Regény helyett. A hadsereg (2.)

Árkossy István: Jan van EyckAz első világháború óta szinte változatlan gyalogsági kiképzés a Bărăganban végzett mezőgazdasági munkához képest szanatórium, bár egészen tavaszig tart. Az AK-47-esre tűzött szuronnyal rohangálunk a birkaszaros reptéri gyepen, felmártjuk az összes tócsát, majd csúszkálunk a hóban meg a jégen. Sokat fuldoklunk a gázálarcban, állandóan bepárásodik, de legtöbbet a ruházat és a felszerelés tisztántartásával foglalkozunk, a posztóruha vizes, a puska rozsdázik, a bakancs rothad, majd tavasszal szárad meg. A folyosóra kitett száz katonabakancs szagához fogható csak egy van, a száz mosdatlan emberé, akinek sem váltóruhája, sem tiszta ágyneműje nincs. A laktanyai élet elsősorban unalmas, nagyon szűk, zárt és zsúfolt térben történik minden, olyan, mint a börtön vagy a kórház, az ember nem ura saját magának, a napi rutin ural mindent, végül is az a cél, hogy a személyiség szűnjön meg. Nem is tudom, hogy kik és miért várnak olykor felelős magatartást, viselkedést tőlünk, bár ez többnyire akkor lesz éles, amikor töltött fegyver van a kezünkben. Akármilyen primitív állapotok vannak Romániában, bizonyos dolgokat nem lehet 1986-ban elérni egy középiskolai osztállyal, a rendszer, az ideológia teljesen hitelét vesztette, semmi nem működik már, a látszat sem tartható fenn. Negyvenen vagyunk és a négy káplárnak, akik pechjükre nem érettségiztek, elvileg korlátlan hatalma van fölöttünk, de nem tart ez sokáig. A mezei munka viszonylag homogén csoporttá alakított minket, és működik valamiféle diákos szolidaritás, ami az én iskoláimban nem működött. A csoportos viselkedésben mutatkozik meg, hogy mi a különbség a gimnazisták, a szakiskolások meg az analfabéták között. A diktatúra legfőbb ellenlábasa mindig az iskola, azt kell felszámolni, laktanyává, istállóvá tenni. Utólag is elcsodálkozom, hogy az a nagyon vékony és fiatal középiskolai hagyomány, ami ebben az országban van, milyen sokat jelenthet.
Mindent legalább húsz ember vállal magára, ha valaki például csuklani vagy köhögni kezd, gyorsan átragad a többiekre; mindenki eszik egy fél cikk fokhagymát, ha büdös van, legyen még büdösebb, a hálóterem faburkolatát is bekenjük vele, mert elmondta véletlenül a hadnagy, mennyire utálja; ha valakit kopaszra nyíratnak büntetésből, másnapra legalább a fél szakasz lenyírja magát, azután bajuszt növesztünk, mert azt szabad, de csak minden második ember a sorban, azután kettenként, hármanként, majd hirtelen mindenki levágja. Az volt a lényege, hogy soha, senki nem marad egyedül, akkor sem, ha történetesen hibázik, téved, ellenszegül, akkor sem hagyunk senkit magára, ha bolond, ha megőrül, vagy csak leszarja az egészet. Mindenkinek jár a védelem, a segítség, a falazás. Nem működik tökéletesen mindig, de általában nincs idő egészen kis csoportokra szedni minket, ha ellenszegülünk, mert az a módszer, reguláris hadseregben szétszórják a renitens társaságokat, minket is megfenyegetnek, de valamiért nem történik semmi, bizonyára nem voltunk igazán veszélyesek, a nagy egész működését nem veszélyeztettük.
