Otthonról, haza – interjú Doina Gecse-Borgovan íróval, rádiós szerkesztővel

Brăilán születtél. Mikor és hogyan jutottál el Kolozsvárra? Mesélj az egyetemi éveidről és arról is, hogyan kerültél a Kolozsvári Rádió kötelékébe – annyit elöljáróban elmondok rólad, hogy itt élsz már néhány évtizede…

Igen, 1992 óta élek itt, tehát harminchárom év telt el azóta, amióta először jöttem a városba, egyetemistaként. Kezdetben angol–román szakra jártam, de aztán átiratkoztam angol–olaszra. A rádióba teljesen véletlenül kerültem. Amikor mi felvételiztünk, a képzés ötéves volt. Ám negyedév elején a tudomásunkra hozták, hogy az egyetemi képzésünk az év végén befejeződik, mi több, licenszvizsgáznunk is kell, nem csak a szakdolgozatot megvédenünk, ahogy az korábban a bevett gyakorlat volt. Arra ébredtünk, hogy egy évünk a levegőben maradt. Beiratkoztam az akkor első ízben induló olasz nyelv és irodalom mesterképzésre, amelyet Marian Papahagi kedves tanárom kezdeményezett, nagy nehézségekbe ütközve, ami a szükséges engedélyek beszerzését illeti, mert nálunk még nem vezették be a bolognai rendszert, és nem létezett mesterképzés. Ám Marian Papahagi ragaszkodott ahhoz, hogy megszervezze és elindítsa. Emlékszem, hogy felhívta telefonon édesanyámat, nehogy ne engedje, hogy folytassam a tanulmányaimat. Ám a balszerencse úgy hozta, hogy ugyanabban az évben, amikor elkezdtem a mesterit, Papahagi elment Olaszországba az Academia di Romaniára tanítani, én meg itt maradtam nélküle, az egyetemi mentorom nélkül, és így az egész képzés valahogy elvesztette a lényegét számomra. Emlékszem, hogy eléggé nyomott hangulatban bandukoltam hazafele, amikor egy bódéban felfedeztem az Informația de Cluj című hirdetőújságot. Abból tudtam meg, hogy a Kolozsvári Rádió versenyvizsgát hirdet négy szerkesztői és két riporteri állásra. Úgy döntöttem, megpróbálom. Nem álmodtam korábban arról, hogy rádióban dolgozzam, de elmentem a vizsgára, és sikerült. Ez váratlan fordulat volt.

Ez valamikor 1996-ban történt, ugye?

Ez 1996 októberében történt, november elsejétől alkalmaztak is, és természetesen a híradónál kezdtem terepriporterként, mint általában mindenki, aki erre a pályára lép. Jól emlékszem az első „kiszállásaimra”, mert borzasztóan meg voltam rémülve, fogalmam nem volt, hogyan működik egy helyi vagy megyei tanács, nem tudtam semmit! Az első esemény, ahonnan tudósítanom kellett, egy városi tanácsi ülés volt, ahol Gheorghe Funar akkori polgármester elnökölt. Akkoriban élő adásban kellett tudósítani, telefonon keresztül, de még nem volt mobilunk, ezért könyörögni kellett a polgármesteri hivatal kapusának, engedje meg, hogy a hivatal telefonját használhassuk. Ha éppen olyan kedvében volt, hogy nem engedte, akkor futhattam, hogy találjak valahol egy kártyás köztelefont, és beléphessek élő adásba tudósítani. Hát így kezdtem.

Hogyan fogadtak a rádiós kollégáid, milyen volt ott a hangulat?

Nagyon jól fogadtak. Abban az időszakban a Kolozsvári Rádió sok fiatalt alkalmazott, új vezetőség került az intézmény élére, akik ténylegesen egy friss, fiatalos, modern rádiót szerettek volna. Valójában a mi elképzeléseink szerint és a hatásunkra kezdődött el sok újdonság, ilyen volt például az Erdélyi rádiónapló (Radiojurnalul transilvan), amellyel naponta kétszer jelentkeztünk, vagy az a hírműsor, amelyben rengeteg helyszíni tudósítás volt, és ettől vált az egész élővé, lüktetővé. Mindaddig a rádióműsorokat előre elkészítették és szalagról közvetítették, ám jöttünk mi, és azt mondtuk: legyen élő adás! Kiváló iskola volt, és akkoriban a Román Állami Rádiótársaság különféle képzéseket, nyári táborokat szervezett, amelyeken részt vettem. Nagyon sok mindenről tanultam, remek évek voltak. Idén november elsején lesz 29 esztendeje annak, hogy itt dolgozom.

