Új idők veszett fiai

Gyuszi Bá bevett egy nikotintablettát, és a telefonjára nézett. Fél kilenc. Kilógatta bal karját a kocsiablakon. Ófalu innen negyven perc, kényelmesen odaérnek, minden rendben. Meleg szellő fújdogált, az ég némileg felhős, de nem úgy nézett ki, hogy esni fog. Ez már tavasz. Kellemes reggel, talán még egy kávét is bedobhatnak a Tatánál. De ahhoz indulni kéne.
– Gyerünk már, te taknyos! – üvöltötte, és hogy nyomatékosítson, tenyerével kétszer rácsapott a kocsiajtóra.
Béka sietve befejezte a kötelek ellenőrzését, lehajtotta a csomagtartót.
– Ha segítene, gyorsabban menne... különben is, bőven odaérünk. Hova siet? – csapta be maga mellett az anyósülés ajtaját.
– Szarakodtam én eleget, most rajtad a sor, kisköcsög. És még nem ittam ma kávét. Megállunk a Tatánál. – Gyuszi Bá beindította a kocsit, és kiporzott az országútra. Újfalu házai lassan elmaradoztak. A mezők már egyre több színben ragyogtak a rügyező fák alatt. A nap a felhőkkel játszva árnyalta a tájat. Vitte a föld friss leheletét a szél. A kocsi száguldott, de ahogy az ember kinézett a tájra, a tavaszi színek és szelek nyugodt dinamikájának meg se kottyant ez a száguldás. Minden egyenletes mozgásban volt, mintha öröktől fogva.
– Itt a tavasz, Gyuszi Bá! – mosolygott Béka.
– Itt van, itt... – morogta az öreg –, ...azé’ mondom. Ilyenkor jót tesz az a kis kávé a Tatánál a teraszon.
– Úgy érti, az a kis feles? – vigyorgott Béka. – Tudom én, kell az erő a vén fejének ilyenkor tavasszal...
– Volt már kétszer annyi erőm, mint neked valaha lesz, pofátlan bitangja... – köpött ki Gyuszi Bá. – És gyanítom, hogy kétszer annyi szép, tavaszi virágszálam is.
– Ej, de szépen beszél a pináról, Gyuszi Bá...
– Ej, nem tudsz te semmit. A te korodban ilyen nyápic semmirekellőket ettem reggelire, mint te. A te fajtádból lettek az ilyen tolvajok, mint ez... – bökött hátra a fejével.
– Ej, de csúful beszél a megmentőnkről, Gyuszi Bá... – nevetett Béka.
– Megmentő, az! – húzta el a száját Gyuszi Bá. – A ragacsos kis ujjaival. Már tizenöt évesen is mindenhova bedugta az orrát. Na meg a nyelvét. Leszopta volna az a lovat is egy ezresé’. Isten nyugtassa, nem azé’ mondom, de ez minden volt, csak megmentő nem. Jött a nagy reformjaival, oszt kiszívta mindenkinek a vérét.
– Jól van na, nem akartam felkapargatni a rossz emlékeket – vigyorgott Béka. – Meséljen inkább a szép, tavaszi pináiról.
– Először is, nem szabad ilyen csúnyán mondani – Gyuszi Bá szeme huncutul megvillant.– Meg kell adni neki a tiszteletet. Nincs még ilyen szép varázslat a földön. Úgy mondod neki, hogy kagylócska.Béka hangos nevetésben tört ki. – Hogy mondom neki? ...hát magában egy Petőfi veszett el, Gyuszi Bá!
– Nem tudsz te semmit... – vigyorgott Gyuszi Bá. – Adok én neked egy jó tanácsot, fiam. Majd megköszönöd, meglátod. Legközelebb, ha egy szépleánnyal összebújtok, súgd a fülébe: Ha a kagylócskád is ilyen szép, mint te vagy, én reggelig kényeztetném.Béka még hangosabban nevetett. – Írta Petőfi Gyuszi Bá verse, mondom én... kagylócska!
– Nevessél csak, nem tudsz te semmit... Meglátod, alig várja majd, hogy kényeztethesd. De aztán csínján kell vele bánni ám. Mit tudtok ti a türelemről... Úgy akartok baszni, mint egy kompjúteres játékban...
– És aztán hogy basznak egy kompjuteres játékba’, Gyuszi Bá?
– Azt én nem tudom, de azt igen, hogy a favágáshoz is több türelem kell, mint amennyi belétek szorult...
– Gyuszi Bá, a mai lányok nem ilyen romantikusak. Unják Petőfit. De köszönöm a jótanácsot.
– Nem tudsz te semmit... – csóválta a fejét Gyuszi Bá, és lekanyarodott az útról a Tata parkolójába. A telefonjára nézett. 8:40. Időben vannak. Béka felvette a fejénél nagyobb napszemüvegét, mögüle vigyorgott tovább. Kiszálltak a kocsiból és elindultak a terasz felé. Két piros műanyag asztal volt felállítva két-két székkel, a többi egymás hegyén-hátán a bejárati ajtó előtt. Lyukacsos, szakadt coca-colás napernyő a két asztal között. A jobb oldalinál szendergett Tata, nagy hasán összekulcsolt kezében a pipája, gumicsizmás lába a másik széken. Ugyanolyan napszemüveg rajta, amilyen a Békáé volt, annyi különbséggel, hogy neki a feje volt nagy a napszemüveghez képest. A vendégek helyet foglaltak a szomszédos asztalnál.
