Sziasztok, Lea vagyok

Elképzelte az egymástól egyforma távolságra elhelyezett székeket, mintha mindenki a kör azonos pontján ülne, elég gondolatban elforgatni a teret, és te is ugyanott vagy, ugyanolyan messze, megkülönböztetés nélkül, a biztonságot adó falaktól és a kör mindig üresen hagyott középpontjától egyaránt, ahogyan a melletted ülő idegentől is, úgyhogy amikor az az idegen feláll a székéről, és kissé zavart és szégyentől fakó hangon kimondja az adott körülmények között legtriviálisabb

sziasztok, Lea vagyok

mondatot, akár te is lehetnél, aki mondja: függő, alkoholista, elbaszott; tudjátok, milyen ez, itt mindenki tudja. Itt mindenki az. Ők pedig meghallgatnak és tapsolnak – szigorúan egyenlő távolságra egymástól, megkülönböztetés nélkül –, mintha mindaz, amit mondasz, nem triviális, hanem valami új lenne, és ez az új

Lea vagyok

mintha jelentene valamit. Ezt képzelte tehát, pedig sosem járt még anonim alkoholisták gyűlésén, fogalma sem volt, létezik-e itt ilyesmi egyáltalán, csak az amerikai filmekben látta, onnan tudta, hogy létezik, és hogy így kell elképzelni. Elképzelte, úgyszólván játékból, hogy egy efféle helyen van, és elképzelte, ahogy

sziasztok, Lea vagyok, öngyilkos. nem tettem meg ugyan, de attól, hogy nem iszol, még függő vagy. ez is olyan. ott feküdtem a konyhapadlón. aztán a vasúthoz jártam sétálni, fel-alá. tucatnyi módon láttam magam meghalni, és közben arra gondoltam, hogy ez sem hatna meg senkit. kinyírhatnám magam, és nem számítana, csak

szavakká formálja az emlékeket. A konyhapadlón tizenhat évesen feküdt. A járólap mintázatát nézte, a márványutánzatot, amelyen a vonalak épp az arca mellett rajzoltak ki egy másik arcot, és akkor azt gondolta, pontosan emlékszik rá, hogy azt gondolta: ha az a márványutánzatú arc egy angyalé volna, ő sem érezné magát ennyire mocskosnak. De az arc torz volt, embertelen mosolyra húzta a száját, úgyhogy ő is elvigyorodott, és elképzelte, ahogy

megpróbáltam búcsúlevelet fogalmazni, de csak addig jutottam, hogy basszátok meg, azt akarom, hogy nektek is fájjon. aztán felkavarodott a gyomrom, öklendezni kezdtem, mintha ki akarnám okádni az egészet, és közben egyetlen mondatot sem bírtam kinyögni arról, hogy mi van velem. mi van, ha

saját vérének sötétvörös örvénye mindörökre elfedi, elrejti, eltünteti azt az arcot. És a mocskot. Ezt képzelte tehát, pedig sosem látta még a halált, fogalma sem volt, valójában mennyire mocskos az is, csak az amerikai filmekből tudta, hogy létezik és hogy így kell elképzelni. Sokszor elképzelte. De megtenni? Íme a bizonyság, hogy képes lenne rá. Úgy kellett kicsavarni kezéből a konyhakést, szorosan lefogni, amíg megnyugszik, és csak amikor elfogyott az ereje, amikor már nem őrjöngött és rúgkapált, csak ekkor eresztették le a földre, lassan és gyengéden, hogy szinte a saját súlyától csússzon ki az ölelésből, és hagyták összekuporodni a márványutánzatú konyhapadlón.

Sok évvel később döntött úgy, hogy megpróbálja szavakká formálni az emlékeket. Regisztrált egy blogszolgáltatónál, aztán elképzelte az egymástól egyforma távolságra elhelyezett székeket, és gépelni kezdte: végül a kés. Azelőtt a fiók. A konyhaajtó. Az ajtó másik oldalán egy keleties hangulatú szoba, lambériázott falakkal és bordó padlószőnyeggel. A szobában a könyvszekrény, a teakfa ágy, az ablakon bevetülő fénysugár. A földön törmelék, tükördarab, üvegszilánk. A madaras ébresztőórát elsős korában kapta, a porcelán mécsestartót legjobb barátnője hozta Hollóházáról, a fésülködőtükör a nagymamáé volt. A képkeretet nővére festette, színes pillangók és virágok fogták körbe a családi fotón mosolygó arcokat. Ezt az egyetlen képet hozta magával, amikor elszökött otthonról, mert ezen az egyetlen képen a mosoly mintha még jelentett volna valamit, mintha igazzá változott volna, ami soha nem volt az. A fali polcon sorakoztak egymás mellett a tárgyak, immáron egymásba kavarodva hevernek