Térjünk egy picit vissza ahhoz a pillanathoz, amikor bejelentetted a szüleidnek, hogy Kolozsváron akarsz továbbtanulni. Brăilaiként talán kézenfekvőbb lett volna, ha Bukarestbe mész.

Ez így van, sokkal közelebb lett volna. A szüleim, miután befejeztem a 11. osztályt, és már tudtam, hogy filológiára szeretnék felvételizni, azt mondták, menj el Bukarestbe, nézd meg, hogy milyen ott a hangulat, milyenek a tételek. Elmentem, és borzasztónak tűnt. Az tény, hogy egy nagynéninél laktam a Bucureștii Noi negyedben, ahonnan akkoriban rendkívül nehezen lehetett bejutni a belvárosba, nagyjából egy és negyed órát tartott az utazás, miközben én otthon, Brăilán ötpercnyire laktam a licitől. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy naponta ilyen hosszú időt utazzak az egyetemre meg vissza. Volt egy jó barátnőm, aki a fogorvosi egyetemre készült. Tanakodtunk ketten, hogy mit is csináljunk, aztán fogtuk a térképet, és én ráböktem egy pontra: Kolozsvárra megyünk! Senkink sincs Kolozsváron – mondták a szüleim, de megnyugtattam őket, hogy valahogy lesz. A barátnőmet sajnos elvágták, én bejutottam, és arra ébredtem, hogy egyedül vagyok, nagyon messze az otthonomtól, nem ismerek senkit. A beilleszkedés pedig iszonyú nehéz volt.

Mert másabbak, zárkózottabbak voltak az itteni emberek, mint amit megszoktál?

Nagyon különböztek, ridegek voltak. Tény az is, hogy míg ide nem jöttem, nem volt tudomásom arról a mélységes lenézésről, amellyel az erdélyiek viseltetnek a Kárpátokon túli országrészből jövőkkel szemben. Hirtelen megtudtam, hogy regáti vagyok, egy „mitică”, sőt, egy évfolyamtársnőm egyenesen azt vágta a fejemhez, hogy miattam nyerte meg Iliescu a választásokat, mert rá szavaztam, holott akkor még szavazati jogom sem volt. Szóval létezett akkor egy nagy adag ellenszenv, amit én nagyon személyesre vettem, főleg, hogy egyedül voltam, nem volt senki más Brăiláról a közvetlen környezetemben. Másfél hónap után hazamentem azzal, hogy én ide vissza nem jövök, és csak sírtam három héten át, míg édesapám meg nem győzött, hogy jobb lenne mégis letenni az első vizsgákat, és aztán megpróbálni az átiratkozást Bukarestbe. Ezzel az elhatározással és reménnyel tértem vissza. De miután sikeresen zártam az első vizsgaszessziót, úgy döntöttem, hogy maradok, lesz valahogy. Időközben összebarátkoztam a bentlakásban a szobatársnőimmel, és kezdett kialakulni valami… barátságosabb.

Mennyi idő telt el, amíg otthonosan kezdted itt érezni magad? A rádió fordulópontot jelentett ebben a folyamatban?

Mindenképpen. A rádiós kollégáim nem úgy néztek rám, mint „a regátira”, éppen ellenkezőleg, befogadóak voltak, és nagyon szerettem, amit csinálok, mint ahogy szeretem ma is. Ott éreztem meg, hogy megtalálom a helyemet Kolozsváron. De a legelső pillanat, amikor úgy éreztem, hogy tényleg ez az otthonom, a fiam születése volt 2006-ban. Azt gondolom amúgy, hogy ez a bizonyos elutasítás, antipátia rendkívül sokrétegű, de főként előítéleteken alapszik, amelyek szerint a regáti ember lassú, dörzsölt, nem szeret dolgozni, míg az erdélyi pontos, dolgos és megbízható. Mindannyian tudjuk, hogy ez így nem igaz. Ha visszagondolok, számomra a kilencvenes évek voltak a legnehezebb és legrondább évek, sok erőszakkal és rosszindulattal, a többieket illető hatalmas szenvtelenséggel. Nyilván az akkori városvezetés, a polgármester és az intézkedései elősegítették ezt a hangulatot, és én ezt is nagyon személyesre vettem, hiszen ekkor már felesége voltam egy magyarnak. Valahányszor azt hallottam, hogy a magyarokat bántják, azt éreztem, hogy az enyéimet éri bántódás. Nagyon nehéz volt elviselni, átélni azt az időszakot. Főként úgy, hogy abban a világban, ahonnan én jöttem, a nemzetiség soha nem jelentett hátrányt, olyasmit, ami lenézésre ad okot. Mi ott, Brăilán egy etnikailag nagyon színes világban éltünk, ahol ilyesmit soha nem érzékeltem, éppen ezért ezt a magatartásformát nem tudom megérteni, és megtűrni sem.

