Versek

Ferenczy Botond - 766

Ahogy esni szokott

Esőben nem ülök autóba miattad

alszol én még benned működöm

és újjászületek

hét óra sincs

Félek rólad beszélni magam előtt is

rizikós mint kisakkozni a szolid futárautós szexshopokat

vagy a sor közepén másik kasszához átigazolni

Budapesten ünnepnapi háború van

a játszótéren a legsűrűbb lombú fák

árnyékaiba fűzzük démonainkat

hajléktalan lelkek szelíd nyugalmával

hintáznak a gyerekek

Lefektetett szabályainkhoz mint a fekvőrendőrhöz úgy közelítünk

és gyorsítva hagyjuk el őket mint a vasúti átjárókat

és az elfelejtett nevű fakó szeretőket

Pesten hétköznapi háború van

mikor én benned működöm

és feljavítom magam újra

mint a vodkát a naranccsal

a tejet kávéval és a fényképeimet

ha szétfújja őket egy falusi első ébredése

aki átírja minden rád hivatkozó percemet

amikor még csak melletted tudtam felkelni

Ingovány

Ahogy a babák anyákat szülnek,

elkerülhetetlen jót és szépet mondani arról,

mennyire ösztönös a termékenység,

és mennyire kénszagú egy abortusz.

Az erdőhöz beszélni annyi,

mint hagyni a hangokat lecsapódni a bőrön,

és puha ujjal is megállni, hogy letöröljük őket.

Két hét napfénykúra és óránként egy ölelés

a természettől, mikor virágot sírnak a fák,

a kavicsok a meleg felé fordítják hátukat,

és a gonoszság elé is kismacskák futnak

a sehonnan növő, sehova magasodó kapualjból.

Oda érek ma, ahonnan tegnap elindultam,

anyám csak egy szendvicset rakott el,

nem tudta, hogy túl gyorsan távolodik a cél,

ami miatt elfordulok a szülőháztól,

a nyüzsgést ugató kutyáktól, a süllyedő falutól,

a veszekedések szagát magammal viszem.

Délnek fordulok, és ha hideg és fagy lesz,

a világ legszélső matracán önmagam emlékébe

gabalyodva, összeégve találnak meg az unokák,

akiknek elfelejtettem jó anyákat szülni.

Idegenek

Emlékszem a hideg esőre, amibe

a kerti bútorok zárkóztak a napfény elől.

A verandát szilánkokká csonkolja az idő

és az anyag lényegének szilánkosra bomlása,

olyan a tér dinamikája ebben a folyamatban,

mint a végtelen magányra ítélt buszmegállóé.

Félnek benézni a gyerekek.

Nyílik a kapu, fél ötkor elevenség,

a fű nőni kezd, ugatás visszhangja köröz

az epicentrum fölött, majd a kerítésbe akadt

szatyorzörgésre bejövő asszony illatát

dobálják egymásnak a friss rózsapalánták.

Idegenszagot hoznak az óvodából,

a férj bejelenti, hogy elhagyja a családot,

hangok nélkül is tudja mindenki,

hogy meg kell jegyezni az utolsó kivonulást.

A kaktusz évente egyszer, pont most virágzik.

A szentjánosok szeme vörös gőzben ég,

a fák szálanként fonják körül a családi képet,

a vacsora zaja mögé bújt asszony egy kukacos almafa alatt

most veti nyakába a kötelet.

A kert emlékezik.

Buborék

A bútorok minden szorítást kialszanak éjjel.

Álmában anyám nem siratja a régi időket,

hogy nézzenek vissza egy ötvenes kanyarból,

legyenek a tejföl záró fóliája alatt, és hozzanak

egy kis boldogságot, amit náluk még

valódi mandulából lehetett kapni.

Mindenki magára figyel,

nem a közös jóra,

érdekközösségekbe, nem családba születnek a gyerekek,

lusták vagyunk a társadalmilag elfogadott

jellemvonások elsajátításához.

5 fokban csak elvárásokat fognak a ruhák.

A karácsonyi ölelések alatt egymás

hitvány, elhasznált tüdejét tartjuk melegen a kezeinkkel.

Csak ne fogyjon el a levegő,

csak ki ne mondjuk.

Amikor még rád

Most azt mondom fel magamban,

amit egy másik életben talán neked címeztem volna,

ha nem szakad meg a kettőnk folytonossága,

ránk semelyik jövő nem mert vigyázni.

A kedvenc szavaidon botorkálok hozzád.

Az ajkadat nézem, nem merek szólni, hogy

cserepes, másnál van az én nyálam is,

majd anélkül elfelejtelek, hogy valaha

emlékeznem kellett volna rád.

Szillogizmus / Időben megszabadulni

A szavak harapásnyoma

a nyelvükön marad, némák inkább vagyunk,

mint tudattal felépülő szervek.

A testek után fű nő az anyák méhéből,

mert teremteni jöttünk, hogy legyen kijelölése

és tisztasága a halandóság határainak.

Meghalni hatályos, mert másról gondoskodunk

az átadott hellyel, a lejárt világképektől

is fontos időben megszabadulni.

