Prózaversek

A hang túloldalán

Hallgat a falban, mint megannyi társa évszázadok óta. Fölötte évszakok váltakoznak, politikai rendszerek jönnek, mennek, a kolostorban szerzetessaruk lépkednek, rózsafüzérek zörögnek, a templomban zarándokcipők kopognak, fáradt térdek puffannak a kőpadlóhoz, de ebből ő nem hall semmit, ki a hang túloldalára költözött. Nem éri el a harang, a szavak hullámverése, nem kutatja a dogmák titkát, művészet nem bűvöli, irodalom nem zaklatja, a francia, a román, a latin nyelv házából rég kilépett, térképén elmosódott Erdély, Európa, Amerika nem dereng.
Testéből csupán a csont, csupán a por emlékezik, hogy ki volt egykor, ki üldözőitől nem félt, de zsolozsmázva értük is imádkozott, és hogy hálából az Úr házába a terméskő helyére márványpadlót álmodott.
Ahogy őt is megálmodta az, ki hirtelen magának követelte egy szeles áprilisi napon, mely már annyira messze. S ahonnan olykor a csend átragyog.
Écsy László P. János
1919. június 9., Rákosd – 1982. április 19., Medgyes közelében

A hidegsebész

Üres flaskák, keserű cigarettacsikkek – ráomlott egy délelőtt a boncasztalra, melyen annyi testből folyt ki víz, vér, genny, miközben mellkast bontott, koponyát fűrészelt, szikéjével hasfalat metszett, szívet emelt ki, mely nemrég még lüktetett, vesét, mely tegnap még szorgosan szűrte a salakot.
Egy délelőtt nem bírta tovább a kiterített test szagát, a belek labirintusát, a gyomorból szivárgó sarat, savat, a rákban megaszott tüdőt, cirózisban szétmállott májat.
Nem bírta tovább a csendet, a testhideget, a kimosott női mellek löttyedtségét, kisgyermekek pupillájában a félbeszakadt álmot, a kivasalt arcokat, miket cserbenhagyott a vágy, eltorzított méreg, szakadó csigolya.
Nem bírta, hogy nem perel test a lélekért, se testért a lélek, hogy a kuncsaftok vegyszerezett magányukban összevarrva, bebalzsamozva szépen fekszenek, míg értük jönnek megtört rokonok, dühös örökösök.
A hidegsebész egy délelőtt nem bírta tovább, s tán lehetett volna lélekbúvár, lelkész, neki csak a test jutott, és tudta, hogy egyszer őt is becsapja: látja magát egy inox asztalon, fojtó formalinban, ahogy teste fölött diákoknak valami Tulp nevezetű tanár okoskodik, és a diagnózis, persze, nem talál, de ő maga lepődik meg a legjobban, hogy már egyáltalán nem zavarja.
Egy ládára gondol, kétméternyi mélyre, jó meleg földre, hol majd hernyókra, hangyákra vár, gyakorolja a feltámadást, míg felszívják hajszálgyökerek.

Gaál Zoltán Ilyés
1948. július 21., Csíkszereda – 2017. no­vember 19., Csíkszereda