A következő kérdésem talán picit személyesebb, de nem a magánéleti adatok érdekelnek, csupán az, hogyan találkoztál a volt férjeddel, és rajta keresztül a magyar közösséggel – vagy az már a rádión keresztül megtörtént? Milyennek tűnt a magyar kultúra, nagyon idegennek?

A volt férjemmel az egyetemen találkoztunk, évfolyamtársak voltunk, ő vezetett be a magyar körökbe. Ha jobban meggondolom, mai napig több magyar barátom van Kolozsváron, mint román. Ez persze Egon fiamnak is hasonló mértékben köszönhető, hiszen ő is rengeteg embert hozott be az életembe a közösségből. A magyar kultúráról már tudtam ezt-azt, és azt talán mondanom sem kell, hogy amikor olyan magányos és elhagyatott voltam Kolozsváron, a magyarok voltak azok, akik közeledtek hozzám.

Ezt meséli közös ismerősünk, Vasile Ernu író is, ha a Kolozsváron töltött évekről vall.

Így van, olvastam én is Vasile A kannibál generáció (Generația canibală) című könyvét, és számtalan helyzetben magamra ismertem, én magam is a magyaroknak köszönhetően vagy rajtuk keresztül illeszkedtem be a kolozsvári közösségbe, ők voltak az első barátaim, mert pontosan értették, mit jelent idegennek, kisebbséginek lenni. És akkor sem kacagtak ki, ha megpróbáltam megszólalni magyarul. Az első általam kimondott magyar szó így hangzott: ucka (vagyis „utca”, hibásan – a szerk.).

Az irodalmi életbe való belépésedről kérdeznélek, de tudom, hogy számodra ez is erős szálakkal kötődik a rádióhoz.

Igen, számomra elválaszthatatlan az irodalom és a rádió. Csupán harmadik éve vezetek egy esti kulturális beszélgetőműsort, viszont majdnem tíz éve van egy kortárs irodalomról, illetve egy gyermek- és ifjúsági könyvekről szóló rovatom is. Ez tette lehetővé, hogy megismerjem a román kulturális szcéna szereplőit, az ifjúsági és gyermekkönyveket és szerzőiket. Korábban is írtam rövidebb jegyzeteket, cikkeket, de igazán irodalmi igénnyel megírt, személyesebb szövegeket a Revista Baabel felületén közöltem először. Akkoriban egy riportműsorom volt, de mivel levágták a költségvetésünket, nem lehetett utazni. Úgy éreztem, hogy oda vagyok láncolva a mikrofonhoz, és nem csinálhatom azt, amit a legjobban szeretek. Ekkor javasolta Andrea Ghiță, a Baabel szerkesztője, hogy közöljek náluk, írjak azt, amit a szívem kíván. Nem gondoltam volna, hogy a kis személyes hangvételű, erősen önéletrajzi jellegű szövegeim a Baabel felületén népszerűek lesznek, de már az első posztolást több százan elolvasták. Akkor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy vajon mi történik, mi az, ami tetszik az embereknek? Talán az, hogy szintén a rádió miatt megtanultam röviden és velősen fogalmazni, nem is megy nekem másként. Tíz évig közöltem náluk, kéthetente egy-egy szöveget, de aztán arra gondoltam, valamit változtatnom kell, nem azért, mert kifogytam volna a mesélnivalóból, inkább mert azt éreztem, hogy kimerítettem ezt a stílust. Egy évtized alatt sok szöveg gyűlt össze, ezek alkotják a Rătăciri deliberate című kötetemet, amelynek kéziratával nem a legjobb pillanatban kerestem meg a Litera Kiadót, mert pont akkor tört ki az ukrajnai háború, nőttek a kiadási költségek, és így sajnos visszautasítottak. Szinte meg is feledkeztem róla, amikor két év elteltével felhívtak, hogy ha akarom, kiadnák.

