Szakmaiság, szégyenjátékok és az igazán túlságosan is tisztelt Tanár Úr

Hernyák Zsóka prózája könnyed játéknak tűnik, a tőmondatok fokozatos kiegészülését és a szövegvilág gördülékenységét csak a túlismételt „tanárurazás” és a kényszeres magyarázkodás akasztja meg. Különös figyelmi-fegyelmi kísérlet ez, a szerző kimért rafinériával kalauzol végig a Tanár Úr hétköznapjain, nem kímél az abszurd részletektől. Kitér a Tanár Úr családjára, hajára, képére, másik képére, új nadrágjára, sokféle haláltapasztalatára, a pontosan megragadott alkalomra, amikor a Tanár Úr látott valamit (ami nem borz, nem nyest, nem vakond, és semmiképp sem muréna), illetve a Tanár Úr szexuális fantáziáira is – mindezt gyermeki szemszögből.
Ezen a ponton válik többszintűvé az olvasásélmény kellemetlensége. Jó csel, működik: de merre irányítja a szerző ezt a kellemetlenséget? A kötet folyamatos figyelmet követel, miközben minden részlet rendkívül fontosnak, majd bosszantóan téttelennek tűnik. Hogy ennél is nagyobb nehézség legyen a kitartó figyelem, a szerző megismétli a dialógusok tartalmát a narrált szövegben is, szinte kinevet a sorok közül. Az elbeszélő inkább mellébeszélő, érezhetően tudatosan hallgatja el a cselekmény kulcsrészleteit. Eképp bontakozik ki a tanár-diák viszony hierarchiája, dinamikája, kudarca. Az excesszíven emlegetett Tanár Úr-figura valódi portrévázlata épp az elhallgatásokban rajzolódik meg, a nyomorúságos tesztoszteron-vadászatban, a közösködés traumájában, sérült kapcsolataiban: „A Tanár Úr nem akarta elvinni pároztatni a kutyáját, mert a Tanár Úrnak nincsen senkije, és nem akarta, hogy a kutyájának legyen valakije” (21).
Amit Hernyák Zsóka mesterien ural, az a direktség játéka. A kötet két fő részből áll: amíg az előbbi épp kitéréseitől és ismétléseitől nehezen olvasható, az utóbbi már-már ócskán explicit. Csupasz, vulgarizált erotikát kínál, mondhatni tökéletes fordítottja lehetne az előző prózai darabnak (amit a kötet is jelez, hiszen a második ciklus fejjel lefelé, a kötet végéről kezdődik), ugyanakkor az elhallgatott tartalmak mégis összekötik azokat. Felmerül a kérdés, hogy ki(k) lehet(nek) a szöveg(ek) mögött: ez pedig különös kettősséget kölcsönöz a kötetnek. Mindent egybevetve a két történettöredék „összeolvasása” érdekes tapasztalatot nyújt a hasonló kapcsolatok működéséről, veszélyeiről, lélektani vonzatairól.

Hernyák Zsóka: Morze. zEtna kiadó, Zenta, 2017.