Öröm és bánat

Fazakas János László: Europé elrablása
Hogy mennyire törékeny az emberi test, csak az első harminc életévem után tudhattam meg. A kertben ültem, jobb kezemben a telefonnal, a bal tenyeremen támaszkodtam, amikor a virtuális levelezésben elmerülve hátrébb dőltem, vagy oldalra, lényegtelen, arra kellett kijózanodnom, hogy a mozdulat közben megfájdult a hüvelykujjam, aminek egy pillanatig a testsúlyom egy részét kellett tartania. Rossz pozícióban rossz terhelés, ennyi volt, inkább a helyzet banalitása bosszant.
Persze, nem ekkor kellett először szembesülnöm a test korlátolt valóságaival, hanem amikor aikidózni kezdtem. Hol a vállam mozdult el és húzta, feszítette az izmokat, hol a lábam, máskor a csuklóm. Egyszer véletlenül belerúgtam a kolléganőmbe és eltört a kis lábujjam. Hosszú időbe telt, amíg rátaláltam a természetgyó­gyász bácsira, akihez bármilyen sérüléssel fordulhattam. Hosszan masszíroz, ropogtat, nyújt és közben beszélgetünk, mindig elmondja, hogy a férfias oldalam erősebb, engednem, lazítanom kellene. A kezelés után mintha repülnék, és néhány napon belül nyoma sincs a panaszomnak.
Felhívtam hát elsőként őt, amikor már negyedik vagy ötödik napja is fájt a hüvelykujjam és dagadni kezdett. Nem dolgozik, mondja, és amikor azt is, hogy miért, tovább nem firtatom. Hosszú hányódás után műtötték a feleségét, komplikált szívbeültetések sorozatát végezték rajta, végre hazakerült, most ő az ápoló. Az én problémám ehhez képest szúnyogcsípés. Ha tudok, szerezzek korpafüvet, azt kötözzem rá éjszakára, mondja. Hamar kiderül, hogy itt nem nő, csak ezer méteren, persze, a kapcsos korpafű, növénytani kiránduláson találkoztam vele a hegyekben. Neki ígért valaki, ha valóban megkapja, ad belőle. Így válunk el.
Az edzőmet kérdem, ért-e hozzá, ez és ez történt. Masszíroz, húzogat, rándít rajta. Nem segít. Pihentetem. Minden fizikai munkát halogatok. Nem hordom be a fát, amivel begyújtani kellene, az eső elveri. A gyep nő. Nincs kedvem megfogni semmit, nemhogy a fűnyírót taszigáljam másfél órán keresztül egyhuzamban. A tornateremben mindenkinek külön szólok, egyik kezem problémás, ne várják a megszokott formámat.
Jó, ha az embernek vannak barátai, akiknek elpanaszolhatja a bajait. Elpanaszolom. Azt mondja, menjek orvoshoz. Még ígérget is, mintha zsarolna, amire igazán nincs szükség, de felettébb jól esik. Egy keddi napon fogom a kislányt, és megyünk a járóbeteg rendelőbe. Sorban állunk keveset, péntek délután jöhetek vissza, mondja a nő az ablakon túlról. Örülünk, hogy csak ennyi. És nem örülünk, hogy a helyzet változatlan. De a kislány kedves és ígéri, pénteken is eljön velem. És eljön. Kibogozzuk az ajtókat, hová, merre, és várunk. Egy órát.
Azért viszem, hogy ne unatkozzak. Nézem, ahogy nyűglődik, unatkozik, ahogy igyekszik feltalálni magát. Szórakoztat. Beszélgetünk is, persze, sokat és mindenféléről. Amikor végre mi jövünk, együtt lépünk a rendelőbe. Fiatal orvos, alig harmincéves lehet, fiatal, szép asszisztens nő, köztük asztal, azon mindenféle. A férfi ülve végigmér, kérdi, mi a baj. Mutatom, hogy az ujjam. Mozgatja, nyomogatja. Elveszi a másik kezemet, azon is.
