Öregszik bennünk

Szentes Zágon: Oktoprocessor

hommage á Kányádi Sándor

Hogy akarsz meghalni? – kérdeztem magamtól, és reszketni kezdtem, mert sehogyan sem.

Fújt a szél, hogyha jól emlékszem, apám kabátja remegett a szélben. Azon gondolkoztunk, az apám és én, hogy tud a vonzás a lét szerkezetén, de legalábbis időn és téren keresztülhatni.

Mécsest fogtam, tüzet adott nekem. Fáztunk. A szigorú betonképleten ügyetlen mozdulatba zárva rángatózott a gyertya lángja. A kőtömb hosszú árnyakat vedlett. Körülálltuk, etettük a csendet.

Ez előtt alig öt hónappal a dédapám kikísért a kapuig, felnézett rám – alacsony bányászember volt, szemei opálosak, haja, mint megfagyott hullámok – és azt mondta, hogy nem kap rendesen levegőt.

A dombvidéki nap. A szilárduló iszap.

Ahogyan mindenki magába vágyik vissza, úgy élvezzük mi a számkivetést. A haldoklókat magokkal etetjük. Leendő fák mellett ülünk, leendő sírok tövénél.

A látvány összekeveredik az agyagos föld szagával. Egy gomolygó barna massza – öregszik bennünk a szeretet.

A szilárduló iszap. A dombvidéki nap.

Elmúlt az a nyár, eltemettük a dédapámat, aztán elmúlt az ősz, a karácsony, a gyermekkorom, és megszokás nélkül ugyan, de kezdem elfogadni az idő természetét.

Bebugyolálnak engem itt a nesztelen éjszakába. Nagy lesz, sötét és lenge, mint apám régi kabátja.

Szeretnek majd az istenek, mert sosem hittem bennük, s rádöbbennek, hogy nincsenek, és más sincsen helyettük.

Akkor nem lesz már alattam föld, előttem fegyver, de úgy is minden rendben, a megtapasztalhatatlan éjszakába egyszer, ha bebugyolálnak engem.

Mert bár senkinek sem érdeke megjegyezni, merre jártam, lépteimnek elég súlyt ad a végtelenség érzete és a végesség tudata.

Bék Timur 1997 telén született Szászváron. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen hallgat magyart, médiát, pedagógiát és Pink Floydot. Idén jelent meg első kötete Aszterión címmel, amiért Khelidón-díjat kapott.