.svg)
Vermesser Levente: Odakint és idebent
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) első kritikai kerekasztalán (2025. március 26., Bulgakov Irodalmi Kávéház, Kolozsvár) elhangzottak szerkesztett változata. Résztvevők: Antal Balázs, Borsodi L. László, Codău Annamária, Demeter Zsuzsa, Lapis József.
Szántai János (az E-MIL elnöke): Kicsit izgulok ezen a mai estén, pedig nem az én könyvem van az asztalon, hanem Vermesser Levente Odakint és idebent című, a csíkszeredai Bookart Kiadónál megjelent kötete – ez a könyv lesz ennek a kritikusi kerekasztalnak a témája. Azért izgulok, mert ami itt történik, az ebben a formában Erdélyben még nem létezett. Persze előképe van, az ÉS-kvartett: ott négy kritikus üli körbe az asztalt, itt öt – ők fogják, úgymond, kardélre hányni Vermesser kötetét. Sokat gondolkodtunk, mi legyen a neve ennek a találkozósorozatnak, végül az Olvasatórium mellett döntöttünk.
Úgy gondolom, hogy a szerzőnek (aki ezúttal nincs jelen) nagyon fontos a feedback, és most egyszerre öt kritikustól kap visszajelzést – képzeljük el, milyen lenne, ha egyszerre öt lapban jelenne meg kritika az adott kötetről. Az az elképzelésünk, hogy van egy állandó négyesfogat, amelyhez csatlakozik mindig egy anyaországi kritikus, az ő személye estről estre változik. A rendezvénysorozat ötletgazdája Antal Balázs, ezért ő lesz ennek az estnek a hopmestere. És akikkel beszélget: Borsodi L. László, Demeter Zsuzsa, Codău Annamária és Lapis József.
Antal Balázs: Engem ért ez a megtiszteltetés, hogy vezessem le az első estet. A téma, mint János említette: Vermesser Levente Odakint és idebent című új verseskötete. A szerzőnek ez a második kötete. Már az első, Az egyensúly ígérete is megkésettnek mondható ahhoz képest, milyen régóta publikál irodalmi folyóiratokban, azt 2006-ban adta ki, így az első meg a második könyv között eltelt 19 év. Mi most mindannyian elolvastuk az első könyvét is újra, többször. Végig azon gondolkodtam, hogy 19 év távolából van-e értelme összekötni a köteteket? Vermesser Levente 2006-ban pályakezdő költő volt, 2025-ben újrakezdő költő. Az első kötetéről Balázs Imre József írt kritikát a Krónikába, és abban azt írta, hogy Levente azok közé tartozik, akik csak a válogatott verseiket írják meg – ami, ha jól rémlik, Illyés Gyula bonmot-ját idézi. Imre akkor elhelyezte őt egy kortársi közegbe, azt írta, a Jánk Károly- és Vida Gábor-féle nemzedék tagja, egyfajta közös nyelvük van.
Az első kötetben 40 vers szerepelt ciklusok nélkül – egy ritka szavú költőnek sok év alatt megjelent versei. Az új könyve ehhez képest nagyon is szerkesztett: kilenc ciklus van benne, mind a kilencben hét vers, rendkívül tudatos szerkesztésnek látszik. Szerintetek ezek valódi ciklusoknak tűnnek-e, látjátok-e a köztük lévő kapcsolódást? Az első kötetnél határozottan az volt az érzésem, hogy minden verssel újrakezdődik a könyv, a versek nem feltétlenül írják tovább egymást. Itt most, azt hiszem, kicsit más a helyzet.
Codău Annamária: Érdekes, hogy a szerkesztettséget említed – amikor először olvastam a kötetet, egyfajta flow-élményt nyújtott, nem is tudtam kritikusként olvasni. Aztán nyilván kezdtek feltűnni ezek a tudatos szerkesztésre utaló jelek. A 9×7-es felosztásnak van egy lineáris és egy spirális mozgása is, újra és újra érint érzéseket, hangulatokat. És az egész kötetet áthatja az a bizonyos derű és részvét, amelyről ő maga ír egyik versében.
Borsodi L. László: Én úgy látom, hogy a két kötet valamiképpen éppen az első kötet utolsó verse okán kapcsolódik. Ki is írtam magamnak egy idézetet A régiek emlékére című versből: „Akkor a szavak megfeketednek, / azok a szavak elszürkülnek, / végül, mire eljön a reggel, / legvégül kifehérednek.” Úgy látom, hogy Vermesser ebben a kötetben is valamiképpen a megszólalás és elhallgatás, a csend és a szó határán billeg – a szónak ez a metafizikai dimenziója összeköti a két kötetet.
