Törvényen kívül - beszámoló a 66. Berlini Filmfesztiválról

Gianfranco Rosi az Arany Medvével
Vérfertőzés, kivégzés, forradalom, bosszú – az írott és íratlan törvények ingoványos határvidékein való kalandozások megörökítése a film hálás témája volt mindenkor, az idei fesztivál alkotásai azonban meglepően változatos és különleges formában tették ezt. Az elmúlt tíz év legerősebb Berlinaléjának örülhettünk idén.
Illegitim – címében is a törvényen kívüliségre utal az idei Berlinalé egyetlen román játékfilmje, amely bár a „fiatal” filmnek fenntartott mellékszekcióban indult, az egész fesztivál egyik legelgondolkodtatóbb alkotása volt. A negyedik filmjénél járó Adrian Sitaru a szélsőséges családi élethelyzet ábrázolásakor elsősorban – az új román film oly sok alkotójához hasonlóan – a mindennapiság életszerű megjelenítésében jeleskedik. Miközben a kamaradráma-szerűen kis térben forgatott, rengeteg párbeszéddel telezsúfolt filmet nézzük, újra és újra kénytelenek vagyunk rácsodálkozni az emberi természetnek arra a mély ismeretére, amelyről ezek a román filmesek folyamatosan tanúbizonyságot tesznek. Ráadásul – és az Illegitim ebben kiemelkedő – itt nem egyszerű pszichologizálásról van szó, hanem annak megértéséről és átérzéséről, hogy a közbeszéd, a társadalmi előítéletek és az ideológiák miképpen szivárognak le az egyén szóhasználatába, gesztusaiba, viselkedésébe és tovább a nagyon privát viszonyokba.
Az anyát másfél éve elvesztett „nagy” családban vagyunk, ahol a hatvan év körüli nőgyógyász családfőt kommunizmusban folytatott tevékenysége miatt vonja kérdőre négy, húszas éveiben járó gyermeke. Azt kérik rajta számon, hogy – miként az bizonyos félnyilvános kutatásokból kiderült –, miért jelentette fel annak idején a nála abortuszra jelentkező nőket. Az élet szentségéről, a test önrendelkezéséről folytatott eleinte általános jellegű vita percek alatt személyeskedésbe fordul, a film pedig szenvedélyes, zavaros és szinte törvénytelen viszonyok közt folytatódik. A szinte végig egyenletes feszültséget tartani képes film utolsó, mesterien komponált jelenete olyannyira komplex, és annyi értelmezési lehetőséget vet fel, hogy Berlinben a kollégákkal még napokon keresztül vitatkoztunk róla.
Nem kell a törvényen kívüliséget sokáig magyarázni az Arany Medvét nyert dokumentumfilm, az olasz Fuocoammare (Tűz a tengeren) esetében. A menekültek által évtizedek óta első európai partraszállás helyszíneként használt Lampedusa szigetét vizsgálta az a Gianfranco Rosi, aki pontosan ugyanazt az iróniával, humorral és együttérzéssel teli humanista hozzáállást alkalmazta filmjében, amit korábbi munkáiban, például a Velencében Arany Oroszlánt nyert Róma körülben már láthattunk tőle. Azt gondolom, a jelenlegi németországi politikai helyzetben, valamint a Berlinalé ehhez való viszonyulásának kontextusában (az összes helyszínen menekülteknek gyűjtő ládákat helyeztek el) nem lehetett olyan forgatókönyvet elképzelni, amelyben nem ez a film nyeri a fődíjat. Bár azt hihetnénk, ebben a témában nem lehet újat mondani, a Fuocoammare két tényező miatt érdemes a figyelmünkre. Egyrészt a menekülteket olyan természetességgel illeszti be a helyiek mindennapjai közé, ahogyan azok őket (el)fogadják. Másrészt, és talán ez a brutálisabb része a filmnek, olyan távolságtartó visszafogottsággal (és ezáltal magától értetődőséggel) mutatja be a menekültek befogásának és adminisztrációjának műveleteit, hogy attól egy adott pillanatban megfagy a vér az ereinkben. A hatékony munkaszervezés olajozottsága éles kontrasztban áll az élet és halál határán billegő helyzet iszonyatos drámaiságával.