– Aggyisten... – horkant fel Tata. – A gyereknek is ugyanaz?
– Azt, azt, kell neki egy kis tartás, mindjárt elfújja a tavaszi szellőcske... – vágta rá Gyuszi Bá.
– Hozzon nekem egy rendes kávét, Tata. Tejjel. Nem iszok én ilyen ocsmány mérgeket – mondta Béka.
Tata megvonta a vállát, feltápászkodott, és belépett a büfébe. Kis idő múlva visszajött, kezében piros műanyag tálca, letette az asztalra a felest és a kávét, és visszaült a szomszédos asztalhoz pipázni. Béka cigarettára gyújtott és kortyolgatni kezdte a sárízű kávét, Gyuszi Bá félig lehúzta a pálinkáját. Néztek maguk elé a virágzásban.
– És aztán mire jó ez a szakadt ernyő, Tata? Az épeket hova dugta? – bökött fejével Béka a lyukas coca-colás ernyőre a fejük fölött.
– Ez a tavaszi ernyő... – horkantotta az öreg büfés. – Ilyenkor jólesik a nap is, az árnyék is.
– És ha esik?
– Ha esik, akkor szépen bemész, fiam... – morogta nyugodtan Tata.
– És ha a pápa ül a teraszon?
– Az es bemegy.
– Gyalog-e?
– Engem az nem izgat. Ha esik, bemegy, és kész. Vagy beül a limuzinjába, és hazamegy a Vatikánba.
– Ejsze limóval jár a pápa...
– Tőlem járhat aranyszamárral is, pápai pecséttel a seggén... engem aztán csöppet se izgat... ha esik, bemegy vagy elmegy. Ha nem tetszik neki a tavaszi ernyőm, menjen máshova. Te meg ne kérdezz annyi baromságot, me’ lekonyul a farkad.
– Nem tudnak ezek semmit... – szólalt meg Gyuszi Bá, és lehúzta a maradék felesét. Tata vállat vont, és eregette tovább a pipafüstöt. Újabb csend ült a társaságra. Elhúzott előttük két autó, követték szemükkel. Aztán Gyuszi Bá kivett a zsebéből egy pénztárcát, és letett az asztalra két százast:
– Ezt állom én, különben se ittál semmi rendeset – mondta Békának, miközben megnézte az óráját. 9:02. – Gyerünk, fiú, gyerünk! – csapott az asztalra, hogy kiloccsant a kávé, azzal elindult a kocsi irányába. Béka elnyomta a csikket. – Dícsértessék, Tata.
– Aggyisten – horkantotta Tata, miközben Béka Gyuszi Bá után sietett. Gyuszi Bá terpeszben, csípőre tett kézzel várta a csomagtartónál, úgy üvöltött rá:
– Mi a jó büdös fenét csináltál már megint, hülyegyerek, az isten verjen meg! Hol a polgármester?
*
Feleki Károly, Újfalu újdonsült, fiatal rendőrfőnöke vidáman, madárcsicsergésre ébredt. Elvégezte nagydolgát, fogat mosott, letusolt, megcsókolta világszép feleségét, megette a világ legfinomabb rántottáját, felvette a frissen vasalt egyenruháját, újra megcsókolta feleségét, újra elmondta neki, ahogy az elmúlt hét minden reggelén, hogy ő a világ legboldogabb rendőrfőnöke, és mennyire szereti, és nem is kívánhatna jobb és gondoskodóbb anyukát a megszületendő fiúgyermekük, és ahogy lehajolt, hogy megpuszilja szerelme élettől dudorodó hasát, eszébe jutott, hogy ma temetik Újfalu infarktusban elhunyt polgármesterét Ófaluban, mivel végrendeletében meghagyta, hogy a szülőföldjén helyezzék örök nyugalomba, és mivel ő Újfalu rendőrfőnöke, ezért az illem megkívánja, hogy Feleki Károly jelen legyen szeretett polgármesterének temetésén, akit a helyi lapok csak Ó- és Újfalu nagy megmentőjeként emlegetnek. Fagyott mosollyal köszönt el, és beült a rendőrautóba. – Gyűlölöm a temetéseket. Izzadok tőlük, mint a ló... – gondolta magában, de nem volt mit tenni, el kellett indulni. Beindította az autót, és kiporzott az országútra. A korlátlan tavaszodás ellenére sötét hangulat ereszkedett rá. Aztán valami görcsös szomorúság kezdett terjengeni gyomrában és torkában, hogy kicsordultak a könnyei is. Bekapcsolta a rádiót. Valami rekedt hang a fiatalok ignoranciáját ecsetelte, és hogy hamarosan itt az apokalipszis. Hogy Nosztradamusz, vagy kicsoda, megmondta világosan. Feleki Károlynak kezdett felfordulni a gyomra. A semmi közepén útkereszteződés, az útkereszteződés közepén fekete, hosszúkás valami. Feleki Károly félrekapta a kormányt. – Egy koporsó... – villant át az agyán, miközben lerepült az országútról.