Színház és létezés (Fiinţă şi teatru) Részlet

A pillanatnyi szociokulturális mentalitás előítéletei, anakronikus és konzervatív mitologémái csakis pszichológiai nyomást képesek gyakorolni a hagyomány automatikusan felbukkanó gyanakvásaitól megszabadult énre. Ezek már nem rendelkeznek más, az egyént korlátozó eszközökkel, mint a közvélemény (amely az antik Fama formájában személyesül meg, a társadalmi aktáns jó vagy rossz „hírében”), a hazugság, vagyis a tendenciózus mese, a provokáció, a rágalmazás és a pletyka, amelyek a közösségi ellenségeskedésnek különböző állapotai és fokozatai, a saját tudtán kívül „bűnbakként” megjelölt egyénnel szemben.
Azonban, az egyén szerencséjére, mindezek az öngerjesztő és önkonzerváló előítéletek szolgálatába állított mentális manipulációs technikák nem helyeződnek át a szó gyakorlati és parancsoló értelmében az empirikus törvénykezés területére, és végül minden egyén saját döntése, hogy részt kíván-e venni a közösségi tudat ezen egyedi „nooszférájában”.
Íly módon, annak ellenére, hogy a társadalom morális-ideológiai uralma alatt áll, az egyén számára megmarad egy belső parcella, ahol a történelmi kötöttségeitől eltávolodó én képes betölteni elsődleges funkcióját, a lét egységére figyelő transzcendens reflexiót. Az én nincs teljes egészében „beásva” a mitikus „rögbe”, a társadalmi ősanyagba. Habár a hozzá hasonlók mindenható Közössége által a folyamatosság börtönére ítéltetett, a reflexióra kész individualitásnak megengedett, hogy szinte teljes érintetlenségben őrizzen meg egy bennsőséges sávot, amelyre a hit mentális és társadalmi/történelmi közhelyei nem hatnak parancsoló erővel. Ez a „senkiföldje”, a szemlélet e kötöttségek nélküli tere a szabad akarat szférája, a szabad öntudat jogi jelentése, csak szakszó ugyanannak a jelenségnek a megjelölésére. A „jogi” én csak forma, egy élőhalott a jelentés szintjén, nem húsból és vérből való lény a szabad szónoklat gyakorlati terében. De iure, a konkrét Én csak pszichológiai vízjelként működik.
A drámai mű mély és kódolt jelentése valójában ennek a pszichikai szférának szól, amelyben a társadalmi normák csak részben helytállóak.[…]
Általában a konkrét Ént a kvázi-kozmikus mindenhatóság érzése tölti el.
Amit a pozitivista felfogások az „esztétikai illúzió” kifejezéssel határoznak meg – vagyis egy „hiper-reális” valóság recepcióját az ideális létezés szféráján belül –, azt a konkrét Én úgy határozza meg a saját paradoxális értelmezésének keretében, mint a teljes mértékben átérzett, természetes igazságot, egy tulajdonképpen pszeudo-transzcendentális mindenhatóságot.
A proteikus fantazmák e pszichikai terében a konkrét Én „otthon van”. Ő itt végre „szabad”, „láncaitól megszabadult”, „megtisztult”, már nincs „körülhatárolva”, „megkötözve” vagy „féken tartva” semmi jelentésbeli, biológiai vagy társadalmi/történelmi meghatározottság által. Itt, a cenzúrázatlan fantáziák „szabad övezetében”, Ő „elengedheti magát”, és szabadon „megformázhatja” minden nem-konvencionális önreprezentációját. A nyers kreativitás e libertinus pszichikai Eldorádójában Ő „szinte mindent” megengedhet magának, mert semmiképp sem kerül összetűzésbe a társadalom külvilágából megrendelésként érkező ideológiai „házifeladatokkal”. Mindezek legfelső szintjén, ha az énnek mindenképpen szüksége van egy fiktív „Ellenségre” saját küzdő hangsúlyainak az érzékeltetésére, önmaga egy részét Elképzelt Ellenféllé önáltathatja át, szabad auto-skizofréniás gesztust hajtva végre ezzel, amelyet saját játékos döntései teljes mértékben ellenőrzésük alatt tartanak.
Azonban a Kiszabadított és látszólag Adósságmentes Én és az önmaga által generált, a társadalmi szabványok által rabszolgasorban tartott Ellenfél közötti „mímelt” összecsapás a valóságban csak absztrakt harc, szórakoztatóipari agón, szimuláció, technikai „torna”, játékos gyakorlat, röviden: Játék. A Kiszabadított és ezért Játékos Én különösen megengedő és nagylelkű az önmaga által leszakított én-részeivel szemben, és ezért bármely „parti” egy elkerülhetetlen döntetlennel ér véget. Meglepő módon a Kiszabadított Én „csodaországában” egy kompromisszumig való eljutás által semlegesítődik szinte minden összecsapás. A „győztes/vesztes” dichotómia tulajdonképp véglegesen száműzetik a Lánctalan Én világából. A Felszabadított Én mindent megbocsát, mert mindenütt jelenvalónak érzi magát. Ezt a „transzszubtancialitást” nem sértheti az ellenfél egyetlen részleges vagy relatív győzelme sem, hiszen maga az ellenfél is az Én stratégiai leszármazottja. Bármely ellen-énnek, játékstratégiai okokból lehetővé tett helyi szintű győzelmei nem egyebek, mint lényegtelen részletek az ego világegészén belül. Az Önálló Én perspektívájából a Játékos Ellen-Énnek nincsenek „helyi” vagy „időleges” győzelmei, annak okán, hogy a „Fő”, a Lánctalan Én számára nem létezik idő, fizikai vagy történelmi tér: az abszolút létezés nem kezelhető egy dimenziókra alapozó analitika kifejezéseivel, mert nem egy „pontos” tér-idő kontinuum hozza létre, de ellenkezőleg: minden lehetséges időt és teret magába foglalva ő az összes meghatározottság létrehozója. Az Önálló Én megkettőződése (alkotói énné és a nézői énné; a „Tükör” Én vs a „Tükrözött” Én egyazon szereplőn belül; a kiegészítő Ének konfliktusos szembehelyeződése; az egyazon érdekcsoporthoz tartozó Ének elválasztása stb.) nem egyéb, mint operettbe illő parádé, tömegeknek szóló előadás, szórakoztató és közös szerep, ami az Elszabadult Énen belül zajlik, aki legvégül a létezés egy megjelenési formája.
A „Fő” Én emez univerzumában a formai koordináták és saját történelmi/társadalmi hiposztázisai nem gyakorolnak semmiféle hatást. Eljutva a drámai mű ontológiai rakományához, a néző úgy érzékelheti, hogy egy térben és időben jól meghatározott metafizikai utazás részese, de tulajdonképpen minden a Megszabadított Énen belül történik, egy „proteuszi” lételméleti díszlet keretében, amelyet egyetlen koherens metafizikai forgatókönyv utasításai határoznak meg, amelyen azonban túlságosan is eluralkodik a frissen elnyert szabadság ifjonti öröme.
Ilyen összefüggésben magától értetődik, hogy a művészet nem más, mint egy szórakoztató metafizikai gyakorlat, elbűvölő feladat, a Boldog Én „komoly” játéka.

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása Jegyzet:A lefordított szövegrész az alábbi kötetben található: François Bréda: Ființă și teatru. Editura Dacia, Cluj-Napoca, 2003., 198–143. (A ford.)