Népiblog

A köztudatban meglehetősen elnagyoltan jelenítődik meg az ún. népi-urbánus elvi vita, amely a XIX. század végéig, valamint a XX. század közepéig, a kommunizmus hatalomra jutásáig döntően meghatározta a magyar kulturális tervezés stratégiáit. Pedig a népiességnek nem kisebb szószólói és zászlóvivői voltak a múltban, mint Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Illyés Gyula, Szabó Dezső, Kodolányi János, hogy csak az ismertebbeket említsem. A népi irányzat éppúgy szembehelyezkedett a Horthy-rendszer konzervatív nagyúri világával, mint az ún. urbánus irányzattal, ennek is a polgári radikálisok által képviselt eszmerendszerével. Ez utóbbi miatt, de még inkább azért, mert egyes népi írók a legagresszívabb szélsőjobboldali mozgalmakkal kerültek egy időben szellemi-eszmei kapcsolatba, a népies irányzatra sokan, felületes megközelítésben, egyfajta agresszív antiszemitizmus forrásaként tekintenek mind a mai napig.
Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a ténylegesen szélsőjobboldalinak nevezhető népi írók – Erdélyi József, Sértő Kálmán – mellett olyanok is voltak, mint akár a Rákosi-rendszer szigorú mércéjével is szalonképes Veres Péter. Felmerül a kérdés, mennyire a múlté a népi mozgalom, a római limesnek vagy a lengyel Bátor Boleszláv koronájának mennyire élnek elemei napjainkban, és hagyományai továbbvihetőek-e, vagy esetleg feltámaszthatóak a XXI. században. Az utóbbiakat célzó kezdeményezés, a Népiblog, túl azon, hogy ezt a fajta eszmeiséget kívánta bemutatni, az eredmények egy részét összefoglaló könyv fülszövegében a következőképpen fogalmazta meg ars politicáját: „nem csupán a múltidézés, hanem az újrakezdés szándéka is munkált e kötet szerzőiben”. Ez mennyiségileg mindenképpen sikerült, e könyv a bizonyíték rá. Hogy minőségileg mennyire? Ilyen szempontból is jelest alkottak a szerzők és a válogatást végző szerkesztők.
A kötet szerkesztése komoly kihívást jelenthetett a három szerkesztőnek, mivel nagy mennyiségű írásból, blogbejegyzésből kellett kiválogatniuk a legjobbakat, amiket érdemesnek éreztek külön kötetben is kiadni. Természetesen a tíz tematikus egységbe beosztott kilencvenhárom írás különböző terjedelmű és minőségű, akadnak közöttük komoly kritikai apparátussal ellátott, akár szakfolyóiratokban is versenyképes tanulmányok, de rövidebb írások is: szakmai vagy szubjektív hangvételű recenziók, rövid elmélkedések, politikai elemzések, interjúk, novellák is. A legtöbb írás történészi szemszögből nézve figyelemfelkeltő. A tematika rendkívül változatos, szó van a könyvben a kuvasz kutyafajta eredetétől a Torgyán József vezette Független Kisgazdapárt politikai stratégiáig, Jászi Oszkár viszonyától a népiességhez a magyarországi svábok második világháborút követő kálváriájáig, vagy akár Borbély Szilárd Nincstelenek című regényétől az észtországi magyar nagykövetség bezárásáig. Mivel az írások egyenként történő bemutatása meghaladná egy recenzió kereteit, ezúttal mindössze szemelgetni fogok közöttük.
Az első tematikus egység az első világháború és a trianoni békeszerződés köré épül, és összesen hét írást tartalmaz. Különösen érdekesnek és értékesnek találtam Veres Sándor két, lábjegyzetek nélküli elemzését, de talán a legjobban a középiskolás Ecker Olivér írása alkalmas – már csak a szerző korából eredően is – arra, hogy felkeltse a figyelmet. Az Iklad az I. világháborúban című tanulmány forrásanyaga rendkívül figyelemreméltó, saját tapasztalataim alapján ki merem jelenteni, sok történészhallgató nem kezeli olyan szakmaisággal és hatékonysággal a forrásokat, mint tette ez a fiatalember. Amennyiben ezen a pályán kíván felnőttkorában is maradni, nagy jövője lehet. A következő rész a Horthy-korra és a második világháború magyar vonatkozásaira fókuszál, és kilenc írást foglal magába. Az elsőt ezek közül a magyarországi szélsőjobb elismert szakértője, Paksa Rudolf jegyzi, emellett külön kiemelném Bartha Ákos két esszéjét – egyik Kodolányi János világháborús publicisztikájáról szól, a másik pedig Bajcsy-Zsilinszky Endre életpályáját helyezi kritikus és egyúttal reális megvilágításába. Ugyancsak nagyobb figyelmet érdemel Paár Ádám tanulmánya a magyarországi svábok kitelepítéséről is.