Korunk kritikáit éljük, ez tart össze minket,

szegélyeinket az idő koptatja, a tér rációja,

a te habitusod örök, az enyémre vigyázni kell.

Későn tanultam meg,

hogy nem a haláltól,

hanem a születéstől kell félni.

Szabadrúgás

A szobámat ismered látásból,

tudod, melyik felében vannak az álmok,

onnan csak lenézed a takarót, és

visszatakarod a kifosztott lepedőmet.

A padlón csak lyukas pénztárcák,

mellettük a pénztelen barátaim laknak,

még együtt jártunk oviba, és együtt

szoktunk át a délutáni alvásról a cigire,

tradíció, ez a mi ajándékunk hitele lesz,

ami után nem képződik adóhátralék.

Ráncolt homlokkal válaszolunk,

ha a tévétől fekete autókkal kérdezni jönnek,

hogy megy a faluhelyen létezés – nagyon nehéz lehet –

nem szállnak ki a bőrülésből,

csak a kamerát nyújtják ki együttérzően az ablakon.

Szakadár égen csak egy marék a levegő,

sztenderd kézmértékkel mérhető pontosan.

A sportpályán meccs van ugyanakkor,

csak mert mindenki megszokta

a műanyagpoharas sörök tizenegyeseit és

a gólokig elszívott kék Bond sportos füstjét,

ahelyett, hogy olyan könyvet olvastak volna,

amiben a számukra elérhetetlen életek

betűrendbe vannak szedve.

Bugyi és bugyogó

Nem én vagyok az istened,

akit szerda este olcsó újságpapírba tekerve viszel haza,

akit csütörtökön dohánypapírban elszívsz,

akit pénteken húsra morzsolsz, és a kutyának adsz.

(A hétfőről halandóként lemondok, a kedd

csak akaratnyújtás a hétköznapok közepéig,

és hétvégére úgyis értelmét vesztené

az összes intelem és álmos hegyi beszéd.)

A hangod a kert, ahol fáradtan is van kedvenc virágom.

Megszületendő gyerekeinknek

kifejezetten fontos lesz az árnyék,

ezért fát ültetek, bazsalikom illatút, magasat,

mindenkin átnövőt, mert az unokáknak már hinta kell az ágakra.

Az egyre később születés

egyre nagyobb térhódításának

egyre nagyobb igénye.

Ma kurvára nem voltam kíváncsi a stigmáidra,

köszönöm, hogy azért felhoztad,

vigyáztad és növelted az elélvezésem kiterjedését,

a te bokád dagadt meg és a te testedet

nyelte el egy rád erőszakolt házasság.

Egy kovászos uborkát műzlivel zabáló nő

emlékeztet arra, hogy elhamarkodottan

neveztük kettőnket egységnek,

mellyel közös házba hurcoltuk a kihordott felejtést.

Útközben nem volt időnk, hogy hazugságainkat

egymásról leoldjuk és visszakeressük,

hol lehetett volna hazugságokkal helyrehozni.

Res Gesta

Az éjjel hirtelen felkapcsolt villany fényemléke,

a retinán a komód árnyéka, amikor lassan lesz

reggel, és gyorsan sötétedik minden hétfő,

hajnalban a boltba sietőknek, akik bort vesznek,

és pálinkával köszöntik a tájban fészkelő nincstelenséget,

mindig nagyokat köszönök.

Félek, hogy a hozzám közel állók

hozzám közel eső térben és időben halnak meg,

és a ravatalon a szájukban felejtik a legféltettebb szavaikat.

A mosógépben felejtem a ruhákat,

a csésze aljára szárítom a cukrot azok után,

akik sose köszöntek kávét és szebb időket,

elhagyom ezt a rendszert, a megyét,

a dialektust, a kapu előtt fejlődőket,

következik egy másik város,

ahol elfelejtem, mit érez a vízbefúló,

ha árnyéka a partról nézi,

és nem siet a segítségére, ha végleg elveszett.

Tarthatatlan

Lehajtott fejjel nézem ezt a medencét,

megtagadom a tájat, itt ismertem meg

minden kicsinyes lényegét a habszivacs tartású utaknak,

ahová féknyom vezetett

és csapott fedelű lámpafény.

Ha felesleget nem tűr már a tüdő,

a szív hozzá zsugorodik,

egy mellkas osztja ketté

a meg nem ismerés tapasztalatát.

Kétfázisú relációs tulajdonság, ahogy

a felejtésre emlékezek.

Aki otthon akar lenni, az a családi házból

egyre többször és egyre több időre szökik el,

aztán kihámozza magát az ideából,

hogy helye van a Földön,

amit joga van megtalálni.

A halál pillanatában merre fordul a fej?

Arra néz, ahonnan a test jött vagy oda, ahová a lélek tart?

Dezső Katalin 1996-ban született Zalaegerszegen. Versei többek között a Hévíz és a Prae folyóiratokban jelentek meg. Ősszel jelent meg első verseskötete Akiket hazavártak címmel.

‍