Pár lépés

Horzsolta tüdőmet a lihegve kapkodott hideg levegő, majdnem sírtam az erőtlenségtől, erre emlékszem legtisztábban. Kilenc negyvenre értem az állomásra, a taxis szabálytalanul parkolt, csak hogy nyerjek egy-két percet, legyen késése, fohászkodtam a bejárat felé szaladva, hónom alatt ficánkolt a hatalmas utazótáska, ez az egyedüli esélyem, gondoltam, futtomban pillantottam a kijelzőre, csattogva pörögtek a késést jelző számok, tizenöt, húsz, az enyém mellett semmi. De rajta van a listán, akkor még az állomásban kell lennie, hátha. Kirúgtam a lengőajtót, vágtattam az aluljáróhoz, a lépcsőn le, aztán az első lépcsőn balra fel. Előttem néhány fokkal egy lány kínlódott bőröndjével, fent pedig megpillantottam az álló szerelvényt.
Hány éve is ennek, huszonnyolc, vagy huszonkilenc? Most is látom, ahogy imbolyognak ketten, ő és a gigantikus bőrönd, csak neki sikerüljön, gondoltam, ha ő felér időben, meglátja a kalauz, és akkor már nem lehet gond, akkor én is elérem, de egyre nehezebb lett minden lépés. Ő kiért a peronra, nekem még hátra volt hat, öt, négy.
Majdnem sírtam az erőtlenségtől és a megkönnyebbüléstől. A vagon végében álltunk, épp hogy beemeltük a csomagjainkat, és becsuktuk magunk mögött az ajtót, már sippantott is a vonat, és zötyögtünk kifelé az állomásról. Zihálva néztünk egymásra, megszólalni még egyikünk sem bírt, csak elnevettük magunkat. Így ismertem meg.
Három napja vele álmodom. Álmomban egy medencében úszkálunk, körülöttünk szemmagasságban pálmafák háncsos kérge, a nap már lebukott, de nincs még sötét, sápadtkék az ég. Aztán lapos, habzó hullám csap be a medencébe, csempézett fala szétporlik, egybeolvad az óceánnal. Nincs riadalom, csak sodródás, és megkönnyebbülés, mint akkor.
A kacarászásunkat egy vélhetően hasmenéstől gyötört, s ettől meglepően fürgévé vált öreg zavarta meg, arrébb rugdostuk a csomagokat, hogy elférjen, majd kerestünk egy üres fülkét. Újból és újból elmeséltük egymásnak azt a néhány percet, egyre inkább kiszínezve. Voltaképpen ő volt az én reménysugaram, tudtam, ha ő eléri, én is, mondtam annak a vaskos, élénk tekintetű lánynak, mire ő felnevetett öblösen.
Mintha felvillantott volna valamit a barátságunk lényegéről ez a legelső találkozás, erre jutottunk az évek teltével egyre többször, vagy nem is a lényegéről, csak valami megmásíthatatlan jellemzőjéről, hogy ő folyton pár lépéssel előttem járt. Házasság három év, külföldre költözés egy, válás kettő.
Aztán elcsendesedtünk. Lucskos lakónegyedek mellett zakatolt el a vonat, a messzeségbe meredtem. Megbonthatatlan itt a szürkeség, állapítottam meg, mint akkortájt annyiszor, a tél is csak pillanatnyi, ígéretesen kavargó illúzió, aztán ez a seszín latyak, ennyi marad csupán belőle.
Hogy hívnak, zavarta meg révedezésemet a kérdése, legalább ennyit tudjunk egymásról, ha már így alakult. Anna, Mirela, honnan jössz, hová mész, gurult tovább a beszélgetés, ugyanonnan ugyanoda, s költözünk mindketten, ez ám az egybeesés, hallgattuk egymást egyre csillogóbb tekintettel.
Van nagyanyámnak egy faliszőnyege, simított végig szórakozottan az ülés fényesre kopott huzatján, bársonyféle az is, életkép az oázisból, pálmafák, homok mindenütt, egy nő korsóval a feje tetején igyekszik két férfi felé, azok törökülésben, arcuk elnagyolt. Kislányként nyári estéken, a másik szobából átderengő fénynél, a lüktető tücsökcirpelésben arról ábrándoztam, hogy én vagyok az a nő, fiatalon hozzákényszerítettek az öreghez, aki persze csak a képzeletemben volt öreg, de egymásba szeretünk a fiatallal, aki persze csak a képzeletemben volt fiatal. Estimese gyanánt nyakatekert történeteket szőttem, hogy milyen megpróbáltatások és fordulatok végén leszünk az egymáséi. Aztán mikor apámék elváltak, elhatároztam, gyerekesség volt, tudom, hogy én soha nem fogok függni senkitől. Most mégis valakiért költözöm. Hát így megy ez, mosolygott párás tekintettel az a harsány, karakánnak tűnő lány, túlzásnak találtam, és kissé groteszknek, de csak bólogattam megértőn.
Egyszer láttam még párás tekintettel, sok évvel később, mikor megszorította kezem az első kezelés előtt. Két év, méhnyak. Csináld utánam, mondta.
Megmutatom, pofonegyszerű, vette ki kezemből a pálinkásüveget, ne ízlelgesd, ennyi a lényeg, csak húzd meg tisztességesen, s engedd lecsordulni a torkodon. Már túl lehettünk félúton, jócskán benne a délutánban, mikor eszébe jutott, hogy illenék megünnepelni a találkozást és a szerencsénket, s a bőrönd mélyéről egy sálba göngyölt üveget kotort elő, apja küldött kóstolót a friss főzetből leendő vejének. Még sosem ittam erőset, de hamar megtanultam a leckét, nemsokára becsiccsenve röhögcséltünk, a késés fölötti diadalunknak örvendtünk ismét.
Csillapodott a harsány jókedvünk, de még mindig szédelegtünk, mikor berobogtunk a városba. Az állomáson bambán kóválygó hópelyheket lódított meg és csapott arcunkba a szél, Mirela hunyorogva kereste vőlegényét. A vágány elején találkoztunk össze, néhány eltévedt galambot megriasztva loholt felénk. Mi cinkos komolysággal néztünk egymásra, ő ijedten ránk, majd leeshetett neki a tantusz, mert mindhárman nevetésben törtünk ki.
Találkozunk még, fogadkoztunk búcsúzásnál, nem tudom, hittük-e, hogy tényleg, aztán elváltunk. Álmatagon dülöngélve, néhány lépéssel előttem sétált ki az állomásról.
Most én támolygok kissé, egyenetlen ösvényen cuppogok a sárban, pár lépésnyivel mögötte, acélosan fénylenek az esőáztatta sírkövek.


Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen diplomázott 2014-ben.