A harmadik egység hét írása Kelet-Közép-Európa fogalmát járja körül. Annak meghatározására tesz kísérletet, mit is jelenthet ez a fogalom, illetve milyen kapcsolat áll fenn a regionális egyetértés, együttműködés és a népi mozgalom gondolatvilága között, az együttműködés szellemében. Ebben a részben gyengébb minőségű írást nem lehet találni, mindegyik kimondottan magas szinten értékelhető. Ha ki kellene emelnem valamelyiket, Péterfi Gábor Szárszói dilemmák című cikkével tenném, melyben Németh László, Erdei Ferenc, Szabó Dezső gondolatvilágába tekinthetünk be – külön kiemelném a 98-ik oldalon olvasható pápuás hasonlatot – valamint Paár Ádám A nemzetiségi kérdés és a szociáldemokrácia című cikkét. Legterjedelmesebb az Irodalom és művészetek címet viselő, 15 írást magába foglaló rész, ami érthető annak tükrében, hogy elsősorban egy irodalmi blogról beszélünk. Irodalmi témájú esszéket, recenziókat tartalmaz – így ír Paár Ádám Szabó Dezső Feltámadás Makucsán című szatírájáról – és magába foglal egy kutyatörténeti cikket is: Németh Endre a kuvasz fejlődéstörténetéről ír, összefoglaló stílusban. A Jeles napok, évfordulók című rész olyan történelmi dátumok köré felépített írásokat tartalmaz, melyek március 15-e, június 4-e, október 23-a, vagy augusztus 20-a kapcsán fejezik ki reflexióikat. Határon túli magyarként mégis egy élménybeszámolót emelnék ki ezúttal: Papp István Újvidéki képek című szubjektív reflexióit. A Politika a nagyvilágban elsősorban az Amerikai Egyesült Államok kapcsán keres a magyar népi mozgalomhoz viszonyított analógiákat, de szó esik a kurrens ukrajnai helyzetről, vagy az észtországi magyar követség bezárásáról is, míg a Politika Magyarországon című rész elsősorban azon olvasók számára lehet érdekes, akik az 1989-et követő magyar politikai élet részelemei, tükörcserepei iránt érdeklődnének. A mini szociográfiákat tartalmazó rész elsősorban szociológusok, falukutatók és általában véve a szociográfiák kedvelői számára nyújt érdekes olvasmányokat. A Tehetségmentés-oktatás a népi mozgalom egyik központi társadalmi gondolata, a nehéz sorból való tisztességes úton történő felemelkedés kedves és hálás témájába vágó írásokat tartalmaz, míg a legutolsó egység interjúkat és szubjektív riportokat tartalmaz. Itt külön említeném a Takács Rajmund riportjából kiemelt részeket – a kötet nem tartalmazza a teljes szöveget, lábjegyzetben adja meg ennek internetes elérhetőségét – amely a vajdasági magyar falvak nehézségeiről szól.
Amint a fentebbi válogatás is mutatja, a kötet tematikája rendkívül sokszínű. Talán megérné sorozatot is kiadni a Népiblog terméséből, egy-egy témakör köré csoportosítva, mivel ily módon a sokszínűség tengerében sok információ elveszhet a potenciális érdeklődők számára. Azonban a kötet így, ebben a formájában is élvezhető, szórakoztató és hasznos olvasmányt jelent.
Felmerül a kérdés, mennyire tudta a Népiblog feltámasztani az érdeklődést – legalábbis az értelmiségiek körében – a népi gondolat iránt. Erre a válaszom az, hogy elsősorban már a befogadó közönségen múlik ez, a szerkesztők a maguk részét derekasan teljesítették. Nem véletlen, hogy egy internetes újság, az Index egyik 2016-os cikkének címe a következőképpen szól: A Facebookon reinkarnálódik a népi mozgalom. Ennek tükrében sajnálattal olvastam a szerkesztők 2017 április 25-i Facebook-bejegyzését, mely szerint ez irányú munkásságukat befejezik. Ahogy ők írják: „Hosszas mérlegelés után most jutottunk arra a döntésre, hogy figyelembe véve mindannyiunk sokirányú kötöttségét, a lassú elszürkülés helyett megköszönjük hűséges olvasóink odaadó figyelmét.” Merem remélni, hogy ez az elhatározás mindössze átmeneti: vagy a kezdeményezők valamikor folytatják ez irányú értékteremtő és közösséggyarapító munkájukat, vagy kerülnek mások, akik folytatni fogják a kezdeményezést. Mindenképpen megérné.


Bartha Ákos, Paár Ádám, Péterfi Gábor: Népiblog. Az elmúlt évek írásai (2014–2016), Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2016.