– Az ízület sokkal mozgékonyabb, látja?
Látom. És az jut eszembe, talán mégsem kellett volna rángatni.
– Elküldjük röntgenre, hogy lássuk, mi van ott, addig nem tudunk csinálni semmit.
Kiveszem a cipőből a jobb lábamat, és mondom, hogy néhány hónapja fáj egy lábujjam, ha bizonyos irányba megfeszítem. Nézi a lábamat, a lábfejemet, a lábujjaimat, kissé mozgatom közben, mutatván, melyik az irány, amit a bizonyos ujj nem preferál. Egyszer lássuk a hüvelykujjat, mondja.
Megtaláljuk az alagsorban a röntgent. Várunk. Mások is várnak. A röntgenorvos vörös hajú nő, ki-be jár, viszi a filmeket, csukja az ajtókat maga mögött. Amíg a sürgősségiek nem végeznek, szóba se áll velünk. Háromnegyed óra múlva végre cetlit ír, amivel indulok a pénztár felé. A röntgen negyven lej, az előttem levőké is annyi, testrésztől függetlenül. A kislány marad, a doktornő ott tartja maga mellett a rendelőben. Mire visszaérek, úgy jön szembe, mint aki orvosi szobákban nőtt fel.
Röntgenezünk, egész bal kezet. A nő kedves, beszédes. Csak a munka sok, a beteg sok. Máskor hétfőn szoktak sokan lenni, mondja. Felveszi az adataimat, köztük azt is, milyen magas vagyok és hány kiló. Ő ezeket még munka után be kell vezesse a gépbe, mondja.
Kettőre kaptunk időpontot. Háromnegyed négy, mire visszajutunk a rendelőbe, kezemben a bal kezem felülről és oldalról. A rendelő ajtaja előtt tétovázok, míg egy ülve várakozó ismerős szól, hogy nincs bent senki. Habozok belépni, mert odabentről hangos, felszabadult nevetés hallatszik. Végül megbátrodok és lenyomom a kilincset.
Az orvos ugyanazon a széken, kinyújtott lábbal, az asszisztensnő a helyén, harmadik egy fiatal férfi, akit ismerek korábbról, ő a gipszelő. Mutatom a filmet, az orvos feltűzi az ablakba, felkapcsolja a lámpát.
– Hát, itt törés nincs, az biztos.
Vonogatja a vállát. Kenjem gyulladáscsökkentővel, egyebet nem tud ajánlani. Kérdem, hogy ha nem haragszik, valamelyest tangenciálisan szakmabeli vagyok, szerintem van itt egy parciális ficam. Mosolyog. Ha ficam lenne, a hüvelykujjamat a másik kezemben hoznám és nem engedném, hogy hozzáérjen.
– S a lábammal valami lesz? – kérdem.
– De történt valami, ami miatt fájhat?
Mondom, hogy aikidózok, azt mezítláb műveljük, nem kizárt, hogy történt, és észre sem vettem az edzés izgalmában, melegében.
– Akkor az lehet, húzódás – bólogat. Az asszisztensnőre néz, hogy kell-e még valamit csinálni, de se egészségügyi kártyára, se egyébre nincs szükség. Ennyi.
Kissé vonakodok, hiszen nem oldottunk meg semmit, nem akaródzok távozni, mintha várnám, hogy valamilyen mentő ötletem támad. Ekkor megszólal a nő kedvesen:
– A röntgenen vannak még sokan?
Mondom, hogy innen, tőlünk egy nő, a többi sürgősséges. Akkor jó.
A gipszelő fiú kérdi, ugye ide már raktunk valamit. Mondom, hogy igen, a jobb csuklómba drótót, de az rég volt, a kislányom könyökét pedig gipszbe tavaly télen, amikor korcsolyázni tanult. Kedves emlékezete kiengesztel, végre távozom, hogy várhassák a hét utolsó páciensét, aztán ki-ki haza.
