.svg)
Siculicidium - "Hasadás" (2024)
2010-et – de talán 2011-et – írunk. Egy dohos menedékház füstös belső szobájában vagyunk, egy most meg nem nevezett székelyföldi városhoz közeli faluban, télen. Többedmagunkkal ülünk a zsúfolt, háziszőttesekkel leterített kanapékon, székeken. Kint -29 fok van, a fenyők szinte megpattannak a zúzmara alatt. Valaki autóval hozott fel ide egy ócska katódsugárcsöves monitort, gépagyat és két kis hangszórót, hogy lehessen zenét tenni a bulin – nem olyan buli ez, ahol mindenki lődörög, hanem időnként a sok réteg pulóver, bőrnadrág és acélbetétes bakancs alól megdobban az ember szíve, feláll csápolni, megcsapja a mellette ülőt kócos hajával, amely másnapig összeverődve tapad izzadt nyakához.
Kint minden fagyos, csendes és halott. Valaki az éjszaka után, hajnalban (vagy már reggel, hiszen később világosodik) fényképezőgépet ragad, és mazochista módjára kilép a menedékház mögé, hogy a reggeli kék órának áldozva képeket lőjön erről a sztereotipikusan black metál tájról, amely sosem hazudtolja meg önmagát.
A fenyő egyszerre a transzilvanizmus örökbecsű szimbóluma, a törhetetlen, mindent kibíró hajlékonyságé, a különleges helyzetek különös determináltságát hordozza magában. Emellett nincs benne semmi kirívó, katonás sorrendben állnak a fenyők egymás mellett, biztonságos gyantaszag övezi őket, rácsot alkotnak a talajon, barna törzsük között örök labirintus. Olyan ez az egész, mint Székelyföldön élni, a maga lerágott csontjaival és közhelyeivel együtt.
Valami ilyesmi fogalmazódott meg bennem akkor is, amikor a fent említett évszámok táján először a fülembe mászott a Siculicidium zenéje, amelyet valaki, valahol nagyon szigorú meggyőződéssel és underground megalapozottsággal (meg természetesen némi lokálpatriotizmussal) mutatott meg ezen a farkasordítóan hideg estén a „kabannában”. Eleinte furcsa volt a fülemnek, nem voltam elég edzett az általuk is szívesen megidézett black metál első hullámának ősiségében és eredetiségében (ha merünk még ilyen szavakat használni), a második hullám, a kilencvenes évek elejének fuvallata azonban már meglebbentette a füleimet. Mindkét korszak prominensen van jelen a Siculicidium zenéjében. Elsősorban itt a skandináv és a kelet-európai vonalra gondolok most.
A halál tengely című friss Siculicidium-lemez szinte tizenöt évvel később került hozzám, az első anyagaik között szereplő Utolsó vágta az univerzumban vagy A haldokló virágok színüket vesztik után. Bár az album címe kizökkent kissé – mintha a névszói állítmánnyal játszanának a címadással –, valójában a húsz éves megalakulásuk óta szállítják az ügyeletes kelet-európai, azon belül is a specifikusan romániai magyar valóságban edzett székely undergroundot.
Van ebben a black metálban valami boldog nihilista menetelés, amit nagyon lehet érezni és élvezni. A földrajzi-történelmi meghatározottság aktív párbeszédbe lép az évtizedek során az (elsősorban) európai underground (de nem csak) köreiben kialakult újszerű zenei megoldásokkal. A tradicionális black metál kódjai, a karcosság, a rombolásból való építkezés és a sötét atmoszférák megteremtése mellett hangsúlyosan jelentkezik az a fajta csináld-magad hangulat, amit a műfaj meghatározhatatlan kezdetei óta nagyjából Garázsbanszületett Szent Quorthon apánk tudott létrehozni a Bathory élén. Ezzel egészül ki a lassabb-gyorsabb ritmusok váltogatását előtérbe helyező, kevésbé a reszelésre hangsúlyt fektető vérbeli kelet-európai vonal, körülbelül a Tormentor, a Master’s Hammer, a Mortuary Drape, a Sear Bliss (trombita!) és az újabbak közül a Malokarpatan ízvilága mentén. Nem is csoda ez, nyilván. Meg persze valahol mélyen ott húzódik valami tökös rock’n’roll.
Egészen lírai, egzisztenciális vonatkozású dalszövegeiket litániaszerűen hallhatjuk a lemezen, a rekedtes, sírontúli szentenciák kifejezetten érthetőek a magyar fül számára – melyik boldog nihilista nem kapná föl a fejét arra a gúnyos kacajra, ami a „sírkertté változtatjuk a világot!” felkiáltást követi.
A Siculicidiumnak kifejezetten nagy erénye, hogy jókora inspirációt merít az experimentális műfajokból is, és bevonja magát egy olyan hagyományba is, amely alig létezett a magyar zenei színtéren, s nemes egyszerűséggel csak „dark” szcénaként emlegethető. Ez tulajdonképpen a dark rock, gothic, ambient, dungeon synth és a sötétebb hangulatokat idéző filmzenék, valamint a dark country folk világa, aminek egyvelege összeér a Siculicidium oeuvre-jében. Amit sikeresen ötvöz a helyspecifikus témavilággal, mintha a székelység valami végzetes pecsétként mélyülne el a zenében, legyen az a népdalok, katonadalok egyszerű képi világa, s ilyenkor lehet látni-hallani, hogy egy egyszerű átemelés mire képes. Így a haláltengelyek után Az elidegenedés melankóliája, amely a fent említett műfajok között lavírozva próbál irányt találni magának, valahogy Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényének világa és egy horrorfilm sötét erdejének keresztmetszetében. Az a gyanúm, hogy a két lemezt „összeolvasni” érdemes, hiszen nemcsak egyszerre jelentek meg, hanem tematikusan, hangzásvilágban is szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Most pedig irány a fenyves.
Siculicidium - Összeomlás (2024)