mintha direkt büntetni akarna. most mit vagy így ki? ennyit mondott a nálam nyolc évvel idősebb Nagy Szerelem, és megvonta a vállát. hogy ő csak át akarta rendezni a szobát, a polcot meg a másik falra… és nem jutott eszedbe előtte lepakolni róla?, gondoltam, de nem mondtam ki. nem akartam követelőzni. mert igaza volt, ezek csak tárgyak. megpróbáltam visszakényszeríteni a gyerekes könnycseppeket. csak tárgyak. az én tárgyaim. alig valami

darabjaik a bordó padlószőnyegen. Megszólalna, de nem mer megszólalni. Lepakolhattad volna a cuccaim, mondja ki mégis, hangja, mint a libbenő függöny. Szerelme ráripakodik, hogy nőjön már fel, majd vesz neki másik mécsestartót, meg egy giccses ébresztőt is, ha annyira fontos. A további szidalmakat alig hallja, lehasítja magát a világról, mint tette kiskorában. Keresi, hogy hol a hiba. Valami nem stimmel a fejével, gondolja, ezért reagál mindig mindenre rosszul. Kétségbeesik, hogy sosem fog megjavulni, hogy sosem lesz olyan, amilyennek lennie kellene. Szánalmas. Ostoba és gyenge. Ezeket a gyerekes könnycseppeket

amikor megragadta a karom, azt hittem, összeroppantja. mit bőgsz már megint?, kérdezte aztán a Nagy Szerelem, neked mindig van valami bajod, biztos a fasz hiányzik, mi? megdugjalak, azt szeretnéd? hisztis kurvának nevezett és az ágyhoz ráncigált. én lerúgtam magam az ágyról, és kirohantam. lambériázott falak, bordó padlószőnyeg, az ablakon bevetülő fénysugár. a szoba, ahol boldognak kellett volna lennem. aztán konyhaajtó, fiók, végül a kés

sem bírja visszatartani, már hangosan zokog, pedig nem akarja. Őrjöng. Rúgkapál. Lefogják. Csak amikor elfogyott az ereje, akkor engedik, hogy szinte a saját súlyától kicsússzon az ölelésből és összekuporodjon a márványutánzatú konyhapadlón. A járólapot nézi, a vonalakat. Ha legalább egy angyalé volna. Elvigyorodik. A járólapok között mocskos a fúga, belemélyeszti körmét, és megpróbálja kikaparni a feketeséget. Sosem látta még a halált, fogalma sem lehet róla, milyen valójában, de azt tudja, hogy ennél az érzésnél bármi jobb, ennél jobb az

a vasúthoz jártam sétálni, fel-alá. aztán hazamentem. mindig hazamentem. és arra gondoltam, hogy nem engedem, hogy kicsináljanak. lehet, hogy nem vagyok elég jó, de mégiscsak vagyok, lettem. azok a falak bennem… ki tudom őket tapogatni, érzem, ahogy megtörnek és elkanyarodnak, akár egy labirintus, és akkor vagy kijutok előbb-utóbb, vagy a közepébe érek. talán lesz ott egy kút, vagy valami

ismeretlen is. Emlékezett ugyan rá, de azt nem tartotta fontosnak újra elképzelni, ahogy néhány héttel később kilopta a Nagy Szerelem sporttáskáját a teakfa ágy alól, és sietve beledobálta a ruháit. A ruhák mellé bedobálta egy mécsestartó darabjait, továbbá egy törött kerámiamadarat, egy üres tükörkeretet és egy keret nélküli fényképet is. Egy pillanatra megdermedt, majd a fényképet inkább kivette a sporttáskából, darabokra tépte és a szemétbe hajította. Felidézte egy lehetséges jövő álomképét: a kibékülést, a sétát a Duna-parton, az összebújást a paplan alatt, aztán behúzta a sporttáska cipzárját, és

sziasztok, Lea vagyok

köszönés nélkül távozott.

