Rekedt kiáltást magában visszaküldő vak visszhang

Egy fa mögötti víztükör, közepén ismerősnek tűnő, otthoni táj lebeg. Víztükrön játszó finom rezgések és az ég tisztulásának mozzanata. Nem, ez nem egy nyári látkép, hanem Fekete Vince új kötetének, a Vak visszhangnak a borítója, mely illusztrálja és közvetití a kötet hangulatát, a versek képi világát. A cím szintén ezt a funkciót tölti be: a természeti hangokat átfogó kifejezés foglalja magába azt a bizonyos hangulatot. („A duruzsoló/ csend külön hangokra oszlik”; „Messziről/ kolompok hangja, juhoké, és kutyák csaholása; „Csapódó/ ágak, rebbenő lepkék, gyíkok, madarak,/ patadobogások, mohán huppanó galopp hangja/ csalta beljebb”; „Visszhangzik, csapkod a hang, és suhognak,/ búgnak az erdő fái, mint szélben a hatalmas/ gabonatáblák.”) Mindemellett a Vak visszhang az egyik kötetben szereplő versciklus címe is egyben, amely részletekbe menően írja le a természetben zajló eseményeket, úgy, mintha ő is a részese lenne mindennek, talán részese is.
Válogatáskötetről beszélünk, kronológiai rendben sorakoznak a szerzőnek az elmúlt tíz évben jegyzett versei: hat kötet, hat nagyobb fejezetre bontva. A fejezetek között nincs különösebb törés: már az első részben vezérfonálként kínálkozik az egész köteten végighúzódó, Fekete Vince költészetére oly jellemző alaphangulat, mely tipikusan a borongós, esős, szürke hétköznapok nyomott világát ragadja meg. Emelett beltéri helyszínt jelenít meg, ahol egy lassan kiégő lámpa fényénél cigarettafüst-köd lebeg, halk zene szól, az asztalon egy korty szeszes ital vagy kávé, aprócska, „finom zajok” (sóhajtások, zihálás, reccsenés, zakatolás, suhogás, csobbanás). Ezt érzékeltetik az A. című vers sorai is: „Korty alkohol még. Cseppek a homlokán,/ s eső, szétfolyva lassan a ruhán.” Még hasonlókra többször is bukkanunk a kötetben: „kis garniszálló víz szaga” (Andal), „A gramofon még halkan surrogott” (Végzetes végjáték), „Kávé, cigaretta, majd levelet ír” (Cseprők).
Szürke felhők suhannak az égen, szürkület van. Látható e kép a Délután című versben: „A felhők minden órában/ más irányból húzódnak elő”, vagy az Ülünk az autóban címűben: „Egy szürke felhő előttünk,/ mint a függöny, a szélben tovalibben.” Emellett megtaláljuk a már a borítón is uralkodó, a kötetben igen nagy hangsúllyal bíró motívumot, a vizet. A víz, amely nem a tisztulás szimbóluma itt, hanem mint ősi elem, megannyi változatával a mindennapok természetes tartozékaként jelenik meg: a könnycsepp, az eső és a zápor, a tenger, a patak és a tó, a vízesés, egy kád víz.
A víz mellett a kötet verseinek másik fontos, központi eleme az ember, az emberi lélek. Megjelennek a testrészek versbe­szedése, a részek egésze: „szád nyelved lázasan sietve nem kutat” (Térden-könyökön). És az intim kapcsolatok, létszükségletek is föl-föl bukkanak, mint az ölelés, a szeretkezés, a csók, a szerelem (Melyikünk, A gazda békerít,Klepszidra, Hiába való, Délutáni óra, Sem vele sem magávalaztán). A Bódító, fanyar című vers az egész érintkezést szépen körülfogja: „A haj-/latokon szemérmesen bóklászó szem, a pihés hónalj,/ a párnás, gyöngyházragyogású comb, az enyhén re-/megő keblek testeik didergése, az erős szpré/ illata, s a féktelen vágy, amely mindkettőjüket/ hajtja, hogy a titkolódzó, az egymás testével/ ismerkedő, bátortalan kézmozdulatok után/ enyhén fokozódó, elevenedő, aztán diszkréten/ rángatozó vonaglásba csapjon át.”