Jól emlékszem arra az estére, mikor a vécében – hol másutt? – megbeszéljük, hogy be kell vágni a szolgálati szabályzatot, legyen mindenkinek fényes a bakancsa, ne drótozzuk a gombokat, egyszer azt a kurva puskát ne lepje a rozsda, nehogy már ezek a nyomorultak (nenorociţii ăştia) azt csináljanak velünk, amit akarnak, mert akkor már értettük, hogy minden apró hibáért az egész szakaszt büntetik, ahogy Makarenko tanítja, mert ő is a katonaságtól tanulta. Hát mutassuk meg, hogy kik vagyunk, mennyit érünk. Némileg olyan, mintha egy focicsapat volnánk az öltözőben, nincsen igazi hangadó közöttünk, de van egy morális alap, egységesen megvetjük a tiszteseinket, nem nehéz nyelvileg elkülönülni tőlük, és visszakérdezni, ha valamit nem értünk, okoskodni végtelenül. Nem tudom, hogy miért, de az éneklés sehogy nem megy, pedig hát a nóta indulj is része a kiképzésnek, van közöttünk dzsessztrombitás meg cigányzenész is, de énekelve masírozni nem vagyunk hajlandók, pedig ezt meg se beszéltük. Ilyen csoportban soha életemben nem voltam, negyven emberből harmincöt hajlandó és képes különösebb vacakolás nélkül együttműködni, mutassuk meg, hogy ez az egész nekünk meg se kottyan, ha mégsem sikerül, hiszen lelki és fizikai tortúra ez a javából, legalább ne bántsuk egymást. Híre is megy, van itt egy stréber szakasz, dicsekedik a tisztünk, hogy ezek mindent jól és alamuszin, am băgat spaima-n ei (beléjük vertem a frászt), meséli egy másiknak. Azután egy este, mikor csak úgy passzióból fektet a vizes udvaron, rövid pisszegés után elfut a szakasz, felszívódunk a sötétben, ottmarad a tiszt három káplárral, röhögve széledünk szét a laktanyában, órákig bujkálunk, egész éjjel tart a rumli, másnap gázálarc, de megvan a győzelem, és a velünk tartó renitens káplárt lecsukják pár napra, mintha ő volna felelős az egészért. A tisztek megpróbálják kideríteni, kik szervezték az akciót, de nem sikerül, ez tulajdonképpen a zendülés határát súrolja. Meg is gyötörnek rendesen, de az első éleslövészeten negyven emberből harmincnyolc kiváló teljesítményt nyújt, még az egyetemista század sem ér a nyomunkba. 1986. de­cember 25-én történik ez, el is felejtettem akkor, hogy karácsony van.
Azt ígéri a parancsnok, mint száz éve mindenik, hogy aki jól lő, azt hazaengedik pár napra. Közülünk senkit nem engednek, tehát a második lövészeten golyó csak elvétve talál célba, becsukom a szememet, és meghúzom a ravaszt. Botrány. A következő lövészet kiválóan megy, egy bukaresti srácokból álló csoportot hazaengednének 48 órára, de többen azt mondják, hogy ennyi időre nem mennek, megint cirkusz van, az eltávozás is parancs, itt minden parancsra történik, ordítja a parancsnok. Tudjuk, az eső is, motyogja mögöttem valaki, és elkezdünk röhögni, mint egy lányosztály, vigyázzban állunk, a tisztünk tajtékzik, minket rángat a kacagás, ezzel szemben minden diktatúra tehetetlen, a sortüzet ki lehet feszes vigyázzban állni, a nevetést nem. A mögöttem álló srácnak mindenre van egy Caragiale-mondata, színésznek készül, megőrülök tőle. A hátam közepén egy jéghideg vízcsepp folyik, próbálom összehúzni magamat a kabátban, vacogunk, reszketünk, a tiszt szónokol, és Sebastian suttog, mondja nekem Coane Leonida valamelyik mondatát, ami egymagában semmit sem jelentene, de a tiszt ordításához kiválóan passzol. Súgom tovább az előttem állónak, látom, hogy egész testében megfeszül, a füle rángatózni kezd, ő is tovább fogja adni, úristen. Ennél csak az rosszabb, amikor valamelyik székely atyámfia, mert vannak páran, a töredékes románságával és az elkeserítő akcentusával jelentést tesz, vagy megpróbál elmagyarázni valamit. Meg kell hasadni a szívnek, ezt a tisztek is nehezen bírják röhögés nélkül, de azoknak, akik románul is, magyarul is tudnak, kibírhatatlan.