A hüvelykujjam azóta is ugyanúgy, csak már nem keresek kifogásokat, használom, mintha nem fájna. Ha törés nincs, ficam nem lehet, a fájdalom illegitim.
A bácsira gondolok, vajon mikor próbálkozhatnék újra. Ha csak tíz percet kérnék, csak az ujjamat nézné meg. De ő nem olyan, ő egész embert gyógyít. Nincs tíz perces kezelés, csak egyórás. Nem hívom.
Hetek telnek, sűrű, mozgalmas, fordulatos hetek, tele váratlan eseményekkel. Mire a beütemezett övvizsgához érek, elfáradok. Az én szereplésem után jönnek a nagyok, akik barna- meg fekete övre tesznek vizsgát, másfél órás megerőltető munka nekik – élvezhető vagy unható előadás nekem. Közben érzem, hogy a jobb szememmel valami nem stimmel. Homályosan látok, könnyezik. Ha nyomogatom a belső szemzugot, fáj.
Harmadik napra szúr, az erek beljebb húzódnak az írisz felé, a szemem állandóan könnyes. Hétfő délben ismét a járóbeteg rendelő előtt parkolok, ezúttal egyedül, gyerekek a nagyszülőknél. Az ablak előtt sor, legalább hat-nyolc ember előttem. Beállok a végére. Terebélyes, fekete ruhás cigányasszony románul szól hozzám, hogy ellép valahová, legyek szíves tartani a helyét magam mögött, ha valaki jönne. Mondom, hogy nem vállalhatok ilyet. Ismét kér. Nem, mondom, nem fogok küzdeni senkivel valaki helyéért a sorban, aki nincs jelen. A cigányasszony odébb áll, nem hallgatja meg a mondatom végét:
– Csak magamért felelek, senki másért.
– És a háta mögött állókért – szólal meg egy román férfi kettővel előbbről, aki hallotta a beszélgetést. Nyomatékosítok, hogy nem, nem felelek a hátam mögött állókért.
Az ablakban fiatalember, hozzám képest fiú. Amikor rám néz, mosolyra szalad a szája, a hangja nyájas, kedves. A születési dátumomat kérdi, másnap délelőtt jöhetek is. Maradnék vele beszélgetni, annyira jól esik a hang, de összetett mondatba foglalt köszönés után tovább állok, mert a hátam mögött már ugyanakkora sor, mint érkeztemkor. A fekete ruhás cigányasszony sehol.
Első utam a gyógyszertárba vezet, választok egy szemcseppet, amivel orvosi recepteken leggyakrabban találkoztam gyógyszertári praxisom alatt. Kiadják vény nélkül, az ára is stimmel. Az első cseppentés után már sokkal jobb, estére a szúrás teljesen megszűnik. Reggel vacillálok, hogy nem is megyek már be, ismét oda a fél napom. Fát vágnék, de elered az eső. Nézegetem a szememet az egyik tükörben, majd a másikban. Végül eldöntöm, hogy bemegyek a városba.
A szemészeti rendelő éppen az ortopédiával szemben. Ugyanott ülök, ahol néhány hete. Sovány, kopaszságában hosszú szőke hajú férfi megállás nélkül telefonál. A hangja nem kellemetlen, a beszéde sem, de valami nagyon furcsa. Ennyi várakozó ember között egyetlen telefonáló. Fel-alá jár, majd leül mellém. Addigra az orvosi rendelő ajtaja mellé telepszem, mert számításaim szerint én következek. A férfi beszél és beszél, komótosan és kanyargósan, érvel és magyaráz. Hétköznapi dolgok, bevásárlás, pletyka meg életbölcsességek váltják egymást. Akik az ajtón kijönnek, égnek tartott arccal hunyorognak fél szemükre.
A szoba fehér, tágasabb, mint az ortopédeké, amelyből függönnyel leválasztottak egy öltözőhelyiséget. Két nagy asztal, három nő, egy középkorú, rövid, festett sötétvörös hajú, egy fiatal lány és egy szőke nő, mindhárman köpenyben. Nem tudom, melyikükhöz forduljak. Köszönök.