Egyfajta elmozdulásként is értelmezem a szemlélődő attitűdöt. Az első kötetben mintha ezzel kínlódna, visszatérő metaforája az én olvasatomban: a tükör. „Szitkozódj, öld meg a tükröt… Tükröd ott megrepedt, szilánkja felsírt” stb. Mintha az első kötetben az én egyfajta akadály lenne az önmegismerésben. Az új kötetben mintha elmozdulna ettől a szemlélettől – végül is volt ideje 19 év alatt. Az én itt már benne van a világban, de nem önmagára reflektál, az énre annak alapján tudunk következtetni, ahogyan látja a világot.
Demeter Zsuzsa: Én a két könyvcímből indulnék ki. Az első: Az egyensúly ígérete – ott ígér valamit Vermesser Levente. A második: Odakint és idebent – két külön irányt mutat a két határozószó, és valahol a köztességet jelzi. De az az ígéret, ami az első könyvcímben megjelenik, a második kötetben már nem számít ígéretnek: a közel 20 év alatt Vermesser Levente valamit megtalált. Megtalálta azt az egyensúlyt, amit Annamari derűként jellemzett, és ami valóban jellemző a kötetre.
63 vers 20 év alatt – Vermesser Levente nem grafomán. A kritikus elkezd gondolkodni: valóban csak ennyi két évtized termése, vagy ennél több van? Ha ennyi, és ezeket beillesztette kilenc ciklusba, akkor ezt hogyan lehet olvasni? Elmehetünk a számmisztika felé: 9 ciklus, mindegyikben 7 vers, eszünkbe juthat Dante és más allúziók. A kritikus nagyon sok fogódzót tud magának találni, hogy megmagyarázza: ez a kötet igenis jól szerkesztett.
Az én líraelképzeléseim nagyon ritkán rezonáltak Levente verseivel. Vannak olyan aforisztikus sorai, amelyekről azt gondoltam, hogy eltalált valamit – de néha az volt az érzésem, hogy elbújik az allúziók mögött, nem ad hozzájuk sokat, nem megy mélyre. Nagyon-nagyon ritkán ment pokolra. Tehát: ez egy szerethető könyv, de nem vagyok benne biztos, hogy beteljesítette azt, amit szeretett volna közel 20 év várakozás után.
BLL: Nekem is volt egy ilyen érzésem: ilyen hosszú várakozás után talán – nyilván ez az én olvasói elvárásom – valamiképpen erőteljesebben kellett volna eljutnia önmagához. Mintha ezekben a nagyon erős utaláshálókban néha elveszne, és nem érkezne meg önmagához. Bár az utolsó két ciklusban mintha látnék egy ilyenfajta elmozdulást, de ez nekem sem volt elég. Ehhez kapcsolódna még a versek befejezése – ez volt számomra az egyik legnagyobb kihívás.
Lapis József: Az első kötet után az volt a fő kérdésem, hogy milyen irányba mozdul el a második kötettel. Az elsőben azt kerestem, milyen versnyelv, milyen hangnem, milyen modalitás, milyen hagyomány működik benne. Azt láttam, hogy van egy néha posztromantikus jellegű lírai beszéd, helyenkénti szimbolizmussal, időnként a giccsel való kacérkodás, valami mitikusság vagy nagy történetvágyba való belekapaszkodás. Aztán rájöttem, hogy muszáj kontextust keresnem ehhez a versnyelvhez, mert a szellemi társakat nem feltétlenül a 2006 környékén megjelent könyvek közt kell keresni. Amikor elővettem Jánk Károly tíz évvel korábbi kötetét, akkor kaptam valamilyen nyelvet, ahonnan nézve Vermesser költészete esetleg működhet.
A második kötet olvasásakor még kevésbé állt össze bennem, hogy ezt a líranyelvet honnan lehet megfogni. Az elsőnél is feltűnt a hangnem eklektikussága, de a másodiknál végképp nem éreztem a kapcsolódást az utóbbi 20 év kortárs líranyelvéhez. Ezt még eklektikusabbnak érzem. Kritikusként mégis az a feladatom, hogy megtaláljam a módot, ahogyan ehhez kapcsolódni tudok.