Sötét időszak, az értelmetlen gyakorlatozás, a hideg, az állandó riadók, a szekatúra és az egyhangúság felőrli az embert, fásulttá és közönyössé tesz mindenkit. A napok, a hetek összefolynak, nem érdemes számolni, hogy mennyi telt el, és mennyi van még hátra. Nem csoda, hogy aki szívesen mesél a hadseregről, az rendszerint szakács volt, kazánfűtő vagy a parancsnok sofőrje. Arról viszont, hogy milyen az átkelés a zajló Bodza folyón, milyen egy 24 órás erőltetett menet, milyen a megfagyott lábujj, és milyen az, amikor elgémberedett kézzel az ember nem tudja kigombolni a sliccét, arról kevés anekdota született. A pusztai szélről is csak annyit kell feltétlenül elmondani, hogy kétszer fúj egy évben: októbertől márciusig balról jobbra, azután jobbról balra, mert nagyon kemény tél volt akkor. Bizonyára volt a román hadseregnek akkor is néhány jól képzett alakulata, amelyik a katonai szakmát, mert szakma ez, magas szinten művelte, de én erről keveset tudok, és aki az 1989-es decemberi lövöldözést végignézte a tévében, annak erős kételyei támadnak aziránt, hogy az a hadsereg bármire képes lett volna egy háborús helyzetben, de sokkal nagyobb vérengzés is lehetett volna, ahogy mai elemzők mondják, talán mégsem volt annyira gyalázatosan rossz az a hadsereg.
Mindenütt lehet kiváló emberekkel találkozni, és egy laktanyában pontos rálátása lehet az embernek az ország söpredékére, legyen az közlegény vagy ezredes, mert a rang ebben alig számít. Teljesen más arcú és habitusú emberekkel találkoztam, mint addig, olyan tér volt, amiben a havasi juhász meg a klasszikusgitár-fesztivál győztese, a váradi magyar zsidó ezredestől a deltai halászig mindenki elfér, még egy színes bőrű katona is van, székelyek és tatárok, csángók és katolikus bolgárok, törökök és huculok, nem is tudtam akkor még, hogy ennyi kisebbség él Romániában, elképesztően sok tájszólás, amelyeket nem értek elsőre, és hát a románok is ezerfélék, sosem olyanok, ahogy azt az erdélyi magyar gyűlölködés vagy a nyegle fölény gondolja, olyan román nincs. Azt láttam, hogy mindenki szimulál, senki nem tart be egyetlen utasítást, szabályzati pontot, előírást sem, és ez valamilyen közmegegyezéssel történik, amiről mindenki tud, és mentsen meg azoktól a barmoktól az Úristen, akik nem tudják vagy nem akarnak tudni róla. Azokban az években egyre nyilvánvalóbb, hogy privátban mindenki tudja, a rendszer megbukott, csak nyilvánosan nem tudja senki, nézzük a tévét, makogunk és tapsolunk a politikai rendezvényeken, isten marhája dadog, és nem röhög fel senki, én sem.