A kapcsolatoknál maradva a vér szerepét is érdemes megvizsgálnunk: először mint a tesben lévő éltető testfolyadék bukkan fel (A csobbanás, a kondulás, Ütköző, Vak visszhang, Fák vére, Tízezer éj), majd mint a családot összekapcsoló kötelék. Két versciklus is erre a kötelékre épít, a Mielőtt megszülettem címűben a költő először egy meg nem született gyerek szemével írja le az eseményeket, egészen a szülők megismerkedésének pillanatától a megszületéséig (És akkor apukám, Nagy tánc volt). Majd később a Megszületek című ciklusban egy kisbaba perspektívájából láttatja az eseményeket: a megszületés mozzanatától az első szavak kimondásáig (A doktor bácsi, Nagyobb vagyok). Bepillantást enged egy család történetébe, a nézőpont azonban érdekes, mivel egy gyerek szemével meséli el a történetet, mintha csak részese lett volna a történéseknek vagy talán az emlékezés egy különleges mozzanatát olvashatjuk.
De kiemelhetjük a Hőkamera című verset is, amely két ember életének összekapcsolását ragadja meg egy oldottabb, humorosabb, ízesebb stílusban, igazi székely nyelvjárással megfűszerezett lakodalmas hangulatot teremt, már-már hallani a muzsikát, érezni az ételek ízeit. Epika lírába oltva („orgona szaxofonok dobok hangjában”, „forrongó, pulzáló táncolók a parketten nehéz/ ételek italok jó zsíros levesek disznó- marha-/ és szárnyashúsok hideg- és melegsültek óriási/ méretű töltött káposzták”, „megannyi fenékig/ ürített pohár rángatják egymást jobbra és balra/ a férfi jobbra az asszony balra a férfi összevissza/ a dallamra a zenére ahogy hallják ahogy tudják”).
Egyfajta kapcsolatnak tulajdonítható a hitbéli kötődés is. Az Istennel való kapcsolatot szinonimaáradattal nyomatékosítja: uram, atyám, istenem, úristen, jóisten, fennvaló (Invokáció, Ezredvégi töredék). Viszont megjelenik Szűz Mária is: Fekete Vince Mária, anyácska című verse akár imádságnak is beillik („Te, aki malaszttal telve vagy,/ anyácska, anyácska el ne hagyj!”). Némi panteisztikus hanggal fűszerezve: az ember és természet közelsége szintén fontos témája a verseknek, s hogy nem csupán vetített képről, illúzióról van szó, azt jól jelzik a hagyományos életszemlélethez igazodó versek, ahol az embernek a családja, a hite és a természettel való harmóniára törekvése a legfontosabb.
Sajátos megvilágításba kerül az idő és annak múlása is: „S pult mögött az óra jár”, olvashatjuk a Hondáját ugratja című versben, az idő múlását szintén többféle metaforával ragadja meg a költő, ezek közül mindenképp kiemelendő a vonat motívuma, amely halad, megy, zakatol, zötyög, ahogyan az éveken is „átsiklanak a kerekek”. Viszont a vonat sem csak önmagában jelenik meg, felvillan a vonatállomás, a maga részleteivel. Kiemelhetjük a Csütörtök című költeményt, amely egy Dsida-parafázis is egyben: „Nem volt csatlakozás./ Késést jelentettek be, és a hullatag/ setétben üldögéltem a/ războieni-i váróteremben,/ csütörtökön. Az ablakon túl/ mozdonyok katakatja sziszegte/ az időt”. És az utazás is szembeköszön mint az elmúlás, a maga tragikus változatosságával: szágoldozás, zötyögés vagy akár ütközés (Ütköző). S ebbe a lírai én jövőbeli öregség-elképzelése is belefér. Nem könnyű szavanként találkozni az élet igazságával, amikor már nincs több utazás, sem állomás, sem esemény, sem helyszín, se várakozás, se öröm, se könny, se múlt, se jövő: „nem elég ez a röpke idő fölfedezni/ megannyi emberöltő sem volna tán” (Két tompafényű lobbanás), „Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok,/ s amíg Veled, némán áll az idő” (Kizökkent idő).
Fekete Vince versei egy életesemény láncolatát írják körül, ahol az emlékezés az egyetlen kulcs ahhoz, hogy mégis életben maradjunk. A kötet pedig egy minden képet szépen átfogó verssel zárul: „Világvégi, nyári éjjel mit vetít az égre fel?/ Hazafelé, kéz a kézben, s a vágy hamar égre kel./ S ott a falu, ott egy ház is, s benne – együtt – boldogak./ Életük, mint egy-egy szédült fergeteg és forgatag.” (A világ újra)
Nagyon jó válogatáskötet a Fekete Vincéé, nemcsak megragadja a figyelmet, lankadni sem engedi, mi több, „megakadályozza”, hogy egy percre is lerakjuk, míg végig nem olvastuk. Ha valaki most találkozna először Fekete Vince költészetével, ez a verseskötet jó választásnak bizonyulhat.


Fekete Vince: Vak visszhang. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015.