CA: Érdekes módon engem felszabadított az, hogy nem tudtam sehova sem kötni a második kötetet. Az első számomra nagyon Kemény István-os volt, nagyon hermetikus – és ahhoz képest felszabadítóbbnak éreztem a másodikat. A cím is feltöltődött egy lehetséges jelentésréteggel: maga az alany, a beszélő bent van – odakint zajlik a kortárs irodalom a trendjeivel, de őt ez nem érdekli. Kapcsolódva ahhoz, amit Zsuzsa mondott: olyan, mintha ez a kötet lenne az eredménye az esetleges „mélyfúrásoknak”, amelyeket a költő véghezvitt 19 év alatt. Számomra ennek a kötetnek nem az a tétje, hogy önmagához jusson el a szerző, hanem pont az, hogy felismeri – az Elrontott másolat című versben –, hogy: „nem bírok versem hőse lenni”. Inkább a közös örömökről van szó, a közös apróságokról. Ez volt a kulcsom a kötethez: idebentről nézni az odakintre.
AB: A kötet szerkezetében van egy bizonyos tükörjelleg: a kilencből a középső az Olimpiai arany című ciklus, ami a leginkább szerkesztett ciklus (bár ettől még nem biztos, hogy itt vannak a legjobb versek). Pontosan ez előtt szerepel a címadó vers, vagyis központi helyzetbe van állítva. A másik nagyon fontos gondolatkör a görögségélmény – ez szimmetrikusan van elhelyezve az Olimpiai aranyhoz képest: két ciklussal előtte az első görög ciklus, két ciklussal utána a második görög ciklus. Ezek közé ékelődnek be a barátságversek. A görögség végigvonul a köteten, a barátságról szóló első ciklusnak is az a címe, hogy Philia.
De van ennek a könyvnek egy nagyon érdekes mottója. Verseskötetek ugyanis ritkán szoktak fantasy-regényekből vett idézetekkel indulni: „A kétségbeesés meg a keserűség nem kizárólagos két dala ennek a világnak” (Stephen R. Donaldson: Covenant-krónikák 1.). Azért fontos ennek a hangsúlyozása, mert az irodalmi kultúránk általában a mély, sötét, kemény verseket szereti. Itt pedig a végére megérkezik a derű és a részvét is.
Hasonlóképpen Annamarihoz, nekem is jólesett, hogy ez a versnyelv nem feltétlenül illeszkedik a kortárs költészeti trendekbe. Ráadásul hiteles – ha már személyesen ismerjük egymást, elmondok egy történetet. Néhány éve az E-MIL sztánai írótáborának vendége volt Pál Dániel Levente, a Petőfi Kulturális Ügynökség irodalomszakmai igazgatója, aki a fordításokért is felelt. Azzal kezdte az előadását, hogy megkérdezte: ki nem szeretne világhírű lenni? Vermesser Levente azonnal nyújtotta a kezét. Ő tényleg fütyül arra, hogyan írnak mások.
A görögségélményből kétféle is van a kötetben. Az egyik szemlélődő ciklus, amely felvállalja az önironikus turistaképet. A másik mitologikus. Első kötetének álmitológiájától Vermesser eljut a valóságos mitológiáig – és ez a valóságos mitológia nagyon sokszor sci-fi elemeket is tartalmaz.
DZS: Azon olvasók kedvéért, akik nem ismerik a könyvet, soroljuk fel a ciklusokat: Philia, Luna, Dalok Szantoriniről, Bűvkör, Olimpiai arany, Terek, utak, vándorok, Hellász, A régiek emlékére, Derű és részvét. A görögségeszmény Vermesser esetében meghatározó – nem véletlen, hogy két ciklust is kap a kötetben, és mint említetted, Balázs, ez két különböző aspektusa a görögségnek.
Vermessernek nem annyira az úton levés a fontos, hanem a várakozás – és ő nem egy poliszban várakozik, hanem a kocsárdi állomáson várja a vonatot. Ez lokalizálja az ő görögségélményét, és ez nagy különbség. Az olimpiai ciklus sem attól lesz fontos, hogy megénekli az olimpikonokat, hanem hogy ezek az olimpiák mit jelentenek a helyi közösség számára. A közösségiség és a bajtársiasság eszméje nagyon fontos a kötetben. Ha én Vermesser Levente lennék, az Olimpiai arany lenne az a ciklus, ahonnan továbblépnék. Ha lehet közéleti költészetet írni ma, akkor ebben a formában talán lehet.
