Versei

Parée-Hahn Magdaléna: Mammon avagy napjaink áldozatai

Azt a semmit

Hiába volt a Buffogó a terv, a Büdös-barlang,
hiába a kúpos hegyen még most is álló várfal,
a majálisozók helye a várdombbal szemközti
oldalon, a gyermekkor töfögő vízmelegítő
kazánja, az egykori terasz, a „csokoládés”, a
„hammas”, a „vallató” névre elkeresztelt
medencék, ha a Fennvaló váratlan közbeszólt,
és nagy nyári esőt zúdított az erdőben bóklászókra.

Hiába szerette volna megmutatni az egykori
tizedikesekkel fenyegetően szemben álló hegyet,
ami elnyelni készült majdnem egy teljes osztályt
azon a régi, fekete-fehér képen, s ami azóta persze
maga alá is temetett onnan egy-két embert, akik rég
elkeveredtek már a jó sárga, agyagos földdel. Hiába
szerette volna megmutatni a helyet, ahol azok a
kisportolt fiúk, divatjamúlt fürdőruhás, anyányi

lányok, ma már meglett korúak, állnak az objektív
előtt, így együtt ott utoljára, azon a megsárgult,
fekete-fehér képen. Mert azt a Semmit úgyis
csak Ő érezte, benne volt csupán annak az üressége…
Amit most épp kitölteni készült valami mással, az
övével, az Ő hiányával például, nem gondolva,
vagy még nem is gondolva arra, hogy egy újabb
hiány, újabb üresség, újabb gyötrő mínuszok

helyén exponálja magában az újabb, legújabb,
nem fekete-fehér, most már színes felvételeket.

Esőáztatta táj

Most még ott áll, várakozik, járkál, toporog, de
néhány perc múlva már suhannak is ki a városból,
az erdő irányába, majd az út szélére félrehúznak,
ruhát cserélnek és nekivágnak a meredek dombnak,
szuszogva érnek ki a tetőre, de addigra már elsötétedik
az ég, már alig lehet látni a fák között, s a derengésben
elkezd előbb szemerkélni, majd jó nagy cseppekben
hullni is az eső, el kell indulniuk visszafelé, lejtőre
a síkos, csúszós avaron, közben már zuhog is rájuk
az áldás, segítik, tartják, támogatják egymást, mint
két világtalan, csúszkálnak, esnek, majd összebújva,
csuromvizesen percre megállnak egy fa alatt, hadd hulljon
a világ minden esője rájuk, áztassa őket el, hogy aztán,

az országútra beérve, kézen fogva nekiiramodjanak
az út két oldalán patakként folyó esővízben, tocsogva,
cuppogva szaladni kezdjenek az autó felé, hólyagozzon
az aszfalton a nehéz cseppektől a víz, a júliusi eső,
zuhogjon, verje, püfölje csak, hogy le kelljen mind
dobálniuk a párásodó autóban az átázott ruháikat, és
kiteregetniük az üléseken, s hogy úgy induljanak tovább,
a völgykatlan irányába, ahol a meleg vacsora előtt, egy
zavaros, kakaószínű, megduzzadt hegyi folyó melletti
házban a nagydarab tulaj majd pálinkával kínálja őket,

mielőtt még gyalogosan, ölelkezve, egymást
ugratva, dideregve, viháncolva körbejárják a
teljesen kihalt tópartot, s még csónakázzanak is
rajta, a párálló hegyek között, az esőáztatta vidéken…