Mindhárman szemrevételeznek, a szőke nő szól:
– Tessék.
Nyújtom az időpontot jelző papíromat, mint bankban a sorszámot, hogy igazoljam jogos ittlétemet. Elveszi a kezemből és hevesen rázza a fejét.
– Küldőpapír? Ide programálással nem lehet bejönni.
Nincs, mondom.
– Családorvosi küldőpapír kell. Vagy magánrendelő.
– A családorvosom Csíkszeredában van – válaszolok. – Nekem meg fát kellene vágni.
– Sajnálom, nem fogadhatom anélkül. Ide be lehet jönni küldőpapírral, vagy ilyen kórházi lepedővel – int a levegőbe és én tudom, mire gondol –, vagy fizetni kell harminc lejt.
Mondom, hogy örömmel kifizetem. Rázza a fejét.
– De én nem akarom harminc lejért megvizsgálni. Érti? Keressen egy magánrendelőt.
– És azt hol találok? – kérdem, és nyújtom a kezem a papírért. – Ezt megtartanám emlékbe.
Nem is tudom, miért kérem vissza, talán ösztönösen nem akarok hagyni semmit magam után olyan helyen, ahonnét kidobnak. A doktornő szeme szikrákat szór.
– Megvizsgálom ingyen, de ilyen többször ne forduljon elő! – mondja. Feláll, és megkerülve az asztalt, elindul felém. Én lépésenként araszolok az ajtó felé.
– Semmi gond, elveszítettünk két percet, ne haragudjon, megtudtam, mi a teendő, keresek egy magánrendelőt, itt se vagyok.
– Üljön oda le – parancsol. – És értse meg, hogy ennyi pénzért nem dolgozok az államnak. Ez az egész rendszer nem ér annyit, hogy megtegyem.
– Értem, értem, én gyógyszerész vagyok – mondom –, ott állok a másik végén, pontosan ismerem a helyzetet, és nem is zavarnám.
A festett vörös közben románul szól, hogy készítsem a személyimet és az egészségügyi kártyámat. Úgy érzem, csapdába kerültem. Amíg a táskámban kotorászok, próbálom felfogni, mi történik.
– Olvassa le a számokat felülről lefelé – utasít a doktornő, és a bal szemem elé matt műanyagot tart. Leolvasom hangosan, érthetően artikulálva, az utolsó számjegyekben nem vagyok biztos. – nyolcvannégy vagy huszonnégy – mondom.
– Most a másikkal!
Bal szemmel a számsor alján határozottan huszonnégyest látok.
– Mi a probléma? – néz le rám a nő.
Akkora széken ülök, hogy éppen csak elfér rajta a fenekem. Sorolom, hogy nem látok tisztán és fáj a szemem sarka, ha megnyomom, de vettem tegnap szemcseppet, mondom a nevét, és hogy azóta sokkal jobb.
Két hüvelykujját az orromnak támasztva átfogja a fejemet, és megnyomja az orrom tövét. A bokámig leizzadok, és süllyedni kezdek a széken. Közben a fiatal lánynak magyaráz, aki rezidens orvos vagy nyári gyakornok lehet, de az sem kizárt, hogy a lánya. A sarokban álló szekrényhez indul, és kivesz ezt-azt.
– Csinálunk egy átmosást – mondja a többieknek, főleg a lánynak, de az az érzésem, hogy az vörös hajú is ügyködik valamin. Rémületemben befelé figyelek, próbálom érteni, mibe keveredtem.
– Megnézzük, hogy járható-e a könnycsatorna. Ez csecsemőkorban nyílik meg, ha nem járható, most nem tudunk vele csinálni semmit, körülbelül hat hónap múlva lehet műteni – mondja. Apró csomagocskákat bontogat. – Lássuk, ez-e a baj, vagy egyéb.