BLL: Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy Vermesser költői szándékában van valami felfele mutató. A sportversei egyben magyarságversek is, de azokon kívül is gyakran ír közösségi élményekről, barátokról. Az utazási élményekben is van némi patetikus, felemelő, időnként nosztalgikus hangnem. A nosztalgia is felemelő abban az értelemben, hogy olyasmire irányul, ami pozitív volt valamikor. Érteni vélem, hogy ez miért lehet sokak számára felszabadító.
A Sztélében ezt arspoetica-szerűen is megfogalmazza: „Bármi történne, az én dalom maradjon / derű és részvét különös keveréke”. Az egyik interjújában pedig a három kis t-ről beszél: türelem, tapintat, tisztelet.
Ezt egy kicsit irigylem is tőle, mert én szeretek a saját verseimben keseregni, szeretem a tragikus hangoltságot, a tárgyiasságot, az iróniát. Ehhez képest ez egy teljesen új hang, és pont ebben rejlik az egyedisége. Ahogy magamnak megfogalmaztam: van egy dualisztikus létszemlélet benne. Nem a megérkezésig akar eljutni, hanem a készülődés, a vágyakozás maga, a folyamat izgatja. A teljesség, ami felé törekszik, a jelen hiánya által képzelhető el. Az „odakint és idebent” tulajdonképpen egyfajta lelki tér, szemléletmód.
Az Olimpiai arany kapcsán: a Balczó Andrást nagyon erősnek érzem, viszont a teljes ciklus helyenként kifárad. De a korszerűtlensége alapvetően pozitívum – az egyedi hangot látom ebben.
AB: A kellemesség nekem nem volt alapélményem ezzel a verseskötettel kapcsolatban. A kötet ciklusai felől közelíteném meg ezt a kérdést. Sokszor az a tapasztalatom, hogy egy-egy szerző azért gondolkodik ciklusokban, mert hiányzik a nagy vers a kötetből – mert nincs benne egy nagy húzóvers. Levente kötetében a ciklusok végén mindig van egy erőteljesebb vers, ezért még ha nem is kezdi versről versre újra a kötetet, azért rendre nekifut a „nagy vers” megírásának. Ez bátorságra vall, és nem mondanám feltétlenül kellemesnek. Ahol kellemesnek nevezhetnénk a hangulatot, például a turistaversek esetében, ott megjelenik az irónia, mintha kívülről figyelné a turistákat, köztük magát is. Jól mondtad, Zsuzsa, hogy amikor itthon van, mintha a kocsárdi állomáson várakozna – de többnyire úton van. Ez a fajta köztesség az első kötetében is jelen van, és bár üdítő ez a hang, de kellemesnek nem nevezném.
LJ: Néha az volt az érzésem, hogy egyes ciklusokba töltelékszövegek is bekerültek, csak azért, hogy kijöjjön a bűvös hetes szám. Nem minden vers kapcsolódik kompakt módon a ciklus témájához. Ami pedig az emelkedettséget illeti: néhol épphogy nem emeli fel, bár szeretné, de a jó verseknek nem kell feltétlenül poétikusnak lenniük ahhoz, hogy felemelőek legyenek. A verszárlatok is gyakran kényszeredettek.
Nem véletlen, hogy a kötet első ciklusának Philia a címe. A görögségeszményre visszautalva, Vermesser nem nagy tragédiákat ír, hanem az élet apró mozzanatait írja meg, és ezekben az apró mozzanatokban rejlik a katarzis. Azok a jó versei, ahol jól sikerül a zárlat – például amikor a nagyapával ültetik a gyümölcsfát. Ezek mikrokatarzisok, a mindennapi felemelő élmények, és ezek működnek a legjobban. Az olimpikonos ciklus is így kapcsolódik ehhez: azt mutatja meg, hogy a nagy események hogyan csapódnak le a hétköznapi életben, hogyan válnak katartikus érzéssé. A líranyelv is ehhez idomul, néhol prózaivá és nagyon hétköznapivá válik, helyenként nagyon ellaposodik emiatt.
BLL: Ezzel nekem is volt problémám. A verszárlatok nem akarnak csattanószerűek, „megmondósak” lenni, és ez nyilván nem baj, csakhogy néha mintha magamra maradtam volna a vers elolvasása után. A haikuk mechanizmusára emlékeztet, mintha továbbírt haikuk lennének ezek a mitológiai, történelmi utalásokat tartalmazó versek. Rejtetten ott a lírai én véleménye, de inkább az olvasóra bízza, hogy gondolja tovább az olvasottakat.
