Például forró szonáta a berlini bordélyból

Az amerikai John Cage egyik legismertebb (vagy leghírhedtebb?) kompozíciója kétségkívül az elsődlegesen zongorára szerzett, háromtételes 4’33”, amelynek minden tétele tacet – vagyis néma csend, totális szünet. Nagy rejtély, miért épp Cage e zeneszerzői fenegyerekségét jegyezte fel legemlékezetesebbként a zenetörténet, s kevésbé a cseh–német–zsidó Erwin Schulhoff (1894–1942) nevével kapcsolják össze a hang nélküli zene fogalmát, mikor Schulhoff jóval Cage előtt igenis „írt” már effélét, mégpedig – az Öt pitoreszk zongoraciklus egyik részeként – az In Futurum címet viselő hangtalan tételt.

Schulhoff alig félszázados élete és egész életműve a konvenciók zsigeri kétségbe vonását tükrözte. Mintha a világ dolgaival való szembesüléseinek legjellemzőbb reflexív gesztusa szemöldökének kétkedő-pajkos felvonása lett volna… vagy egy-egy fűszeres fintor. Zenei groteszkjeinek, burleszkjeinek, humoreszkjeinek, ironikus-parodisztikus röppentyűinek száma szinte meghatározhatatlan. Írt Basszuscsalogányt (három kontrafagott-szólódarabot), Felhőpumpát (bariton ének, négy fúvóshangszer, ütők – Hans Arp szövegére), a huszon-harmincas évek berlini bordélyainak hangulatából merítkező Hot-szonátát altszaxofonra és zongorára, üde kis foxtrottot (Susi), de ha valaki azt találta fejébe venni, hogy a Kommunista Kiáltványból komponál kantátát – persze az is Schulhoff volt. A Kolumbusz előtti Mexikó egyik ismert legendájára épül Ogelala című „balettmisztériuma”, amely azonban koreográfiai és zenei értelemben egyaránt kudarcba – illetőleg méltatlankodó sajtó­vissz­hangba – fulladt. És van olyan dadaista szonátája is (Sonata Erotica), amelyben egy bátor énekesnő négy percen át játszik/dalol (?) el egy aprólékosan lejegyzett – mi több, lekottázott! – orgazmust. Schulhoff Lángok (Plameny) című egyetlen operáját, bár 1932-es bemutatója után zenei megoldásait a kritikusok dicsérték, mégis vastag értetlenség burkolta be. Nem csoda, hiszen az eredeti, cseh nyelvű librettót Karel Josef Beneš írta, aki márpedig elvont, bölcselmi-pszichologizáló szövegei folytán nem az a tipikus operára predestinált alkotó. A Lángok hosszú időre feledésbe is merült. Csak 1995-ben mutatták be újra Lipcsében, már németül, Udo Zimmermann vezényletével.

Schulhoffot valójában Dvořák indította el a zenei karrier útján, a fiatal zenészt az ő ajánlására vette pártfogásába Debussy, majd Max Reger. De nem az ő hatásukat, hanem kifejezetten saját erudíciót kell észrevételeznünk abban, hogy Schulhoff voltaképpen az első számottevő zeneszerző lett, aki rendszeresen és tudatosan házasította az európai hagyományú hangversenytermi zenét az afroamerikai muzsikával, mindenekelőtt a jazzel. A nem túl sok fennmaradt fotón szkeptikus komolysággal objektívbe néző Schulhoff Prágában, Bécsben és Berlinben zeneszerzőként is többrétű életet élt. Álnéven volt jazz-zongorista és többé-kevésbé alkalmazott színpadi komponista, szabad idejében azonban a dadaizmus, majd az újklasszicizmus vonzásában írt kísérleti zenét. A nagy háborúban be kellett vonulnia az osztrák seregbe, Kelet-Galíciában, majd Észak-Olaszországban súlyos kézsérülést és fagyást szenvedett. Saarbrücken és Berlin után Drezda volt az otthona.

A harmincas évek vége felé azonban egyre világosabbá vált, hogy halmozottan hátrányos helyzete folytán nem lesz könnyű sorsa. Zsidóként, értelmiségiként, avantgárd művészként, a kommunizmus szimpatizánsaként egyaránt szálka volt az előretörő nemzetiszocialisták szemében. Feketelistára került, műveinek leggyakoribb jelzője hovatovább csak az lett: „degenerált”. Már útlevele volt, hogy mielőbb a Szovjetunióba szökjön, amikor letartóztatták és bebörtönözték. A Weißenburg közelében fekvő Wülzburg gyűjtőtáborába került, de nem erőszakos halállal halt meg. Negyvennyolc éves korában tuberkulózis végzett vele.

Tavaly decemberben a kolozsváriak is belekóstolhattak Schulhoff zenéjébe, igaz, csak szűk körben. A szaxofonista Palkó Csanád és a zongorista Veress Gáspár egy „györkösmányis” házikoncert programjába iktatták a már említett, a harmincas években komponált, négytételes Hot-szonátát, amely jó alappal megsejthető Ravel- vagy Sztravinszkij-rokonságán túl Schulhoff jazz-orientációs korszakának egyik csúcspontja, és amolyan kamarazenei védjegye a modernizmusok nyughatatlan lelkű enfant terrible-­jének, Erwin Schulhoffnak.

‍