Pityók. Emlékek a hős­korszakból

A Helikon szerkesztősége 2017 decemberében. Balról Jobbra: Király László, Rákossy Tibor, László Noémi, Karácsonyi Zsolt, Szilágyi István, Horváth Benji, Deák Judit, Papp Attila Zsolt, Demeter Zsuzsa, André Ferenc

Úgy kezdem, ahogyan már hosszú ideje befejezni szoktam: Szilágyi István a világ legnagyobb írója. Nyilván egy kis elfogultság is szerepet játszik abban, hogy a Kő hull apadó kútba című regényét Dosztojevszkij magasába emelem – a mű valóságos lélektani krimi a dosztojevszkiji irgalom átszellemültségével –, ám a nyolcvanéves fiatal író iránti rajongásom nem egyedüli, hiszen pár évvel ezelőtt a Magyar Írók Szövetsége kolozsvári barátomat Nobel-díjra javasolta.
Szilágyi István, egy-két megmaradt öregnek Pityók, tehát nagyon is jó, mi több, zseniális író. Azzá szülte a kor, a helyzet, saját tehetsége és mindenekelőtt kitartása. Nem részegült meg a bőrkikészítés szagától, gondoljunk csak a tímár családok munkamódszerére, egymással vívott harcaira – nincs az égen és földön szépségben kegyetlenebb város, mint Jajdon –, kardokat kovácsolva tudott viselkedni ott a mélyben, a léttelen világ létösszegző bunkerében, hogy világra tárhassa a kint és a bent, a lent és a fönt, a korszellem és a hatalmat legyőző káprázat bonyolult összefüggéseit.
Több mint ötven éve ismerem, hiszen első erdélyi utamon (1967. november 1.) élő erdélyi íróként vele találkoztam először. Méghozzá a kolozsvári vasúti pályaudvaron az éjfél utáni órában, akkor érkezett meg Budapestről a nemzetközi vonat. Hogyan részesültem ilyen megtiszteltetésben? Amikor Palocsay Zsiga csörömpölős versei, amelyek a Kórémuzsika alapját képezték, fölkeltették az érdeklődésemet, levelezni kezdtünk, így kerültem közelebb Szilágyi Domokoshoz is. Csilla, a feleség, úgy akart születésnapi meglepetést szerezni férjének, hogy levelet írván megkért, „váratlanul” toppanjak be hozzájuk.
Örömmel mentem, hiszen – ne hangozzék ez nagyképűségnek – az erdélyi magyar irodalmat (folyóiratok, könyvek stb.) betéve tudtam. Éjjel-nappal izgatott, vele feküdtem, vele keltem. Minthogy a Csilla küldte táviratot, amelyben jelezte, hogy Szilágyi István fog várni az állomáson, nem kaptam meg, elég tanácstalanul nézelődtem az állomáson – hogyan tovább? –, mindaddig, amíg meg nem pillantottam egy magányosan álldogáló, ám szemével fürkésző férfit. Szigorú magázással bemutatkoztunk egymásnak, s mondta, hogy mit kapott feladatul a barátaitól. S nagy csöndben, hallgatni, azt irtózatosan tudott, elindultunk Fazakas János professzor háza, a Șincai 7. felé.
Reggel Csilla bekopogtatott a könyves szobába – le nem tudtam hunyni a szememet, egész éjjel olvastam és a képeket nézegettem –, karon ragadott, és úgy pizsamástul megleptük Zsigát. Aki először azt gondolta, hogy valamelyik ismeretlen unokatestvére virít az asszonya mellett, s amikor megtudta, hogy pesti levelezőpartnere a vendég, magához ölelt. Később pedig, noha csak szorgos érdeklődő voltam, addig egyetlen sorom sem jelent meg, bizalmába fogadott az egész erdélyi irodalom, hiszen a születésnapi estén öregtől fiatalig – Kacsó Sándortól Páskándi Gézáig – szinte mindenkit megismerhettem.
Sőt, örömömet tetézte, hogy másnap, valahol a Mátyás-szoborral szemben, találkoztam friss ismerősömmel, Páskándival, akit arra kértem (a Colában ültünk asztal mellé), hogy akkor vásárolt vinilin borítású füzetembe írja be zseniális Gellért Sándor-paródiáját, a Kinek a jánya volt apád című versezetet. Tehát, akarta, nem akarta, Pityók vezetett be – ki tudta még akkor, hogy ismeretlen ismerősöm nagy csöndekkel a koponyájában világhírű lesz? – a romániai magyar irodalomba.