CA: Lehet, hogy én túl megengedő vagyok ezzel a kötettel, vállalom. Még azt is elviseltem, hogy vannak életvezetési tanácsokat idéző mondatok, mert úgy érzem, hogy ezeknek a szerző megteremti a közegét a kötet egészében. Én például nem nagyon szeretek sportról olvasni irodalomban, de ebben a formában értelmezhető számomra: egy közös öröm, egy ünnep. A mindennapi örömök, illetve a családi vasárnapok, amelyek afféle kicsinyített ünnepek. Úgy mutatja meg ezeket az ünnepeket a kötet, hogy azokban a pillanatokban is a lényegre vágyunk. És nem igaz, hogy vak lenne arra, ami a világban történik, gondoljunk az olyan közérzeti versekre, mint az Ars fidei.
A derű és a részvét attitűdje pedig mégiscsak kapcsolódik egy kortárs költészeti vonulathoz. Nemrég írtam Zilahi Anna Gyengédség című kötetéről az Alföldben. Zilahi Anna a gyengédség módszerét javasolja költészetben, megismerésben, mindenben. Ehhez tudnám kapcsolni azt, amit Vermesser Levente ebben a kötetben a maga módján ajánl.
BLL: Mielőtt azt hinnénk, hogy ez egy ünnepélyes hangütésű kötet, vagy hogy a derű és részvét giccsessé válik, feltétlenül ejtsünk szót az iróniáról. Azért nincs minden rendben ebben a világban – idebent és odakint sem. Az irónia ennek a lenyomata, és Vermesser nagyon cselesen oldja meg, hogy a bírálat nem válik felháborodássá vagy szarkazmussá, legalábbis nem érzékeltem. A Sakkleckékben azt mondja: „annak az esélye, / hogy Románia bármely pontjáról / tetszőleges közlekedési eszközzel / valaki épp időben eljusson / egy másik pontba, körülbelül annyi, / mint annak, hogy minden hétvégén / telitalálata legyen a lottón”. A kelet, közép, európa címűben pedig: „azt mondják hogy a legközelebbi / valóban élhető hely az Berlin / de én itt élek ötvenegy éve / Drakula földjén ahol lényegében / a legtöbb halott jó halott / az enyéimet is beleértve”. Más hangot is megüt tehát – bizonyos fajta egyensúlyra törekszik, és ez jót tesz a kötet hangvételének.
LJ: Elfért volna azért több irónia is benne. Nem kellemesnek nevezném a kötetet, hanem inkább kényelmesnek: nem állítja túl nagy kihívás elé az olvasóját. Nem a nyomorúságot, a sötét, tragikus hangütést hiányolom, hanem a nyelvileg kevésbé kényelmes megoldásokat. Az első kötetben azért nyelvileg több patron volt, sokkal több meglepetés ért, több olyan dolog, amit nem értettem – és én nagyon szeretem nem érteni a lírát. Én nem azt tudom megélni katartikusként, amivel együttérzek, amit igaznak gondolok – hanem azt, ami triggerel, ami kihívás elé állít, ami megváltoztat.
AB: A nyíregyházi bemutató előtt olvastam először az Odakint és idebentet. Az első kötetet nem ismertem, azt most olvastam el, erre az estre készülve – és az első benyomásom az volt, hogy az frissebb, elevenebb, mint a második, ami egy idő után kifárad. A második kötetre – mert Vermesser nagyon okos ember, gazdag élettapasztalattal – sokszor túl kerekek lesznek a versek, miközben néha az az érzésem, hogy túl hirtelen fejeződnek be. A hang sokszínűségét nézve ez a kötet sokkal egyneműbb, kevesebb szín van benne, mint az első kötetben. Egy nagy váltás van, az olimpiai versek, amelyek sokszor egyenesen a rádióközvetítést idézik. Ilyenkor eltűnik a beszéd, a kerek mondatok, visszavonul a lírai én, és Szepesi György lép a helyébe. A beszélő ritkán vonul ennyire háttérbe, a szép, kiérlelt beszéd a domináns a kötetben.
