Posztulátumok (Hommage à François Bréda)

Szentes Zágon fotója.

1.

Mit tehettem volna a tett után?

Imádkoztam a legzsiványabb lármában,

miután összekáromoltam magammal mindent.

Versbe tördeltem az utakat, verssé a fényt, a lázam

nem csitult, megírtam, amit csak lehetett,

képtelen metaforáknak dobva az életet,

ahelyett, hogy éltem volna, és fölfoghassalak Téged.

Így estem magam is darabokra. Csönd is, szó is éget.

Mit tehetnék? Bevallom, kellett az erő

a hithez, a remény, mindegy, hogy honnan,

kellett a csönd, a szó, a határok a rendben,

a peremek, az élek, a pengetánc a mámorokban,

hogy belefeledkezzem abba, hogy elfelejtsem

azt is, hogy élek, ne jussak senki eszébe,

és ott találtam magam, a kellős közepébe’.

2.

A hiány lett örökös vendégem,

a magány örökös társam

ebben a tömeges egyedülségben,

föl-fölrepedezett a szívkeményedésem,

bár lehet, szememre vetitek, úgysem érthetitek,

s hogy magam így világra-tártam,

talán már nem érhet szégyen.

Mert amit az elme emlője táplált s hagyott,

abból tudom: a magam parafrázisa vagyok.

A hit pedig, feleim, kételkedőknek való dolog

és végül alig ismerhetjük a mennyet vagy a poklot.

3.

Az Úr irgalmazzon neked, mondta bennem a pap.

Talán erre születtél, szólt belőlem a táltos,

hogy legyél a mások szívpróbája.

A költő hallgatott. A vers útja innen nem világos,

a gyanútlan tekintetet nem állja.

A vers életre akar jönni, értitek-nemértitek,

a szenvedély maga a sötétség, izzó és csillaghideg.

A vers az istenek nyelve, egyszerre ima és átok,

akinek füle van, hallja, legfönnebb visszatátog.

Innét már értem a latrot, a szajhát,

vagy azt, aki Barabást kiáltott.

A költő hímnős vagy uniszex,

ahogy divatos szóval mondanátok.

4.

Naponta megszámláltatik minden hajunkszála.

Minden egyes kölcsönkért-kapott nappal,

vagy előre honorált héttel öregszünk elébb,

a halhatatlanságig, az egésszel együtt, azzal,

ami van, de nem is erről van szó,

vagy hogy melyikünk gyávább, gyengébb,

vagy erősebb, érzem örökifjú öregen,

az idő nem könny, az idő: seb.

A szavakról szóltam már. A szavakhoz erő kell,

belső, égő, égi erő, már Urambocsá’, tényleg.

Azt pedig el kell bírni, amint van, kötelezi a lélek.

És végül nem is tudni, hogy mi fáj,

már születéstől fogva, tudják, akik valóban élnek,

aki már akkor hajlott háttal, hátrafele

jön a világra, hogy ne is lássa,

ne tudja előre, mi lesz, mi várja,

vagy legalább ne telibe,

ne idő előtt találja.

5.

Csak az fél, akinek van szíve, mert féltve-félti azt,

az is, akinek nincsen, akit mégsem riaszt,

hogy félreértve minden, nem is sejtve, hogy sejtenként

visszanövesztette benne magát az Isten.

A többi annyi, ha lenne még, hogy aligha futja többre.

A jólterelt bárányt is kiterítik, nem végül,

nem is végleg, de örökre.