Séta Szilágyi Istvánnal

Ha belegondolok, sohasem sétáltunk együtt. Vagy mentünk valahova, valamilyen céllal, vagy álltunk, ültünk különböző helyeken. Az irodalom már csak ilyen álldogáló, üldögélő dolog. Látszólag legalábbis.

Az imént beleolvastam valamelyik regényébe. Mindegy, melyikbe, ugyanaz a teremtő erő árad mindegyikből. És hallottam a hangját. Azt a selymesen karcos baritont, amely úgy tud ívelni a pontszerű, homlokot lukasztó egyszerűségtől a folyódeltaként szerteáradó-lüktető komplexitásig, ahogy senki másé a magyar irodalomban. Sétálunk a történetben, a kemény kezek teremtette tájban, piros lovak, fekete lovak kísérnek, hollószárnyak mérik az időt fölöttünk a szél csupálta égen.

Felvisz egy hegyre. A halandó kartográfusok ügyesen rajzolt térképeiről lemaradt ez a magaslat. Ahogy lemaradtak a folyók, a rétek, az ingoványok, várak, falvak, városok, amikre innen rálátunk, emberfeletti élességgel. No meg ez a sok bajjal boldoguló közösség. Látod, morogja kedvesen, ez itt Erdély. És nem csak a szemhatárig. A szem megbízhatatlan jószág. Elhiteti veled, hogy ott meg amott határok vannak. Végek. Véges utak, szerelmek, titkok, tragédiák.

Na, hunyd be a szemed. Kézen fog, levezet a hegyről, piros lovak, fekete lovak rajzanak körülöttünk, odafönt a szél csupálta égen felhőkre feszül, odamerevedik a hollóidő. Egyszerre megyünk a szélrózsa minden Isten áldotta irányába, ugyanabban a pillanatban bújjuk a Szilágyság nagy erdőit, járjuk be Kolozsvár jövőbe temetkező kis utcáit, andalgunk a Körös-parton, gabalyodunk bele a szedresbe Zetelaka fölött, hódítjuk vissza Dél-Erdélyt cakkompakk, tévedünk kőbe, nem lélekbe vésett határon túlra Máramarosban, a déli Dunán, nyugati gyepűkön, keleti bérceken túl, nyájas rendben belakjuk Erdélyt, hiszen láthatjuk lelkünkkel: térnek, időnek határa elvész, valahol ott, ahol Pista bácsi áll.

Hát így flanőrködünk mostanság. Bepótoljuk a likakat. Nevetünk néha, sírunk néha. És ennek sosem lesz vége, amíg ez a teremtett Erdély van. Márpedig az addig van, amíg Pista bácsi mondatai, piros lovak, fekete lovak rajzanak. Vagyis mindörökké. Ámen.