DZS: Egyes versekben annyira sűrít vagy kihagy, hogy nem mindig áll össze a teljes kép. Persze ez az erénye is, hogy meg kell kínlódni a szövegekkel, muszáj újra- és újraolvasni őket.
LJ: Három megjegyzésem lenne. Az első: az olimpiai ciklusban hét teljesen különböző beszédmód van jelen, ezért izgalmas. Hét olimpikonról tud beszélni, hol balladisztikus, hol kérdezz-felelek, hol sportkommentár formában – persze kilóg kicsit a könyvből, könyv a könyvben, de ennyire heterogén megszólalásmód a többi ciklusban nincs.
A második: a derűprogram. A könyvnek ez az erénye, de ez a gyengesége is: néha erősen programszerűnek érzem, és ez agyoncsapja a verseket. Úgy oldja fel a feszültséget, hogy tulajdonképpen nem is építi még föl. Sokkal több éle lenne az adott szövegeknek, ha mélyebbre menne, és nem törekedne folyamatosan ennek a derűs életszemléletnek a felmutatására.
A harmadik: a zenei utalások. Nagyon széles skálán mozog: a tangótól a bluesig mindenféle zene megjelenik. Asszonykórus, Kóda, Adagietto – szinte minden ciklusban van zenei utalás, az olimpiai ciklus kivételével.
AB: Utolsó kérdésként arra kérlek benneteket, hogy mondjatok egy-egy verscímet: egyet, amely a legkevésbé tetszett, egyet pedig, amelyik a legjobban. Ajánljunk verseket az olvasóknak!
DZS: Nekem a Kóda az abszolút kedvencem. Amivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, az a Petőfi nem halt meg, a holdra költözött. Egyszerűen nem értettem, mit keres abban a ciklusban – azon kívül, hogy a ciklus címe az, hogy Luna. Összeállt bennem egy koncepció a kötetről, de ez sehogyan sem talált bele.
BLL: Az Egy filozófus felszabadítása – ezt elkerülném, enyhén szólva. Az én szívemhez nagyon közel áll a Villanások című – szerintem az egy nagyon szép szerelmes vers. Illetve kiemelném a Balczó Andrást – az az egyik legerősebb vers a ciklusból.
AB: Az én negatív példám az olimpiai ciklusban van: a Csermák József. Elgondolkodtam, hogy népdalformát akar-e utánozni, vagy csak elrontotta a rímeket – de attól tartok, hogy inkább ez utóbbi. Nekem is toronymagasan a Villanások a legkedvesebb versem. Látványosan reflektorfénybe is kerül azáltal, hogy ez a kötet záróverse.
CA: A Villanások nekem is nagyon tetszett, illetve a Négy mozaik – mert játékos, töredezett, ugyanakkor pimaszul megengedi magának, hogy inkább magáról beszéljen. Ami viszont nekem nagyon kevés volt: a Dónusz, Czigány, Mészáros, Kőbán, a kajak-kenusokról szóló vers. Szerintem ez a leglaposabb vers a kötetből, semmilyen gondolatot nem tudtam felfedezni benne.
LJ: Én a Lázadás a Gépanya ellen címűt kerülném, mert nem szeretem az ennyire direkt társadalom- vagy világkritikus verseket. A Kóda viszont számomra is fontos vers.
AB: A közönségből valakinek van kérdése, hozzászólása?
Balázs Imre József: Az ÉS-kvartettben szokták pontozni a könyveket. Ti pontozzátok-e, és ha igen, hányast adnátok rá?
És van egy megjegyzésem is. Szó volt arról, milyen kortárs közéleti tendenciához lehetne kapcsolni Vermesser kötetét. Én nem hiszem, hogy annyira magányos lenne. Az első kötet kapcsán többen említették Kemény István líráját – de az elmúlt két évtizedben Kemény is változott. És Vermesser egyes verseiben nagyon is felismerhető az újabb Kemény István-versek lejtése – például a Lázadás a Gépanya ellen címe versben. Az olimpiás versek pedig Lövétei Lázár László alkalmi költeményeit idézhetik fel.
No de a kérdésem a pontozásra vonatkozik.
AB: Amikor elkezdtünk ötletelni a kritikusi kerekasztal kapcsán, felmerült, hogy nekünk is pontoznunk kéne – de elég egyhangúan úgy döntöttünk, hogy nem fogunk. Nehéz ügy, és lehet, hogy csalódást okozunk ezzel, de úgy láttuk jobbnak, ha nem pontozunk.