Egy társaság jut eszembe, tisztek isznak a raktárban, elkeserítően büdös pálinkájuk van, ami a cipőkenőcs meg a felszerelés bőrszagán át is érzik a folyosón. Kellemes ősz van, dögunalom, az alakulat nagy része terepen, mérési munkálatokat végeznek szerte az országban, alig százan lötyögünk egész nyáron a laktanyában, őrség, konyha, ilyen-olyan munkák, vágóhíd, üveggyár, kerítésjavítás, nehezen telik az idő, a tisztek is unatkoznak, focizni vagy sportolni nem szabad, amikor csak lehet, isznak, és velük kell inni. Utálom a részeg tiszteket, a katonaság a kézben tartott erőszakról szól, az embert végül is ölni tanítják, az unatkozó helyőrségekről már mindent megírtak az orosz írók, előbb vagy utóbb egymásra fognak lövöldözni. Néha mi is hajszálra vagyunk ettől, volt már öngyilkosunk, szökevényünk, ámokfutónk, sok rémtörténet kering, sajnos a legtöbb igaz. Azt mondja az egyik tiszt, hogy a fegyveres szolgálat a jutalom azért, hogy az ember a kiképzést végigcsinálta. Az a legjobb, amikor egyedül állhatok az éjszakában egy lőszerraktár őrhelyén, arra gondolhatok, ami eszembe jut, becsomagolom a puskát a köpenyembe, hogy ne lepje a harmat. Nem szereti mindenki a ritkás akácerdőben az éjszakát. A töltött fegyver jó cimbora, de rossz tanácsadó, ha valaki megtámad, le kell lőnöm, egyedül én döntök ebben, béke van, amíg nem húzom meg a ravaszt. Méghogy a szolgálat jutalom volna? Minden szolgálat szolgaság. És ezen belül tényleg ez a szabadság: zsebre tett kézzel sétálni egy akácerdőben, és nem félni.
Elkap a raktáros őrmester délután a folyosón, egyszer megütött és megígértem neki, hogy legközelebb megölöm, csúnya jelenet volt, de kibékültünk, azóta kerültük egymást, ha csak lehet. Becipel a raktárba, mint egy zsákmányt, a tisztek az italtól kipirulva, kigombolkozva. Azt kéri a századparancsnok tőlem, hogy mondjam el, mi van Magyarországon? Nem tudom, semmi. Jócskán vannak magyarok az alakulatnál felelős beosztásban is, a politikai műsor állandóan a horthysta revizionizmus ellen szól, többeknek el kell magyaráznom, hogy Horthy egy ember volt, a román közvélemény akkor – már és még – keveset tud róla, a revíziót ellenben értik. Úgy tűnik, addig nyíltan a NATO, burkoltan a szovjetek ellen készültünk megvédeni a szocialista Romániát, legjobb szomszéd a tenger. Most viszont Magyarország a fenyegetés, és hát én nyilván az ötödik hadoszlop tagja vagyok, mint az összes magyar. Kérdezik többen, miért nem a magyar hadseregben szolgálunk, sokakat meglep még akkoriban, hogy magyarok élnek Romániában, de az okosabbját az foglalkoztatja, hogy egy magyar–román háborúban mit fogok csinálni? Az akasztottak erdeje című regényt szoktam emlegetni, aki olvasta, mélyen elgondolkozik, ez ilyen komoly?
A 20. század magyar történelmét románul elmesélni emberpróbáló feladat, és hiába húzódozom, magyar szakra felvételiztem, ha én nem tudom, hogy mi van, akkor ki tudja? Színt kell vallanom hát, nekem is töltenek egy pohár pálinkát, azután még egyet, és persze nem olvastam az akkoriban megjelent Erdély történetét, pedig roppant kíváncsi vagyok rá, ötölök-hatolok, régen voltam otthon, Arad is ebben az országban van, mit tudhatnék, amit ők nem, közkatona vagyok, ők a tisztek. Mi volt 1956-ban, kérdezi a századparancsnok, beszéljek őszintén, elvégre férfiak vagyunk. Nem az őstörténet foglalkoztatja őket, nem a finnugor nyelvrokonság, bár az is érdekes, hanem a jelenkor, én pedig nem tudom, hogy most vizsgáztatnak vagy provokálnak. Mindent elmondok, amit tudok, bár nehéz már felidézni, mi volt ez a minden, nyilván, amit összeraktam a Szabad Európából, meg amit apámtól hallottam. Rövid ideig én vagyok a magyar szabadságharc megtestesítője, bine profesore (jól van, tanárkám), mondja az őrmester kipirult arccal, teljesen ki vagyunk békülve, együtt iszunk, és amikor végre elengednek, szól, hogy erről senkinek egy szót sem. Ezután gyakran hívnak beszélgetni, főleg az egyik alkoholista hadnagyot foglalkoztatja a magyar kultúra, minden románul elérhető Jókait és Mikszáthot olvasott. A kőszívű ember fiairól kell sokat beszélnem neki, az 1848-as forradalomról meg a reformációról, minden érdekli különben. Neki is Camus a kedvence, de ő franciául olvasta, elképesztő a műveltsége, látom a könyvtárát, amikor néha tökrészegen hazavisszük.