– De ugye most nem tetszik bosszúból megkínozni – kérdem elcsukló hangon. – Inkább keresek egy magánrendelőt!
Úgy érzem magam, mint talán egyszer gyerekkoromban, de nem tudom pontosan, hol és mikor, mert rég nem féltem ennyire. Ha gyerek lennék, szó nélkül kirohannék a szobából. De felnőtt vagyok, juttatom az eszembe és itt a táskám mellettem, a személyim meg a vörös hajúnál, nem futhatok el. És nem is sírhatok.
Nyugtató hangon magyarázza, hogy nem csinál semmit, csak ellenőrzi a könnycsatorna vezetését és odainvitál az asztali számítógéphez, amelynek képernyőjén orrokat és szemeket látok és az arc üregeit. Bólogatok, de csak a rémület van bennem.
– És ez valami invazív módszer? – kérdem. – Legalább tudjam, hogyan készüljek lelkileg.
Megnyugtat, hogy nem tű, csak kanül, amit a szemembe készül rakni.
– Azért kérek egy zsibbasztót – szól hátra és fogja a fejemet. Spray a szemembe. Erős lámpafény. A homlokomból gyengéd mozdulattal kisimítja a hajat, egyik kezében vattacsomót tart, egy kis tálat ad a kezembe, hogy azt nekem kell fogni. Közelebb jön a lány is, a doktornő közben magyaráz, hogy megkeressük a könnypontot, az a fekete ott, látod, azon kell behatolni. És behatol. Valóban nem fáj, csak érzem az idegen testet.
– A könnycsatorna ép – mondja. – Most akkor átmossuk sós vízzel. Maga pedig mondja, hogy érzi-e a torkában lefolyni vagy nem.
Újabb kanül, fecskendő fiziológiás oldattal, és rögtön érzem a hűvösét az arcomban, az orromban, majd a torkomban. Megnyugszom. Mondom, hogy ott van.
– Jó, akkor most egy kicsit erőteljesebben – és odanyom neki, én nyelem a sós vizet, másik fele, amit a könnycsatorna nem bír benyelni, az arcomon folyik, a doktornő vattával törölgeti. Mozdulatai, hangja megnyugtató, belefekszem a vattacsomó simogatásába, mint a hálás kiskutya.
– Kész.
– Szemcsepp – mondom.
– Igen. Azt javasolom, használja egy héten keresztül. És naponta többször jó erősen megnyomogatni itt – és ismét nyom az orrom tövén két erőteljeset a hüvelykujjával –, akkor is, ha fáj.
– Köszönöm. Úgy lesz.
Visszaül az asztalához, onnét mondja:
– A sarkon van a magánrendelőm, minden nap kettőtől hatig, ha ezentúl gond van, kérem, ott keressen.
Olyan hálát érzek, hogy nem is tudom, hirtelen mit mondjak. Elhesseget. A vörös hajú nő kér, hogy várjak, amíg aktiválja az egészségügyi kártyámat, mert mióta megvan, nem használtam. Egyenként mondja a születésem évének számait, hogy az lesz a kód. Nézek rá, mintha nem érteném, pedig hát hogyne. Bólogatok, hogy persze, tudom, rend szerint a születési év a kód, ismerem a jól bevett szokást. Szép napot, jó munkát kívánok, a kis széken már a következő páciens ül.
Úgy lebegek ki az ajtókon, mint aki nincs ott. Nem az én lábam visz, nem az én fejem dönt, sodor kifelé valami hihetetlen boldogság. Talán, ha elmentem volna a bácsimhoz és elmondom a szememet, nem kell átélnem ezt a riadalmat. Talán ő is a masszírozást ajánlotta volna, esetleg kamillateás borogatást. De mindenekelőtt megkérdi, történt-e valami az életemben, nagy öröm vagy bánat, netán egyszerre mindkettő, ami miatt sírni szeretnék, de nem tudok. És akkor végre valakinek elmondhattam volna, hogy igen.