.svg)
Herendi Gábor tagadhatatlanul a magyar film „belső fogyasztásra szánt” – tehát nem feltétlenül nemzetközi fesztiválok és díjak, hanem a honi moziforgalmazás és jegyeladások szempontjából fontos – alkotói közül a(z egyik) legmenőbb jelen pillanatban: a Valami Amerika lassan klasszikussá érett a műfaján belül, a Kincsem pedig igen előkelő helyet foglal el a rendszerváltás óta moziba került legnézettebb magyar filmek ranglistáján. A Toxikoma már csak sötétebb tartalma és komorabb hangvétele miatt sem fogja utolérni egyiküket sem, de még így is lazán az utóbbi két év legsikeresebb magyar filmje lett – már ha az eladott jegyeket nézzük.
Szabó Győző színész 2013-ban adta ki Toxikoma című memoárkötetét (alcíme: Tíz év drogvallomásai), amiben az akkorra már köztudott és sikeresen leküzdött problémáiról mesél: tudniillik az ezredforduló környékén súlyosan drogfüggő volt. Annyira, hogy amikor Herendi kinézte őt a 2002-es Valami Amerika egyik főszerepére, kétséges volt, hogy végig tudja-e egyáltalán csinálni a forgatást. Ezért a rendező rábízta a feltörekvő hírességnek számító színészt egy feltörekvő hírességnek számító orvosra, dr. Csernus Imrére, aki végül „lehozta” őt a szerről (meg is idéződik a szereplőválogatás mozzanata egy fél snitt erejéig a filmben, amikor a színész az elvonón a forgatókönyvet böngészgeti). Csakhogy aki már olvasott-látott drognaplót-drogfilmet, az sejtheti, hogy a leszokás egyáltalán nem sétahajókázás. Mondhatni minden drámai alapfeltétel adott egy erős filmhez: megmászhatatlan akadályok gördülnek a főhős elé, aki a drogmámorban még csak ezen akadályok pontos méretét sem sejti. Pláne, ha intravénás heroinról van szó, aminél erősebb függőséget talán semmi sem okoz. Nem is volt kérdéses, hogy maga Hernádi rendezze-e meg a Toxikoma-filmet, már csak azt kellett kitalálni, hogy ki játssza a színészt – amennyire hálás feladat ugyanis (Amerikában nagyon szeretnek ilyesmiért Oscart osztogatni), annyira nehéz is. Szerencsére nem a maximális fizikai hasonlóságot erőltették, inkább a színészt mozgató energiákat és feszültséget próbálták megtalálni.
És sikerült is: Molnár Áronról tényleg elhisszük, hogy „rálépne az alvó tigris farkára”. Nem olyasvalakinek tűnik, akivel érdemes kikezdeni. Már-már parodisztikusan macsó alfahím – ebből is látszik, hogy önéletrajzi írásból készült a forgatókönyv –, minden pillantása, mozgása kihívó, kakaskodó, fizikailag agresszív. Vele szemben Csernus doki viszont inkább lelki értelemben agresszív. Enervált, lekezelő, már-már pökhendi, a maga szemétdombján ő a kakas (az ezredforduló lipótmezei OPNI-ja – az azóta megszűnt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet – néha konkrétan szemétdombra emlékeztet pattogzó falfestésével, divatjamúlt, leszanált bútoraival). Ha Molnár Áron energikusan hozza a még kábszermámorban is villogó szemű színész figuráját, akkor a marosvásárhelyi Bányai Kelemen Barna tökéletesen rá tud tromfolni az arrogáns doki bőrébe bújva. Kettőjük játéka miatt marad emlékezetes a film, életet visznek a pszichológiailag nem eléggé kifejtett rivalizálásba, ami az orvos és páciense között szikrázik.
Amikor azt írom, hogy pszichológiailag nem eléggé kifejtett, még eufemizálok is kicsit. Csernus doki konfrontatív, enervált stílusáról sokan mondják, hogy alapvető fontosságú a leszoktató gyógymód folyamán, ám a filmből sajnos egyebet nem igazán tudunk meg híres-hírhedt módszeréről. A Toxikoma a végtelenségig leegyszerűsítve mutatja be ezt a detox-folyamatot: egy hajcsárterápia, amihez elég, ha az orvos következetesen keménykedik a pácienssel. Ugyan a függőség fizikailag, kívülről ábrázolható aspektusai erős képekben jelennek meg (a film eleji szarban-hányásban vergődéstől kezdve a drog okozta látomások CGI-szüleményeiig), a lelki folyamatokat sokkal gyengébben sikerült megírni és vászonra vinni. Persze, többé-kevésbé kiderül, hogy mindkét erőteljes személyiségben érző szív dobog (hiszen Szabó Győző igazából a kislánya miatt iratkozik be az elvonóra), Csernus doki igazi motivációi viszont ott maradnak, ahol vannak: az emberi lélek mély bugyraiban, mintha az alkotók meg sem próbálták volna kibányászni. Mintha elég lenne a nézőnek annyi magyarázat a gyógyulás folyamatáról, hogy egy kis versengés és szerelmi háromszög (melynek tárgya Török-Illyés Orsolya karaktere) ébreszti rá mindkét férfit a felelősségtudatra. Egyikükből sem mertek igazán antipatikus karaktert faragni.
Adja magát a párhuzam a 2000-es évek elejének „nemzedéki közérzetfilmjével”, a skót Trainspottinggal. Nemcsak a korszak és a főszereplő fizikai hasonlósága (no meg az első, lepukkant vécében zajló „belövés”-jelenet) miatt, hanem a „bejárt poklok” miatt is. Ám a Toxikoma alulteljesít, a filmbéli Győzőnek nem lesz igazi pokoljárása – ez magyarázható azzal is, hogy nem akartak a kelleténél nagyobb drámai túlzással élni az alkotók, hiszen mégiscsak életrajzi alapanyagról van szó. A főhős végig jó fizikai kondícióban marad, és egy-két testi szenvedős jelenetet leszámítva olyan istenigazából mintha nem is kínlódna (nem bagatellizálni akarom Szabó Győző szenvedését, de a Trainspotting Rentonjához képest úgymond jól járt, legalábbis a film szerint). A másik szembeötlő különbség az, hogy Szabó Győző egyedül van, nem veszik körül drogos „barátok” (épp a címbéli komák, ugyebár) – így pedig a környezet bemutatása is elmarad, a film meg sem próbál kinnebb tekinteni, megmarad az egyszerű, erősen megszűrt személyes történet szintjén, pedig tanulságos lehetett volna legalább utalások szintjén képet kapni az ezredfordulós Budapest drogos szcénájának jellegéről, méretéről, működéséről.
Mindezek ellenére egyáltalán nem nézhetetlen film a Toxikoma: Herendi jó ritmusérzékkel mesél, nagyszerűen épít fel jeleneteket, és a két főszereplő is brillírozik. Ám a katarzishoz, a megtisztuláshoz igazi mocsok kellett volna, Herendi midcult-státuszra kacsingató alkotása viszont megmarad a közönségfilm biztonságos mezsgyéin.
Toxikoma, színes magyar film, 124 perc, 2021. Rendező: Herendi Gábor. Forgatókönyvíró: Bárány Márton, Gergely Dorka. Zene: Hrutka Róbert. Operatőr: Szatmári Péter. Vágó: Király István. Szereplők: Molnár Áron, Bányai Kelemen Barna, Török-Illyés Orsolya, Sodró Eliza, Rainer-Micsinyei Nóra, Mészáros Piroska, Gáspár Tibor.
