Olaszaim

(rekviem)

‍

Andrea Pirlo öt legnagyobb bombagólja – az egyiknél mintha zsinóron húznák a labdát a bal felső sarokba. Lövés negyven méterről, Ronaldinho is csak fogja a fejét, nem hiszi el. Egy másik válogatás Pirlo passzairól: a labdák valószerűtlen – más földi halandók számára láthatatlan – íveket járnak be, hogy aztán a csapattárs lába elé hulljanak. „Pirlo lelassította az időt”, olvastam valahol, nem emlékszem, ki mondta, de mindegy, aki egyszer is látta őt, érti. Aztán Baresi. Középhátvédhez képest alacsony, cingár, ritkás hajú futballista. Ütemtelen odabökések, megelőző szerelések, bevetődéses blokkok – és az ezeket azonnal követő gyors ritmusváltások, megindulások. Tanárember piros-fekete és azúrkék mezben. Elegancia és sarabolás, isten voltál, Franco. Aztán Totti és a löbbölések („cucchiaio”), és a kapáslövések, és az a vad feltartóztathatatlanság. A mosoly. Újabb és újabb videókat dob elém az algoritmus az olasz futball nagy korszakából, a nyolcvanas-kilencvenes-kétezres évekből.

Idén lesz húsz éve, hogy Olaszország megnyerte legutolsó vébé-aranyérmét. Felejthetetlen nyár volt, a calciopoli utáni dep­resszió, Pessotto öngyilkossági kísérlete, a Juventus B-ligába sorolása, a teljes morális összeomlás után az olasz válogatott csodát tett a világbajnokságon. Elsők lettek a halálcsoportban, majd Ausztrália és Ukrajna után a házigazda németeket verték meg az elődöntőben, a franciákat pedig (tizenegyesekkel) a döntőben. Az ausztrálok elleni meccsre egy berlini pizzériában foglaltunk asztalt, olasz fiatalok robogóraja járta az utcákat, dudálva, zöld-fehér-piros zászlókat lengetve. Negyeddöntő, Margitsziget, nyugis 3–0 Ukrajna ellen (gól: Toni 2, Zambrotta), hullámzott a Duna, füvet rágtunk, néztük a csillagokat. Az elődöntőt egy albérletben láttam, kétszázas pulzussal: Lippi nem akarta a tizenegyesekre bízni a dolgokat, a hosszabbításban Olaszország (!) négy (!) csatárral (!) ment neki Dortmundban a németeknek. Két olasz kapufa, majd felnőtt életem legnagyobb érzelemkitörése, verem az ajtófélfát, üvöltök, extázis a Hernád utcában, grande Grosso, grande Grosso, andiamo a Berlino, andiamo a Berlino, andiamo a Berlino. Pirlo gólpassza, Grosso tekerése, Cannavaro kirohanása, Totti indítása, Gilardino labdasimítása, Del Piero mennybemenetele és a síró német lány a lelátón. Még most is könnyezem, ha megnézem az összefoglalót. A franciák elleni döntő előtt már nem izgultam: a 2000-es Eb után csak az lehetett igazságos, ha az olaszok nyernek. Így is lett: főszerepben a sors keze és Zidane homloka.

Folytassuk találós kérdésekkel. Az elmúlt húsz évben hány vb-meccset nyert meg Olaszország? Egyet (Anglia ellen, 2014-ben). És kiket nem tudott megverni? 2010-ben Paraguayt (0–0), Új-Zélandot (1–1) és Szlovákiát (2–3), 2014-ben Costa Ricát (0–1) és Uruguayt (0–1). Hányszor jutott tovább a csoportkörből? Egyszer sem (0). Hányszor nem jutott ki a világbajnokságra? Háromszor. (Sorozatban háromszor veszített pótselejtezőn: Svédország – 2018, Észak-Macedónia – 2022, Bosznia-Hercegovina – 2026). Hány éves most az az olasz focista, aki utoljára gólt lőtt futball-vébén? 52. Hogy hívják? Marco Materazzi. Rajta van a száz kedvenc olasz focistánk listáján? Nincs. A kétszázason? Azon sincs.

Húsz évvel ezelőtt az olasz futball még dúskált a világklasszis játékosokban, mára maradt a nosztalgia és a videónézegetés. Retró toplisták: Paolo Maldini becsúszásai, Alessandro Del Piero legszebb csavarásai a hosszú sarokba, Alessandro Nesta esernyőcselei centerhalfként. Emlékezés olyan időkre, amikor a világ legjobb futballistáinak álma a Serie A volt. Amikor a Parma Európában focizta le az ellenfeleit. Amikor a Juventus egy Birindelli–Zalayeta akcióval verte ki a BL-ből a Barcelonát. Amikor még a Laziónak is lehetett drukkolni, mert olyan védők játszottak a csapatban, mint Negro, Favalli vagy Pancaro.

Amikor valaki nosztalgiázni kezd, az többnyire azt jelenti, hogy a jelenben nincs remény. Az olasz futball per pillanat halott. Ecuador–Curaçao, Jordánia–Algéria, Katar–Kanada, Kongói DK–Üzbegisztán: ez lesz a focivébé versenyprogramja, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy az olasz válogatott megérdemelte volna a részvételt. A mindent eldöntő pótselejtezőn a bosnyákoknak harminc kapura lövési kísérletük volt Olaszország ellen – Gattuso idegesen járt-kelt az oldalvonal mellett, Scirea azóta is forog a sírjában. Az olasz futballból nemcsak a jó futballisták tűntek el, hanem a meghatározó játékosegyéniségek is. Akik képviselni tudnák az olasz futballhagyomány sokszínűségét. Nincsenek már olyan védők, akiknek élmény volt nézni az eleganciáját. Nesta akár egy frakkban is végigjátszhatta volna a meccseket, talán meg sem izzadt volna közben. De legalább olyan aljas szemétkedők lennének a pályán, mint Gentile vagy Chiellini, akiket utáltak ugyan az ellenfelek, de közben féltek is tőlük. Kivesztek a pályákról a lokális hősök (mint Lucarelli és Di Natale), a törékeny irányítók (mint Giannini és Liverani), a kisvárosi futballgengszterek (mint Miccoli és Mascara), nincs tartás, nincs stílus, nincs egyensúly. És amit a legnehezebb elfogadni: nincs és nem is lesz több Pirlo.

Idén tavasszal olyasmi fordult velem elő, ami húsz év óta egyszer sem: úgy telt el egymás után több hétvége is, hogy egyetlen olasz bajnokit sem néztem meg. Nem volt hiányérzetem, és nem voltak elvonási tüneteim sem. A vébét sem várom különösebben: fájdalom, Magyarország hiánya már régóta természetes, az olaszokét még szokni kell. Az európaiak közül szorítok Ausztriának és Norvégiának, de drukkolok majd Üzbegisztánnak, Szenegálnak és Kanadának. Az outsidereknek. Negyvennyolc csapat indul, outsiderekből nem lesz hiány, hátha lesz köztük egy olyan meglepetéscsapat, mint mondjuk ’90-ben Kamerun. Ebben reménykedem.

‍