.svg)
Fentebbi cím az emlékezőregénye címe. A becézés – ki mástól? – Gézától ered. A címet egy jóbarát, Temesi Ferenc találta ki. Páskándiné Sebők Anna, ő volt a Rozsdásszemű. Nekem csak Anikó – volt, és most is az.
Ha most valami levert, komor búcsúztatóval próbálkoznék, rám szólna, hogy „édesem, fenékbe billentelek, ha ezt tüstént abba nem hagyod”. Tüstént. Ez fontos. Nem azonnal, nem rögtön, és végképp nem mindjárt. Tüstént. Ami pedig az említett testrészt illeti, rusztikusabb kifejezést használna, mint most én.
Stílusos ember volt. Válogatós, de nem kényes. Ínyenc, de nem finomkodó. Rosszul mondom.Valójában kényes volt és válogatós. Szavakra. Barátokra. Becsületre.
Elkényeztetett ember volt. Hogy elcsépelt fordulattal éljek: mindent megkapott az élettől. Úgy értem, mindent, amiről ember álmodhat, meg amiről nem. Minden jót. És minden rosszat. Újabb elcsépelt fordulat: teljes emberi életet élt: fürdött dicsőségben és megmártózott a szégyenben, kapott embert próbáló feladatokat, kapott sok bántást és még több szeretetet.
Mondom, stílusos ember volt. Akaratos és kitartó, de nagyvonalú. Olyan, aki tud dönteni és irányítani, de tud szolgálni is – ha eldöntötte, hogy szolgálni akar. Az utóbbi években, számos oka volt ennek, nem csak a vírus, kevésszer találkoztunk, de sokszor beszéltünk telefonon. Ha hívott, ledőltem az ágyra vagy azt kértem, hogy visszahívhassam. Mert ezek a telefonok el tudtak húzódni. Fél óra, óra. Nem-nem. Nem pletykáltunk. Akkor hívott, amikor összegyűlt a mondandója, amit meg akart osztani vagy meg akart kérdezni.
Soha, egyetlenegyszer sem éreztem tolakodónak, pedig úgy kérdezett, mintha az anyám lett volna. Ez sem igaz, mert anyám sosem kérdezett így, hiszen anyám valóban az anyám volt, így pedig csak az kérdezhet, aki nem az. Ilyen magától értetődően, szeretettel, ám a szeretet béklyói nélkül. Kerülve minden számonkérést – úgy kérve számon. Például: „Elsirattad már rendesen édesanyádat? Mindegy, hogy mikor. Akár öt vagy tíz év múltán, de egyszer el kell siratni. Nem úszod meg.”
Félelmeteseket tudott mondani. Szinte mellékesen.
„A saját békéd burkát ha meg nem teremted, nem is létezel.”
„Csontig hatolni igyekvő önismeret. Az kell. Amilyen az enyém.”
„Légy békében önmagaddal. Bátornak lenni és szeretni a szabadságot, az jó.”
„Soha, senki, semmilyen körülmények közt rávenni nem tudott, hogy barátot, bármely okból, elhagyjak.”
„Ha egy szép nő eladja magát, kérje meg az árát. Milliókban. Dollárban. Vagy válassza a zsíros kenyeret. Én a zsíros kenyeret választottam. És a szerelmet.”
„Ha törődsz másokkal, veled is törődnek. Ha nem törődsz másokkal, veled sem törődnek.”
„Nem féltem soha, semmitől és ma sem félem, csak az Istent.”
Régebben, amikor még az egészsége, a kedve engedte, el-elballagtunk együtt egy-egy kiállításra. Utána kávé, konyak. Jó konyak. Teszem azt: Modigliani, aztán kávé, konyak. Modigliani cserélhető. A kávé, konyak marad. Különben nem szerette Modiglianit. Hogy mit szeretett, arról nincs biztos és kielégítő tudásom. Picassót. Természetesen. El Grecót. De igazán határozott emlékem arról van, hogy Modiglianit nem szerette. Értőn és alaposan.
Azt mondják, minden eredményes férfi mögött ott egy nő. Arról miért nem beszélünk, hogy ki vagy mi van minden eredményes nő mögött? Anikó mögött három nő alakja sejlik fel. Mindegyikük magára maradt a gyermekével. Talán a férfi hűtlenségnek és állhatatlanságnak is, de főleg a világháborúknak köszönhetően. A dédanya egy pomerániai grófnő, Wilhelmine von Phil. Az ő leánya Eveline Zwer. Anikó imádott nagyanyja. Ómamám – ahogy ő hívta.
Pomeránia. Már-már egzotikus. Azt sem tudjuk, mi az. Mesevilág. Rémmese-világ. Az első világháború utolsó éveiben, széthulló birodalmak és összeroskadó országok bizonytalan földjén járunk. Az utakon menekülők, deportáltak, hadifoglyok, németek, litvánok, lengyelek, oroszok, zsidók. Eveline Zwer, a majdani nagymama, az imádott Ómama, akkor még süldő lány, Volgográdon, Asztrahánon át Bakuig és Taskentig sodródik. Viszi, hurcolja a sors, legyen inkább elrendelés, csak azért, hogy ott összetalálkozzon egy hadifogoly erdélyi magyar férfivel, hogy húsz-huszonöt évvel később megszülethessen Kolozsvárott az unokája, Páskándi Géza erdélyi magyar író majdani szerelmes hitvese.