A hivatalos törvény helyett a személyes meggyőződések és az önismeret szélső határainak a megközelítéséről, majd az átlépéséről szól a Berlinalé legbensőségesebb filmje. A veterán francia rendező, André Téchiné kis hegyi városkába és környékére helyezte a történetet, amely két nagyon különböző miliőből származó fiú rögös egymáshoz közeledéséről szól. Mindkét félből félelmetes dühöt, indulatot vált ki az egymás iránti vélt vonzalom vagy csupán érdeklődés felfedezése, és ezzel Téchiné a szenvedélyre mint minden érzelem közös magjára irányítja a figyelmet. A Quand on a 17 ans (Tizenhét évesen) azért lenyűgöző, mert a nyers testiség és az érzelmek között olyan egyensúlyt hoz létre a remek színészvezetés révén, hogy szinte egyetlen jelenetben sem tudjuk kiszámítani, milyen irányt vesznek a gesztusok, a szavak, az események. Erősen testi, fizikai és mégis éteri ez a film, amelyben önálló, szinte a történetet irányítani tudó szereplővé emelkedik az időjárás és annak ábrázolása. Felemelő, erős élmény volt, mikor a fesztivál negyedik napján, sok középszerű film után érkezve e vetítésre, a főcím első másodperceitől látni, testileg érezni lehetett, hogy olyan alkotóval állunk szemben, aki tud a mozgókép nyelvén beszélni.
Ha Téchiné beszélni tud a film nyelvén, akkor a kínai Jang Csao énekelni, költeni… teremteni. Volt ugyanis egy film a Berlinalén, az Ellenáramlat, amelyben egy zűrös hajórakomány a történetet meghatározó illegalitásnak, területen kívüliségnek csak felszíni rétege. A Jangcén felfele hajózó Csun kapitány nemrég elhunyt apjától örökölte a rozoga hajót, a szedett-vedett minimális „legénységet” és a nem kívánt feladatot. Indulás előtt azonban egy előző hajós által írt verseskötetet talál, amely pont ugyanennek az útnak az állomásait és közben egy nővel való találkozásokat örökíti meg. Csun ettől kezdve félig a saját, félig pedig a versek által teremtett útját járja, amely során a versekben leírtak megtörténése és a sorok olvasása összeér, egyidejűvé és egylényegűvé válik. Így válik a jangcei utazás egy valóság és fikció törvényein kívüli, határtalan történetté. Mindezt pedig olyan elképesztő, ily egyszerű krónikás által szavakká nem formálható vizualitás jeleníti meg, amely messze túlmegy a képi ábrázolás és a fotografikus megragadás határain. Mark Ping Bing-Lee operatőr Ezüst Medvét érő munkája lélegzetelállító képköltészet a javából, egy olyan moziélmény, amilyenben nagyon ritkán van részünk.
Berlinben azonban volt hasonló, még ha más értelemben is. A Láv Diáz Fülöp-szigeteki rendezőről szóló beszámolók mindig filmjeinek maratoni időtartamával kezdődnek, pedig, mint ő maga mondja, ezek a művek annyi ideig tartanak, ameddig el lehet mesélni őket. Az Altatódal egy szomorú titoknak akár az „egy nemzet születése” címet is viselhetné, hiszen a maga költői módján a spanyol gyarmati uralomra reagáló tagalog nemzeti identitás megerősödéséről szól. A 19. század végi történet a spanyolok elleni forradalmat (megint csak törvényszegés) használja ürügyként arra, hogy egy bizalmatlansággal végletekig átitatott történetet meséljen el olyan formában, hogy annak magunk is részévé válunk. A gyönyörű fekete-fehér képekben megszólaló történet – akárhogy csűrjük-csavarjuk – tartamával, nyolc órát kissé meghaladó vetítési idejével nyűgöz, tarol le. Az események megtörténését (és nem pusztán elbeszélését) lehetővé tevő ritmus, a szereplők változó sorsával és az őserdőben való bolyongással való együtt lélegzés nem tud rövidebb idő alatt megvalósulni. Türelem, figyelem kell Láv Diáz művéhez, de végül – mint ez Berlinben történt – felemelő, közösségi élménnyé változik a filmnézés: a megnézés eseménye a néző odafigyelésével egybeforrva több lesz, mint maga a mű.