Elküldenek azután egy ötnapos eltávozásra, hogy tudjam meg, mi történik Magyarországon, a lelkemre kötik, nehogy eljárjon a szám, otthon se beszéljek erről senkinek, titkos küldetés a javából. Az történik akkor, hogy néhány barátom nem jött vissza többet, és ezt a magyar hatóság elnézte, olyan is volt, aki Bécsig vagy Münchenig futott, bár még nem tudtam, hogy az aradi osztályból, aki nem katona, az már külföldön él. Te miért jöttél vissza, kérdezi a századparancsnok, de nincs ebben semmi rossz él, kíváncsi, és nem értem, hogy miért nem érti: én Erdélyben akarok élni, és nem gondolom, hogy Románia a legutolsó ország volna a világon. Itt is az lesz, mondta gondterhelten, mikor már az apám által főzött pálinkát ittuk, mert 1956-ban forradalom volt, akkor már egészen biztos voltam benne. Azt még nem tudtuk, hogy ha itt is olyan lesz, attól félni kell-e vagy örülni. Én attól féltem, hogy nem lesz semmi.
1987. november 15-én hajnalban őrségből lépek ki, szavazni megyünk valamit, nem is értem, hogy mi a fene van, nem érdekel már semmi. Nagyon szoros a szolgálat, egy hét alatt egyszer tudok öt órát aludni egyfolytában, ettől az ember előbb ideges, ingerült, azután pedig magába süppedő zombi lesz. Reggeli után szeretnék egy kicsit pihenni, az az egy óra, míg ismét szolgálatba kell állnom, kincset érne, de telefonálnak a századirodáról, hogy teljes riadókészültség, mindenkit fel kell ébreszteni. Öreg bakák vagyunk, nekünk most már igazán békét is hagyhatnának, minden bizonnyal ez az utolsó őrség, ezt a két napot bírja ki a világ nélkülünk, de nem bírja ki, a rohadt életbe! Délelőtt meg kell kettőzni az őrséget, egy embernek is szűk az őrtorony, ketten alig férünk, azután kiosztják mind a hatvan töltényt, sosem volt annyi még nálam, a két majdnem teli tár lehúzza a derékszíjamat, csöpög az eső, hideg van, és csak átkozódni tudunk, hogy most valaki megint hülye. A város egészen csendes, az őrtornyom a rendező pályaudvarra néz, a síneken túl egy katonai temető, tízezernél több első világháborús áldozat fekszik egy mauzóleum alatt, benéztünk egyszer a kis vasablakon, hatalmas aknában voltak a csontok egymásra dobálva, egész kihantolt tömegsír. Egy ortodox templom is van a temetőben, miséznek egész délelőtt, öreg nénik gyújtogatják a gyertyát, ott szoktunk civil ruhába öltözni, mikor inkognitóban járunk a városban, ami szigorúan tilos.
