlan szája.
II.
Rám figyel,
kalapot visel
fején, arcán titkokat.
Ingujja
haján megbújva
vigyázza az izmokat,
feszesen,
egyenletesen
beszél, különben hallgat,
Ha unott,
sivár és nyugodt,
mint éjszaka a falvak.
III.
Képtelen
csukló érveken
kinevelt életben élni.
Képzelet
szülhet csak helyet
annak, ki magát sem érti.
Közömbös,
ha már örömhöz
hasonlítja a perceket,
amikor
mindegy már a hol,
csak tényezők az emberek.
IV.
Szemben áll
vele a halál,
ahogy szemére vetül;
majd kihull,
a szó, mit kifúj:
az időbe kényszerül;
Amibe
csalódott hite
mint anyjához búj oda,
Ott tátong:
kibillent támpont,
mert nem juthat máshova.
V.
Körötted,
benned, közötted
síkok váltakoznak
kivetve,
mindazok, kik te
lesznek, és te voltak:
Hagyd azt, ki
zár akar lenni
elfojtott elvein.
Te ne tedd,
csukd le a szemed,
és létezz, Evelyn.
Barna
Szép semmi mered a földre.
Bőröd alattam lehűl,
Nyers vágyakra könyökölve
Bámullak kegyetlenül.
Kék szándékokba merítlek,
Elveszlek mindenkitől,
Megkaplak és elveszítlek:
Taszítlak magam elől.
Szemed szétomladozó táj,
Gördíti rám a közönyt,
Jó lennél hozzám, csak az fáj,
Hogy nem lesz hozzád közöm.
Csak kínomban csillogtatlak,
Mint zöld harmatot a fű.
Csúnya vagy, én így akarlak,
És barna, és gyönyörű.
Absztrakt
Hó fed, és olyan vagy,
mint szabályos kattogás mögött
a szolid, fekete óralap:
Légüres magányod
ereimre feszülve
haldoklik, belédnézek:
sík tükrödben hullatom a hajad.
– Nem látod? –
Magad alatt jó neked, hát maradj.
Ostoba vagy, ha azt hiszed,
hagyják, hogy elmerülj,
vagy ráfagyj magadra.
Lyukat vágnak beléd,
úgy lökik majd eléd
undok maradványaidat:
kidobják mind a partra.
Ezt akarod?
Ha bocsánatot kérnél, azt ki hallja?
Törj meg vagy megtörlek,
engedj nekem, vagy én
engedem, hogy megtegyék.
Add nekem minden
színedet, mielőtt
rothadt csontokba
temet a gyilkos ég.
Te döntesz.
Öljelek meg? Mert a felszíned nem elég.
Dióhéj
Nincs Isten, mondja
a féreg, kinek saját
pénze istene.
Csúfolódik: bolondság.
Szerintem is: élete.
Tájvers
Téged kisírt a
Föld magából.
Hiába koldulsz,
Csönd a jászol,
Ami elringat,
Még összetart:
Halálra fázott
Szövetkazalt.
Karmolsz és közben
Egy színbe fagysz,
Magadból hátra
Füstöt, ha hagysz;
Nézel, nézel, hogy
Zavarba hozz.
S én visszanézlek,
Hogy elátkozz.
Félsötét betűk
Lángján elégsz,
Megunt, kiszáradt
Máglyába lépsz;
Földre lököd és
Nyúzod magad:
Hozsánna minden
Félholt szavad.
Magadba nézel,
És tündökölsz,
Lehelsz egy nagyot,
És most is ölsz,
Hullatod magad,
Hamvasztott test,
Akit már kín se,
Nő sem keres.
Bálint Szilárd: 1996-ban született Zilahon. Jelenleg a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református szakos hallgatója.