Nem folytatom, hiszen az édesanya sorsa, ha lehetséges, még kacifántosabb, és semmivel sem könnyebb. A második világháború éveiben született Anikónak majd az 1970-es évek második feléig kell várnia, hogy felnőtt nőként, asszonyként, életében először találkozzon végre Dél-Amerikáig, az argentínai El Bolsonig csángált apjával, Don Ivánovich Juannal.
Rozsdásszemű. Ez a címe az emlékezőregényének. A becézés Gézától ered, a cím egy jó baráttól, Temesi Ferenctől. Ebből a könyvből idézek fel egy esetet. Valamikor a hatvanas évek elején Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök fia udvarolni igyekezett Anikónak. Fekete-tenger, fekete Mercedes, plázs, forró homok, napsütés, csillogó víz. A Maurer család tengerparti villájában járunk, a hangulat szomorú, megüli a gyász, mert egy rokon fiatalember a tengerbe fúlt. A miniszterelnök elvtárs, különben igazi úr, megérkezik. „Szertartás a szalonnával – írja Anikó, és így folytatja. – Soha nem kérdeztem tőle semmit, akkor valahogy, talán a gyász tette, vagy a szalonna, hogy minden szokatlanul emberi volt, kibukott belőlem:
– Mi a véleménye Nicolae Ceaușescuról?
Hallgatott, maga elé meredt, majd annyit mondott:
– Szorgalmas.”
A történelem szele. Ahogy meglegyint. Ami persze képzavar, mert a történelem az idő nagy folyama, ami nem legyintget, hanem hurcol magával. Akár hagyjuk, akár nem. Anikó tudatosan választotta az egyetemen a román szakot. Bírni akarta az állam nyelvét, és magas szinten akarta bírni. Hogy védekezhessen. Hogy ne hagyja magát sodorni. Belekóstolt a modellkedésbe, a színi iskolába, majd tanítónő lett. Aztán jött Géza, a szerelem, a Securitate, az áttelepülés – az életmentés akkor is az, ha a magunk életét mentjük –, és jött a magyarországi – hogy érzelmesen mondjam: az anyaországi – létezés másféle pokolkonyhája…
Az imént említettem a sikeres embert. Anikó az volt. Feleségnek, anyának, kutatónak, filmesnek, történésznek. Nagymamának. (Ó, igen, azok a hosszú telefonok, amiket már említettem! Diplomáciáról, román–magyar ügyekről, Ágnesről és Istvánról, az imádott unokákról, Panniról, Zsigáról, Emmáról…)
De vissza a sikerhez. Elrendezte, véghezvitte, befejezte, lezárta a dolgait. Ha úgy hozta, éjjeli órán sírt rabolt. Az Ómamáét. Hogy átmenekítse hazai földbe a porait. Mondom: véghezvitte, lezárta a dolgait. A Magyar Tudományos Akadémia kelet-európai kutatócsoportjának román–magyar viszonyokat kutató munkatársa volt. Évtizedeken át dolgozott az országgyűlés különböző bizottságai számára. Emellett könyvet írt, gondozta Géza grandiózus, gigászi hagyatékát, filmet forgatott a magyar ’56-ot követő erdélyi perek és ítéletek sokaságáról és a romániai zsidóság elüldözéséről, pusztulásáról.
Éppen ezt a búcsúztatót írom, amikor kisebbik lányom hív telefonon, kérdezi, mit csinálok. Mondom neki. Hallgat, majd azt mondja – „mintha a család része lett volna”. Kis szünetet tart, aztán javítja magát – „mintha az lenne, a család része”. Ebbe a jelen-múlt képtelenségbe belezavarodik. Ahogy én is. Hallgatok, és azon gondolkodom, hogy talán ez a legfontosabb. Amire, mintegy véletlenül, rálelt.
Keresgélhetem a szavakat, méricskélhetem patikamérlegen, hogy ne legyen se érzelgős, se távolságtartó, semmi sem lesz ilyen pontos, ugyanakkor ilyen könnyed is. A család része. Volt. Van. Lesz.
Minden emberrel eltemetünk valami mást is, mint a port. Eltemetünk egy darabkát, nem, nem magunkból, vagyis igen, de most nem erre gondolok, hanem hogy minden emberrel eltemetünk egy darabot az időből. Hiszen minden ember egy-egy kor is. Az a darab idő, ami ő volt. És vele most elmegy az a saját idő is.
Búcsúzunk? Nem. Hagyjuk a búcsút, azt majd mindenki elrendezi magában. Most inkább kíséreljük meg pontosan meghatározni, hogy ha búcsúznánk, kitől búcsúznánk. Anyánktól, nagyanyánktól, feleségünktől, szerelmünktől, szívbéli barátunktól, fejedelemasszonyunktól, az örök nőtől…
Dadogós gondolat: olyanok nekem ők ketten, Páskándi Géza és Sebők Anna, mintha Balassi Bálint megtalálta volna a szerelmét, az ő (nem kimondani: Losonczy) Annáját.
Anikó sorait idézem: „Vannak gyászok, amik nem múlnak el, és kész. Szerintem az Istennek szüksége van az ilyen emberekre, azért viszi el tőlünk.”