A többi már ment, mint a karikacsapás. Jöttem, mentem, Kolozsvár, Marosvásárhely, Bukarest, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Szatmárnémeti, Nagybánya – irodalom, színház, képzőművészet – lett az otthonom. Kemény Jánostól – aki annyira megörült látogatásomnak, hogy izgalmába meggylikőrrel leöntötte a zakómat – Szi­lá­gyi Domokosig (aki hosszú hallgatás után, egy bukaresti tömblakás sokadik emeletén így dedikálta a Sajtóértekezletet: „Varga Sz. Lajinak, gyarmatügyi előadónknak”), Kós Károlytól, Szabó T. Attilától, Sütő Andrástól és Harag Györgytől Fülöp Antal Andorig, Mikó Imréig, Székely Jánosig, Király Lászlóig és Héjja Sunciig – „Mihály bácsiról”, Mihai Beniucról se feledkezzem meg – ezer nagyság tartotta fölém az égi ernyőt, nehogy a semmittevés eláztasson.
Nem is áztatott, ahogyan erőmből kitellett, szolgáltam az egyetemes magyarság ügyét. Az a fél évszázaddal ezelőtti battyogó Hallgatás késztetett arra – Szekuritáté ide, magyar belügy szolgálatos fülei oda –, hogy minél hangosabban, első az értékvédelem, kinyissam a számat. Igaz, ez a hangos, többször dadogássá kényszerült sipítozás nem ért föl a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő esztétikailag, erkölcsileg kikezdhetetlen üzenetével, de amennyire lehetett, erősítette kolozsvári barátom szólásának körét. Az az igazi, ha az ember megmaradhat embernek.
Az emlékezetem, sajnos, likas, mint a rosta. Hiába az ezer találkozás – a honi, a romániai, erdélyi városok mellett Pozsonyban, Komáromban, Kassán, Újvidéken, Szabadkán, Magyarkanizsán, Beregszászon, Ungváron, Bécsben, Münchenben, Bernben, Londonban stb. is szórtam az igét –, összecsúsznak bennem az élmények. Ami élesen megmaradt, az viszont égető. 1976-ban többek közt Pityókkal, Csoóri Sándorral, Lászlóffy Alival, Fodor Sándorral cipeltük a hátunkon – az Egyetemiek Házában lévő ravataltól a gyászkocsiig – Szisz koporsóját (ahogyan letettük a nyers tölgyfakoporsót, a menetben sírógörcsöt kaptam, Király Laci és Salamon Anikó vigasztalt). És a Kós Károly-temetés is feledhetetlen – Cseres Tibor, a Magyar Írószövetség nevében búcsúztató azért nem vehetett részt a Rákóczi úti házban tartott esti emlékezésen, mert a zseniális polihisztor veje, a festőművésznek nem akármilyen vörös Kovács azt mondta: „aki megírta a Hideg napokat, ebbe a házba be ne tegye a lábát!” –, nem beszélve azokról a házsongárdi fájdalmas pillanatokról, amelyeknek Bálint Tibor és Lászlóffy Aladár végtiszteletének adózván magam is tevékeny részese voltam.
Sokszor megfordultam abban a lakásban, emlékezetem szerint egyszer Sánta Ferenccel együtt is, amelyben a füstfellegbe burkolódzó barátom – kutyanyelvre, ceruzával, gyöngybetűkkel – halhatatlan műveit írta. Beszéltünk erről-arról, s egyszer még meg is feddett, mert a Magyar Rádióban (Kritikusok fóruma) hangoztattam Lászlóffy Ali egyik regényével kapcsolatos fenntartásaimat. S akkor is mellette voltam, sok évtizedes történet, amikor a román huligánok megtámadta felesége védelmére kelt, és a suhancok késsel belehasítottak a tenyerébe.
Bár rendszeresen nem vezettem naplót, csodák csodájára kezembe került egy füzet, amelyben szinte percről percre benne van az 1976. szeptember 13-tól 29-ig tartó romániai látogatásom (Bukarest–Kolozsvár–Marosvásárhely–Kolozsvár–Bukarest) minden mozzanata. Színházi előadások, írókkal való találkozások, a Gaál Gábor lakásában eltöltött nyolc óra lenyomata (a neki dedikált könyvek pontos listája stb.), szövegmásolat az Erdélyi Magyar Tanács Horthy Miklóshoz írt memorandumáról (1944).
Szeptember 24-én (péntek) elég mozgalmas napom volt. Délelőtt Kocsis Pistával, Király Lacival – Csiki Laci-keresőbe indultunk – találkoztam, 12-től 15-ig Balázs Péter lakásán Szabó T. Attilával és Fülöp Antal Andorral váltottuk a világot, 18.30-tól 21.30-ig Sebők Kláriéknál (Sunci a lábát törte, így még egyszer nem tudtam megnézni az Egy lócsiszár virágvasárnapját). „22–1.30-ig Szilágyi Pista lakásán. 55 flekkes irodalomszociológiai tanulmányt írt az Utunk-évkönyv számára a romániai magyar irodalomról, elolvastam azon nyomban (tökös, általános jellegű írás!), megvitattuk!”