Elsősorban önmagának jegyezte le mindezt, talán azért, hogy elképzelnie soha többé ne kelljen. Nem tartotta fontosnak részletezni az okokat és miérteket, nem magyarázkodni akart, esetleg kielemezni önmagát. Hogyan is lett volna képes rá? Épp elégszer fagyott torkára a

hisztis kurva, szoba, kés, lefogtak, járólap, mocsok. megdugjalak? megdugjalak? hogy ennyit érdemelnek a könnyek, hogy kuss, hogy hiszti, hogy én… hogy a fájdalmam? nem számít. semmi sem számít. a Nagy Szerelemnek nem. meg az anyának. hisztis kurva, mocsok. ha egy angyalé? hülyeség. megdugjalak?

szó, ahogy beszélni próbált róla, az értetlen, a vádló, a megalázó, olykor egyenesen undorodó tekintetektől megfagyott tüdejében a levegő, fejében a gondolat, szívében a dobbanás, megfagyott minden sejtje, jeges szilánkokká vált ereiben a vér, és úgy szúrta, hasogatta belülről, mintha a kezéből kicsavart kés soha nem került volna vissza a fiókba, mintha a testében hordozná azóta is, mintha arra várna, hogy valaki végre lefogja, és kitépje belőle, végérvényesen ki. Nem volt képes elmagyarázni semmit, még ennyit se korábban. Hogy miként törték össze már kisgyerekként azok az elhazudott mosolyok, miként préselte és fojtogatta a mosoly mögött megbújó rideg kíméletlenség, hogyan zavarta össze, hogyan változtatta tudatát kétségbeejtő labirintussá ez a feldolgozhatatlan hiány. Ő csak szökni próbált, újra és újra megszökni ebből az életét fenyegető útvesztőből, és közben az emlékei is darabokra törtek, akár a hollóházi porcelán. Felmutatni se tudott egyebet, csak egy-egy ilyen

Lea vagyok, Lea vagyok, Lea vagyok

darabkát, meg hogy van, hogy létezik még egyáltalán. Anonim gyűlés helyett a virtuális névtelenség fedezékébe húzódott tehát, és elképzelte a megértést, az elfogadást, valamiféle emberbaráti szeretetet, amit sosem tapasztalt ugyan, fogalma sem volt, létezik-e ilyesmi egyáltalán, csak az amerikai filmekben látta, onnan tudta, milyen lehet és hogy hogyan kell elképzelni. Elképzelte. Aztán lejegyzett mindent, amit képes volt lejegyezni, hátha megszűnik belsejében az a hasogatás, hátha attól, hogy végre hangosan kimondja, ha nem is konkrétan valakinek, csak úgy önmagának, akkor talán elkezdhetnek felolvadni a sejtjei. Nem számított rá, hogy bárki elolvassa a blogot. Direkt nem szólt róla senkinek, és igyekezett olyan semleges

holdlepke. actias luna. nincs emésztőrendszerük, se rendes szájuk, kifejlett korukban már nem is táplálkoznak. minek? hiszen úgyis csak pár napig léteznek, azt meg kihúzzák valahogy. alig valami élet. minek táplálnád, ha csak ennyi jut? lehetne ennél találóbb

elnevezést választani, ami véletlenül se kelti fel az érdeklődést. Néhány nappal később mégis érkezett egy hozzászólás, valaki azt tanácsolta neki, hogy érdemes lenne visszavennie az önsajnálatból. Épp egy padon ült a Margitszigeten. Nedves avarillatot hozott a szél, meglengette a fákat, bronzvörös esőként hullottak a levelek. Elolvasta

önsajnálatból?

a hozzászólást, aztán megpróbálta elforgatni a teret, hogy ő is ugyanoda kerüljön, ahol az a másik van, a biztonságot adó falaktól és a mindig üresen hagyott középponttól egyaránt messze, de hiányoztak a kör peremén elhelyezett székek, kijelölni azt az ideális távolságot, ahonnan nézve mintha jelentenének valamit a szavak.

Ivánovics Beatrix 1985-ben született Nagyváradon. Budapesten élt és színházi rendezőasszisztensként dolgozott. Jelenleg Szécsénkén lakik és ír. Első regényének megjelenését várja.

‍