Részletek a Phytolegendáriumból

Talállós mese. Mér a boldogasszontövise

phytoenigma Öregapád a papokná szógát gyerëk­korábo. A barátok termesztëttík a gyógynövínyëkët a klastrom kertyibe, azoktú tanút mindënt. A legjobban a boldogasszonytövise mënt nëkik. Öregapád sokáig nem értëtte mér termesztik azt a tövisbukrot. Mer olyan tüskés vót, hogy ēmënnyi së lëhetëtt mellette annékű, hogy összeszúrjon. Jaj, gyerëk, nagy szent ez a tövisbukor, nem szabad ezt szinnyi, mer kimëgy belülle a ír! Monta Öregapádnok Pëlbárbarát. Tudod, fijam, a boldogasszontövise a legjobb munka a barátoknak. Mer a boldogasszontövisivē van a legnagyobb veszőccsíg a növínyëk rengyibe. Kiter­mesztenyi még csakcsak, de fődógoznyi! Mer hijábo nyőll embërmagosságbo ez a tövisbukor, csak a apró magjaiba lakik a ír. Mer a boldogasszonytövis magját osztán megőrőtík, vagy olajat sajtótak belülle. A legjobb ír a kemín májnok, epéssígnek, monta Pëlbárbarát. De a szëmëk a tövisgubóba laknak, a magházbo! Azokot mind le kő szënnyi a tövisbukorrú. Hát ennek úgy ánok a tüskéji, akárhogy vigyáz a embër, összeszúrja. Amikor a lila pamacsos virágjo ēnyílik, még hannyi kő írënnyi a szëmëket. De nem szabad igën soká, mer ha a nyári nap főszáríccsa rúla a hajnali harmatot, kinyílik a magház, és szélnek ereszti mind a szëmëkët a boldogasszontövise. Szinte főrobban, kipattognak belülle a szëmëk, mind a ejtőernyősököt a háborúba, viszi a szél messzire. Így ezt nem szabad hannyi, mer jövőre megszúrja a seggëd, ha gyomlász a kerbe, ott is, ahun nem számíttó rá. Pont akkor kő a tövisgubókot leszënnyi, amikor má szine mënt a ēszárott virágjánok, főpattant a ház és megjelënt a ēső ejtőernyős, kísszen a röpülísre. Ekkorra írnek be a szëmëk. No hát azt tudod-ë fijam, hogy mér a boldogasszontövise a legjobb munka a barátoknak? Mer ammég csak most kezdődik, a igazi munka. Kérdëzte Pëlbárbarát Öregapádot, nem várto meg a váloszt, megmutatta a barátokot munka közbe. Ott űtek a barátok, bontogatták ki a magházokot, csak úgy sziszëgtek, jajgattak, ahogy szëdëgettík ki a pölhökkē a szëmëkët, mer az olyan, mind a gyapot, mer úgy szúrta a újjaikot. Mer nem használ a boldogasszontövise ellen a kesztyű, nem fogja az! De nem is tunná benne a embër kicsipënnyi a magokot. Így csipëttík azt a sziszëgős barátok, zokszó nékű, mer ugyi káromkonnyi nem vót szabad, mer bűnös kézzē nem lëhet a gyógynövínyëkkē dógoznyi, rosszra së szabad gondúnyi, még ki taláno mënnyi a ír belülle! Csak türelëmmē, alázottā. Atta meg a váloszt Pëlbárbarát a kérdísre. Mer a boldogasszontövise nevēlli a alázotot és a jámborságot a embërbe. Monta.

A vígső

utósó phytoaforizma Halottak, mindënhun halottak. Monta a rákövetkëző télën Öregapád, közbe a kamarábo matatott. A spajzba, ott tartotta, a srótosládo fölött, ëgy kis ablak nyít odafönt, ott pihentek ëgy cserébbe a dugványok. A ajtó mellett söprő, fogas, montërka, ilyesmik. A szëmöldökfáro főszëgēt ëgy krisztuskípet. Ezt a rígi házbú, mer asz má lebontották. No és ott a spajzba a középső pócon tartotta őköt, ott vót a kamillaszëdő is, kerezsgét a üres papirzsákok között. Vígső soron mindën ēfogyott, halottak, mindënhun halottak, vesződött a üres papirzsacskókkā. Azok aljábú szëdëgette össze, ami maratt belüllük. Mindënt fölít, ēfogyasztott, mer tutta, mikor gyün ē a vígső. Halottak, mindënhun halottak, monta, miközbe szórta ikët a ibrikbe. A kamarábo vót ëgy rëzsójja, azon főzte. Monta és szórta a vígső maradíkot tëjánok. Mit sëgítt az, Öregapám, nincs a halálro ír, montad, minek szórja, öreg? Akkor abbahatta, és visszanízëtt. Gyerëk, hát talán azt akarod mondanyi, hogy Öreganyád hijábo hāt meg? No látod, hát a füvek, virágok së hānak meg hijábo, mer értünk hātak, nagy këgyelëm a áldozat a mi gyógyulásunkra, ahogy Krisztusurunk hāt meg a bűneinkér. Ezér úgy kő a füvekët szënnyi, hogy meg në őjjük őköt áldozatukér. Mer ha föláldozta is magát a növíny, meg në őd, a gyükerit, amibű főtámodhat, në báncsd, mer fűje sarjad mezőknek. Mer monta, az a mëssijás, aki a meghajlott fűszálot nem töri le. S ha gyükeret, azt úgy szëdd, hogy maraggyon, amibű új gyükeret ereszt. Ha a növínyëkët szëggyük, mindíg imátkoznyi kő. Mer nagy munka a áldozat munkájo, tutta ezt Ő is. Ezér gyerëk, hijábo kérdëzëd, minek azt, Öregapám, ha a halál a ílet írja. Mer mindënre megtanítnak, ha beszíllëd a nyelvüköt. Hogy mi mëllikre ír, azt mind le kéne írnyi ëggy irkábo, hogy ē në felejcsük. Allëhetne a füvekfák ëvangéljoma! De talán nincsen annyi irka së a világon. No, lefőt. Hallod, gyerëk, há most mongyák, hogy ha mind ēfogyottunk, nem marad más, mind a vígső. Akinek füle van, meghalja. Hát a mesézís fijam, mi más.