Tisztek érkeznek hamarosan, egyik a másik után, be kell indítani a készenléti autót, lemerült az akkumulátora, megtoljuk, tíz perc után elfogy belőle az üzemanyag, szerencsére az őrparancsnok egy talpraesett, határozott őrnagy, nem cirkuszol, hanem intézkedik. Ő mondja, hogy nagy baj van, fiúk, és olyan gondterhelt az arca, mint még soha, de ő sem tudja, mi van pontosan, leül az őrszoba hálójában az ágyra, kér egy cigarettát, és csendesen mondja, hogy: senki nem tölti csőre a fegyvert, senki. Teljes a riadókészültség, de nem szólal meg sziréna, még csak nem is trombitálnak, mint éjszakánként gyakran, egyenként szólítják a századokat, csend van, a szokásos kiabálás meg a fegyverzörgés, lábdobogás is egészen fojtottnak tűnik, menetfelszerelésben állnak az udvaron órákig, és ez a legrosszabb, a várakozás meg a bizonytalanság.
Másnap délután már mindenki tudja, hogy Brassóban rendszerellenes megmozdulás volt. A laktanyában szigorúan tilos rádiót birtokolni, de természetesen van, hiába zavarják Szabad Európát, ahogy a világot bejárják a hírek, hozzánk is eljutnak. Ha kivezényelnek, hogy a tömegbe lőjünk, mi lesz, kérdezi valaki, és nincs válasz, mert aki volt éleslövészeten, pontosan tudja, hogy tűzparancs után egy ideig csend van, azután valaki meg fogja húzni a ravaszt. Nincs tömeg és nem történik semmi. Úgy tűnik, azon az éjszakán, amikor a kijevi ex­presszvonatot néztük az őrtornyból, pontosan tudtam, hogy ez a hadsereg semmi más célt nem szolgál, minthogy elfojtsa azt a megmozdulást, ami a rendszert döntené meg. Semmi másra nem vágytam, minthogy letegyem a puskát végre, azt éreztem, hogy halálosan fáradt vagyok, és unom ezt az egészet, és persze félek, mert mindenki fél, ha egy kicsit is őszinte. Két hónap volt még hátra, nem történt közben semmi rendkívüli, vagyis minden nap volt valami nonszensz tevékenység, amit anekdotává lehet fejleszteni, de ezek átlagos katonatörténetek, amelyekben az egyetlen különleges elem, hogy velem estek meg. A második karácsonyt is a laktanyában töltöttem, meg a szilvesztert, megy ez nélkülem is, gondoltam, nem kell nekem ünnep, elég az, ha békén hagynak. Húszéves voltam és nagyon öreg, tele a fejem fölösleges tapasztalatok ízével és emlékével, és húsz év múlva is, manapság is, ha rosszat álmodom, katona vagyok, puska lóg a nyakamban, és valami nehezen körvonalazható akcióban veszek részt, lövöldözés ritkán van, de ha mégis, az mindig azt jelenti, hogy nagyon rossz lelkiállapotba értem.
Egyre megfoghatatlanabb, hogy mivel is telt el az a tizenhat hónap az életemből, de az biztos, hogy nem lehetett már ott folytatni, ahol a bevonuláskor abbamaradt. Nagyon sokáig azt gondolom, ha Ottlikot olvasok, hogy én ezt elég közelről láttam, és irigylem azokat az irodalmárokat, akik úgy olvashatják az Iskolát, mint a civilek. De mi tudjuk, hogy civilek tulajdonképpen nincsenek is, csak megjátsszák magukat, akik nem értik, amit nem akarnak érteni. A modernizáció Európája a reguláris hadseregek logikája szerint épül fel, hadsereg nélkül nincs szilvásgombóc, rendtartó székely falu, Code Napoléon, hajózás meg légiforgalom, Suez és Panama, teflon és Zepter-edény, baleseti sebészet, és nemzet sincsen, öttusa meg tornaóra, logisztika, térkép, internet, közigazgatás, futball, hadsereg nélkül nincsen pacifizmus és békepárt, hadsereg nélkül a civil sem lehet civil már, mert mihez képest? Akkor még nem tudjuk, hogy a reguláris hadseregnél van rosszabb, az irreguláris hadseregek háborúja, de ez majd a következő világkorszak.