Szeptember 27. (hétfő) ugyancsak izgalmasan telt. Délelőtt a Tribuna szerkesztőségében voltam (D. R. Popescu), Balázs Péterrel meglátogattuk Fülöp Antal Andort. Az Utunk szerkesztőségéből Nagy Marival taxival hazamentünk Szilágyi Domokoshoz. Utána rövid idő Csiki Laci lakásán, majd egy óra az Utunknál (Kocsis Pista, Szabó Gyula, K. Jakab Antal, Szilágyi Pista, Király László, Csiki László, Létay Lajos). Este fél nyolckor a Continentál Szálló előtt találkoztam a Pityók-házaspárral, D. R. Popescuval és feleségével. A Casinóba mentünk vacsorázni, éjfélig maradván sok minden szóba került. Popescuval egy közös Tribuna–Új Írás-est (Kolozsvár) és egy Új Írás–Tibuna-est (Budapest) megrendezését latolgattuk. „Mindkét folyóirat öt-öt rangos írót adna (nálunk fölmerült: Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Illés Endre, Örkény István neve, D. R. Popescu a minőséget Nichita Stanescu és Ion Alexandru »vezérletével« garantálná)”. Román barátunk: „Nem provinciális dolgot akarunk csinálni, mert ez már közelről bűzlik. A tiszta – magasrendű – irodalomnak, művészetnek kell győznie! Ha Malraux-ot és más neves személyiségeket ide engedték Kolozsvárra, egész biztos, hogy nem gördítenek akadályt a kortárs magyar irodalom legjobbjainak szereplése elé sem”. És még hozzáfűzte: „ha sikerül a megállapodás, még azt is szavatolom, hogy (szerencsés megegyezésekkel) – például ha Örkény István vagy Csoóri Sándor is szerepel a ti csapatotokban – az irodalmi estet (matinét) kiterjesztem valóságos kultúrünneppé úgy, hogy az egyik bukaresti színház zseniális Macskajáték-előadását vagy Csoóri valamelyik filmjét az estet követően másnap Kolozsvárra lehozatom.”
Íme, a többségi nemzetből származó író jóindulata, és a fordító, beszélgetést segítő kultúrdiplomata Szilágyi István! Kolozsvári csöndes barátunktól sosem volt távol – főképpen, ha értéket képviselt –, amit meg kellett ölelni.
Eddig annyi siker szakadt a vállára, csoda, hogy még bírja a remélhetően fokozatosan sokasodó terhet. Ha furcsaságok tetézik, semmi baj, kikászálódik – mert egyenes a gerince, nyílt szóval – belőlük. Hajdanán volt egy magyarországi díj (ötmillió forint), amellyel az alapítók az év legjobb regényét akarták megjutalmazni. Megsúgták neki, a Hollóidő biztos befutó. Ám a csűrcsavaros agyak (fölkért kritikusok) addig hámozták a semmit, amíg a díjat egy nem annyira szépprózának mondható „regénnyel” – a különben kisprózában remek Bodor Ádám-rádióbeszélgetésből írt A börtön szaga című önéletrajzi emlékezésével – osztották meg. Réz Pál fölényével sikerült is. Mikor az épp Németországban tartózkodó Pityókkal közölték az eredményt, ő annyit mondott: „Köszönöm, de nem vehetem át.” Miért? – érdeklődtek. Zseniális volt az egyenes válasz: „Mert kiröhögnének a hőseim.” A furcsa gittegyenlősdi megkérdőjelezésével jómagam egyik barátomat veszítettem el – Ilia Miskának azt írtam levélben (pedig, később megtudtam, ő Szilágyira szavazott), hogy „vagy nem értetek az irodalomhoz, vagy erkölcstelenek vagytok” –, viszont magyarán kinyilvánítottam, hogy mit tartok bizonyos nemtelen dolgokról.
Jóllehet nagy színes plakát hirdette a díjazottakat, de amikor Pityókkal bementünk Pesten az Írók Boltjába, hogy az öt gyerekemnek dedikáltassak egy-egy Hollóidőt, nem volt raktáron példányuk. A Rákóczi úti Könyváruházban vásárolt könyveket, egy pohár vörösbor mellett, az Astoria Szálló kávézójában írta alá barátom.
Hihetetlen, csak már látnám az új könyvet, Szilágyi István nyolcvanéves.
Isten éltesse sokáig!
Miért? Azért, mert ő a világ legnagyobb írója.