.svg)
Kinek akarsz tetszeni, mondd meg, Krisztina? Teljesen jó vagy nekem így is. Nekem van a legszebb barátnőm. Mind mondom. De te úgyis. Krisztina! Megint diéta, megint diétás bevásárlólista. Minek? Minek?!
A szépség olyan relatív, Krisztina, most komolyan. Hát jól nézel ki. Mindig is jól néztél ki, nem mondtam? Most mondom. Elnéztelek, amikor jöttél-mentél valamelyik buliban azzal a vékony derekaddal. Mondtam is, hogy: nocsak. Csak ennyit mondtam: nocsak. De tudod, hogy nem vagyok bőbeszédű. Én nem tudom csűrni-csavarni a szót, mint egyesek. Nálam ez már jelent valamit. Amit én gondolok, azt komolyan gondolom. Te mindig szép leszel, Krisztina. Ha én mondom. Ha vékony a derekad, ha nem. De különben is, ugye: a szépség olyan relatív. Hiszen tudod.
Én nem szeretem a girnyác nőket, Krisztina.
Hogy akkor miért mondtam a múltkor, hogy milyen ügyes a szomszéd Imola? Ügyeske a maga módján, de ez csak külsőség. Csak úgy megnéztem, mert milyen a férfi. De ki szereti a nyeszlett csajokat? Hogy kiáll a bordájuk, imbolyognak azokon a szúnyoglábaikon. Az is milyen? Az csak olyan. Nem nő az olyan. Az a nő, akin van mit fogni imitt-amott. Mindenhol. Mint rajtad, Krisztina. Jól áll neked egy kis gömbölyűség, minek kínlódni a diétával, Krisztina? Most főzzél kétfelé? Mert én a te nyúlkajádat nem fogom tudni megenni, emlékszel, megpróbáltam a múltkor.
Kinyitottam a hűtőt, egy rendes étel nem volt benne, emlékszem. Szinte sírtam, emlékszem. Csak zöldség és sovány joghurt, emlékszem. Csak gyümölcs és telemea, emlékszem. Sütötted azokat a csirkemelleket minden nap, emlékszem. Pedig felejteni szeretném: akkor nem mondtam, de olyan volt, mint a fűrészpor, még csikorgott a fogam között. S volt az a tökspagetti vagy mi! A karfiolrizs! Ugye, nem akarsz karfiolrizst csinálni ismét, Krisztina?
Miért nem jó nekünk úgy, ahogy most van, Krisztina?
Szépen kikerekedünk együtt, de boldogan, Krisztina! Én a jókedvű nőket szeretem, Krisztina. Te pedig morcos leszel, holnapután már az élő fába is bele fogsz kötni. Húzhatom meg magam a saját lakásomban, lehetek árnyék, kuksolhatok egy sarokban. Hogy úgyis hallgatok egyfeszt? Most is beszélek, Krisztina. Beszélek vagy nem beszélek? Csak tiszta hiába nem szeretek beszélni, mert azt minek.
Most menjek vendéglőbe, ha valami rendeset akarok enni, Krisztina? Tudod mennyibe kerül egy rendes ebéd a vendéglőben? Vagy rendeljek? Rendeljek hová? Mert ha hazahozzák, úgy fogsz rám nézni, mint valami sorozatgyilkosra. Én leszek a hamburgeres gyilkos, a pizzafaló emberölő. Azt sem fogom tudni, hol egyem meg. Megeszem a konyhában, amíg te a szobában vagy, aztán úgy jössz ki rendet rakni, mint valami tetthelyre. Oda sem bírsz majd nézni, dühös is leszel, és én behúzott nyakkal inalhatok elfele. S hallgathatom, hogy legalább elpakolhatnám magam után, és hogy hány kalóriát ettem meg épp. Én később rendet raknék, nem az. De rögtön evés után nem tudok. Nem tudok, és kész. Kell egy kis idő, hogy megszusszanjak. Hiszen tudod. S te mégis forrongani fogsz, hogy nem lehet bemenni a konyhába. Kell ez nekünk, Krisztina? Hogy te pont akkor akarjál bemenni a konyhába? Pedig milyen jól megvagyunk most, Krisztina.
Minek bolygatni ezt, most komolyan.
S egy hét múlva mit fogsz csinálni, Krisztina? Eleszed a kajámat, azt fogod tenni, Krisztina. Nem azért, de két éve együtt lakunk, ismerlek. Még akkor is eleszed, amikor nem diétázol. Megkérdem, tegyek-e neked is tojást a rántottába, vagy készítsek-e elő többet abból, amit eszem, s te az mondod, nem kell. Megkérdem, biztos-e, te azt mondod, százszázalék. Aztán odaülsz mellém, s csipegeted el az ételt a tányéromból. S rögtön megsértődsz, ha mondom, hogy döntsd el: eszel, vagy nem eszel, Krisztina. Nálam nincs olyan, hogy félig evés. Én nem gondolom túl. Ami finom, azt megeszem, ami nem finom, azt nem. Nem nézem, hogy szénhidrát és fehérje és kalória. Nem élet az olyan, amelyikben egyfeszt a kalória.
Én annyit eszem, amennyitől jóllakok, Krisztina.
Tudom, mennyitől lakok jól, és annyit teszek a tányéromra. S ha te azt elcsipegeted, akkor én is éhes leszek és dühös, Krisztina. Rád fogok mordulni, Krisztina. S te nézni fogsz rám sértődötten, mint egy kivert kutya, hogy milyen fukar vagyok. Nem vagyok fukar, Krisztina, csak én kell egyek akkor is, ha te nem eszel. Egy férfi, ha nem eszik, ingerült lesz és robbanékony, anyám mindig ezt mondta. Hisztiztem, ha nem ettem, Krisztina. Meg fogja ez viselni a kapcsolatunkat, ha éhesek leszünk, Krisztina.
Pedig én egyszerűen működöm, Krisztina. Nem kell nekem sok a nyugalomhoz. Éhes vagyok, eszem. Nem vagyok éhes, nem eszem. Fázom, felöltözöm. Melegem van, leveszem a pólót. Pocak, nem pocak, akkor is leveszem. Engem nem érdekel, itt háj-e, ott háj-e, vagy ki lát, ki nem lát.
De kár is a szóért, felkapom a pólóm, mehetünkvásárolni, Krisztina.
Tényleg átöltözöl?
S az mennyi idő? Krisztina?! Jézusmária! Nekem teljesen jól vagy így is, s az autóban nem lát senki. Gyorsan megjárjuk. Keveset ülünk, gyorsan bedobáljuk a kosárba, amit kell, s fordulunk is meg. Nem értem, minek átöltözni. Ebből a tiszta jó rövidnadrágból. Teljesen jó ez a nadrág. Nem is látszik rajta, hogy itthoni. Senki nem fogja megmondani, hogy itthoni.
Most ki nézi, hogy te miben vagy, komolyan? Senki nem vesz észre, mindenki mással van elfoglalva. Gyere, induljunk, haladjunk, szép vagy így is, na. Én már megszoktalak így. Veszek neked fánkot, tudom, hogy szereted.