Ez 2023-ban történt, nem sokkal később már mi is közöltünk néhány szöveget ebből a könyvből Vallasek Júlia fordításában, és idén meg is jelent a kötet magyar nyelvű fordítása a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában, Haza: úton címmel. Úgy érzem, nagyon találó ez a cím, bár üzenetében eltér a romántól.

Rendkívül hálás vagyok a fordító mellett a Lector Kiadónak, akik nagyon kedvesek és profi munkát végeztek. A címet illetően én is úgy érzem, hogy találó, és valahogy egészen pontosan fejezi ki azt, amiről ebben a könyvben írok. Nemrég értem haza Budapestről a könyvvásárról, ahol egy számomra nagyon megható dolog történt: a Román Kulturális Intézet kihozta a román nyelvű könyvet is, és azt több régóta kint élő erdélyi magyar olvasó megvásárolta, azzal indokolva ezt, hogy hiányzik nekik az, hogy románul olvassanak, és hogy a kötet fülszövege azt ígérte, egy olyan országról szólnak ezek a rövidprózák, amely hiányzik nekik. Úgy gondolom, ez kicsit olyan, mint amilyen az én kapcsolatom a szülővárosommal. Ha otthon maradok, talán ma is ott morgolódok. De ha elhagyod az otthonod, hajlamossá válsz arra, hogy a szépre emlékezz. Ami a leginkább tetszett a budapesti vásáron, hogy sok román és magyar szerző találkozott, és ez jó. Hiszen annyi közös dolgunk van, sokkal több, mint ami megkülönböztet, és kár, hogy nem folytatunk ezekről párbeszédet. Azt gondolom, az irodalom nagyon jó eszköz arra, hogy ezeket felkutassuk. Persze nem csak az irodalom, hanem a művészetek általában összehoznak minket, és nagy szükségünk van erre. Ha arra gondolok, hogy a mi gyermekkorunkban milyen volt az ország térképe, elborzadok. Mintha egy űrhajóban lebegtünk volna, nem voltak szomszédaink, fogalmunk sem volt, hogy mit csinálnak ők velünk egy időben, vagy mit tettek a történelem során. Nekem Kolozsvárra kellett jönnöm ahhoz, hogy megtudjam, milyen volt az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc. Pedig szükségünk van arra, hogy tudjuk, miről és hogyan írnak a szomszédaink itt, Közép-Kelet-Európában.

Zárásképpen mesélj egy kicsit a második kötetedről, a Libeluláról, a kamaszokról és persze arról, hogy írsz-e most valamit.

A Paralela45 kiadó kért fel rá, hogy írjak egy regényt az Első szerelmek sorozatba, én magamtól nem fogtam volna neki egy ifjúsági regénynek. Azonnal igent mondtam, de utána két hónapig valóságos rémálom gyötört: hogyan tudok megírni egy ilyen történetet, hogy az a mai kamaszok számára, de általánosan is értelmezhető legyen. Elsősorban meg kellett találnom hozzá a nyelvet, és ebben óriási segítségemre volt a fiam, Egon, aki egyszerre volt segítőm, kísérleti alanyom és a kritikusom is. Sok kamasszal találkozom egyébként, és azt gondolom, hogy amennyiben képesek vagyunk őket egyenlő partnerként kezelni, akkor megnyílnak, és hihetetlenül izgalmasak, fogékonyak. A nyelvről meg azt gondolom, hogy az egy állandó változásban levő, élő szövet, ezért is voltam bajban, hogy például ne kerüljenek túlsúlyba azok a sokszor angol kifejezések, amelyeket ők ma használnak, de lehet, hogy jövőre már nem lesznek divatosak.

Most egy rövidprózaköteten dolgozom, és az egyik téma, ami rendkívül izgat, az, hogyan is viszonyulunk a jelenlegi hatalmas technikai fejlődéshez, és mi történik, ha az túlhalad minket, és képtelenek leszünk értelmezni a körülöttünk levő világot.

‍