Versek

Varga Borbála: Dans le bistrot du Louvre

A többség

Szerinted kétféle ember létezik.

Akikkel abban a rajzban az optikai csalódás

nyulat láttat, és akikkel kacsát. Egyik se jobb

vagy rosszabb a másiknál, hiszen mindkettőt

belerajzolták. Én kacsát látok, te nyulat. Az

emberek többsége kacsát – mondom. De téged

ilyesmivel sosem lehetett zavarba hozni. Te

valójában szeretsz a kivételes kevesekhez tartozni.

Szerintem is kétféle ember létezik.

Akik egy tintapacát lepkének vagy

csokornyakkendőnek címkéznek, egyformák.

Ők a hatos táblán petefészket vagy péniszt

látnak, és ez így van rendjén. És vannak azok,

akiknek a másik csokornyakkendője is nemi

szervekbe kanyarodik, ez patológiás jegy.

De ezek csak tintapacák – mondatják veled

a ruhásszekrényedben dohosodó rossz válaszok.

Amikor az éjszakai busz átrobog a hídon,

mindig a Duna-partot nézem. Ha hunyorítok,

a lámpák fényei narancssárga szívószálak

lesznek a szénsavmentes folyóban.

Én az a fajta lány vagyok, aki nem hiszi el,

hogy a Hold nappal is a helyén van, ha nem látja.

Aki azt hiszi, a Nap nem kel fel addig,

amíg ő ki nem nyitja a szemét.

Okosan csukva kellett volna tartanom, amikor

ágyba hoztad a reggelit, és aztán a fogkeféddel

mostam fogat. De én még akkor is kinyitottam,

amikor a csupasz lábujjaink véletlenül összeértek

a takaró alatt. Így hát nem vettem

észre, hogy te meg az a fajta vagy, aki nem talál

csokornyakkendőket

egy pislogásban.

Lámpaoltás után

Azt mondod, nem én vagyok az a lány,

közben fogod a kezemet. Ha elengednéd,

valószínűleg a fejemre húznám a takarót,

hogy elhallgass, és végre aludni tudjak,

de én hagyom, hogy tovább szorítsd.

Elképzelem, milyen lehet az a lány. Azt

hiszem, ismerem. Ő az a lány, akinek a

haja valahogy mindig egy kicsit szőkébb

és fényesebb, a bőre puhább, az arca

sosem sápadt. Mindent elkövetek, hogy

ne hasonlítsak rá, hogy olyan legyek,

mint ő. Amikor rám mosolyog, igazán

gyűlölöm, ha átnéz rajtam, még jobban.

Vele a kínosan közhelyes francia filmeken

is – nem őszintén, de – nevetsz, és pont

ugyanannyi ideig szívjátok az ugyanolyan

büdös töltött cigiteket. Úgyhogy te ma is

mellettem alszol, én meg nem veled, mert

félek, hogy a szád olyan ízű, mint az övé,

én pedig az előbb mostam fogat. Mondani

szeretnék valamit, de látom, már nem vagy

ébren, kezdenek kékülni az ujjperceim.

Elképzelem, milyen lehet az a lány, és hogy

most biztosan kinevet minket.

Fagypont

Mint a hiába hulló hó, ami ahogy földet ér,

csak átnedvesíti az aszfaltot. Latyak vagyok

a cipőtalpadon, átnedvesítem a zoknidat,

a többnél ez is semmi. Ha jobban havazna,

legalább puha lábnyomokat hagynál magad

után. De én az első lehetőségnél nem fordulok

jobbra, így szem elől vesztelek. Mint az az

utolsó utáni cigaretta, amit már csak azért

szívsz el, hogy még kicsit tovább tettethesd,

a buszra vársz. Reméled, felcsap egy autó,

hogy végre új ruhába öltöztesd a közönyöd. A

mostani már elnyűtt, lyukas textil, annyit mutat,

amennyit takarnia kéne. Mint amikor rohansz

a záródó villamosajtó felé, pedig tudod, hogy

nem éred el, csak hogy elmondhasd, nem rajtad

múlt. Szeretném, ha az én lelkiismeretem is olyan

tiszta lenne, mint a hiába hulló hó. Ha elég ideig

esik, néha újból fagypont alá süllyedünk, és végül

megmarad.

Felvonó

mikor először aludtál nálam

másnap fogalmad sem volt róla hol vagy

földrajzi értelemben persze

kinyitottam a szigetelt panelablakot

ez a 3. kerület nézd

innen látszik a Margit-sziget meg a Duna

nem vagyunk olyan magasan hatodik emelet

csak rossz a lift

megmutattam a kedvenc padomat

ahová le szoktam hamuzni esténként

meg azt a lógni fogtok SZDSZ graffitit

a régi pártszékház oldalán

amit egyszer le akarok festeni

már délután 2 volt

de azért lefőztem a reggeli kávémat

először a tiédet

tej az nincs de kávéházak pultjából

zsebre szoktam tenni néhány 10 millis

tejszínt ilyen alkalmakra

indulnunk kéne nincs messze a megálló

csak rossz a lift

a HÉV persze elment előttünk

én a számra tapasztottam a tenyerem

mint aki ásítani készül

terepmintás mosoly volt

a felüljáróról még néztem a veled távolodó

zöld-fehér csíkot a síneken

azt mondják a visszaút mindig

rövidebbnek tűnik

biztosan most is így lenne

csak elakadtam az első lépésnél mert

hát tudod rossz a lift

Bánóczi Beáta: 1994-ben született Miskolcon. Jelenleg Budapesten él, az ELTE pszichológia szakos hallgatója. Verseket, filmkritikákat ír és slammel.

‍