New York, illetve különösen Brooklyn atmoszférájának utánozhatatlan „festője” Ira Sachs, aki közvetlen, pusztán az emberi viszonyokból kifejlődő élethelyzetekre építő, egyszerűen emberi filmjeivel van jelen az amerikai függetlenfilmes szcénában. Legújabb filmje a Little Men címet viseli, azonban magyarra fordításával bajban lennék, mert a Kis emberek és a Kisemberek egyaránt megfelelne, de mindkettő kihagyna valamely fontos aspektust. Brooklyni házat örököl apjától a középkorú férfi, ezért manhattani kis lakásukból családjával együtt ide költözik, fia pedig rögvest összebarátkozik a földszinti bolthelységet bérlő tulajdonosnő vele egykorú fiával. A gondtalan beilleszkedést és a felhőtlen barátságot azonban beárnyékolják a piszkos anyagiak: a kis forgalmú, szerény bolt bérleti díja évek óta nem változott, az új tulajok viszont – a kapitalizmus törvényei szerint – piaci árat szeretnének. A Little Men gyönyörű látképe annak, ahogy az emberi érzésekből fakadó viszonyokat megváltoztatják, átitatják külsődleges körülmények. Az egyik fiú színitanodába jár: ha másért nem, azért a jelenetért mindenképpen érdemes ezt a filmet megnézni, amely során az egyik gyakorlat keretében a gyakorlatvezetővel keveredik fergeteges, Berlinben nyíltszíni tapsot kiváltó improvizatív párbeszédbe a főhős.
A fő helyszíneknél és szekcióknál jóval kevéssé látogatott, mégis a maga közegében rendkívül fontos a 2006-ban alapított Forum Expanded szekció, amely a kísérleti filmet és a videóművészetet viszi be a fesztivál vérkeringésébe. Idén a Potsdamer Platztól kissé távolabb eső Művészeti Akadémia épületében szervezték a kiállítást, amely moziban manapság már nem látható stílusú és formátumú experimentális és videómunkákat helyezett el a galéria terébe. Safe Disassembly (Biztonságos szétszerelés) a címe a két jelentős film közül az egyiknek. Andreas Bunte 38 perces videójában minden kommentár és szó nélkül rögzíti egy olyan Berlin környéki gyár munkásainak és gépeinek mindennapos tevékenységét, amelynek az a feladata, hogy a különböző helyeken és helyzetekben lefoglalt, elkobozott vagy leszerelt fegyvereket szétszedje. Monotonitásában hatékony gépi munka ritmusából felépített filmet már láttunk, azonban ennek a műnek az adja a különlegességét, hogy – a céltalan cél révén – a céltudatosság által vezérelt emberi tevékenységen kívül vagy annak perifériáján helyezi el a szituációt.
A kiállítás másik emlékezetes darabja a Terra Nullius, az előbbinél hagyományosabb amerikai dokumentumfilm volt. James T. Hong filmjében valahol a dél-kínai tengeren három nemzet nacionalistái próbálnak egy olyan sziget vizeire jutni, amelynek státuszát és hovatartozását három ország (Kína, Tajvan és Japán) vitatja. A leginkább halászoknak álcázott aktivisták zászlókat, léggömböket és transzparenseket visznek magukkal, hogy ha sikerül kijátszaniuk a határőrök éberségét, néhány pillanatig szimbolikusan magukénak tudhassák a piciny, jelentéktelen területet. Értelmetlennek tűnő, és mégis mindegyikük számára jelentőségteli erőfeszítésük arra, hogy saját törvényeik befolyása alá hajtsanak egy törvényen kívüli területet, azáltal, hogy reptérre indulás előtt utolsóként láttam, gyönyörű lezárásává vált egy valahogy végig e körül forgó fesztiválnak. Egy olyan Berlinalénak, amelynek felhozatalában – merész téma- és formátumválasztásai révén – végre több olyan film volt, amelyekről évek múlva is beszélni fogunk.