Nempercesek – Botházi Mária helyszíni rövidprózái

Rácmolnár Sándor: Egyensúly

Nemzeti hátszél

Kulcsszavak: hullámos papagáj, világos, szemérmes Akkoriban, amikor már az erdélyi magyar gyerekek hullámos papagájai is kihaltak, sőt a marosvásárhelyi állatkertből is mind kirepültek, mint a madarak általában, már csak három erdélyi magyar élt ezen a földön. Világosnál futottak össze, addig külön-külön járták be a szülőföld nagy történelmi színhelyeit, hogy hátha találnak még valakit élve, ha másként nem, némi hagyományőrző jelleggel. De senki. Sehol. A haza kihalt volt és csöndes. Nem vészjóslóan, csak úgy természetközelien. Mindenféle madarak csiripeltek, kivéve persze a már említett hullámos papagájokat, akiket ugye nem vonzott annyira a klíma.
A találkozás különös volt, mondhatni szívet melengető. Kiderült, hogy embereink, e jó erdélyi magyarok, mindhárman férfiak voltak, és mindannyiukat Ábelnek hívták. Ezért úgy döntöttek: hosszú útra vállalkoznak, és felmennek a Hargitára, hátha akad ott még valaki, aki erdélyi és magyar. Fel is értek, hosszan időztek a Hargita csúcsán. Néha megállapították, hogy a szakadék szélén állnak, ezért ültek inkább. Idejük java részében azon gondolkodtak, hogy tudnák megőrizni az erdélyi magyarságot.
Nehéz ügy volt, mert a nők mind kihaltak a szakadatlan házimunka miatt. Végül arra gondoltak, csak kéne egy nő, magyar, nem magyar, mindegy már. Szemérmetesen egymásra pillantottak, hogy hátha mégis valaki nő közülük. De nem. Ezért eldöntötték, a nemzeti háttér mindegy is: találni kell egy nőt. Ismét útra keltek, ereszkedtek lefele a szerpentineken a Hargitáról, bogyókat, gombákat szedegettek, és a nőre gondoltak, aki majd tenni fog a nemzetért, nemzeti jellegre való tekintet nélkül. Körülöttük medvék ólálkodtak és néha Tamási Áron szelleme. De nem törődtek vele. A napnál is világosabb volt ugyanis, a magyarságot mégsem lehet megőrizni a Hargitán.

Kártyás fizetés

Kulcsszavak: a ló, amely megjavítja az autót, csak kártyás fizetést fogad el – Baszki, egy ló – ordítottam kissé porosan és csatakosan, és rohanni kezdtem a kánikulában. Reméltem, hogy nem délibáb.
– Helló – poroszkált akkor mellém a ló, mint egy nyikhaj menőcsávó a zetelaki diszkóban, letolta a napszemüvegét, és sikamlósan rám nézett. Na, csak ez hiányzott még a mai napra, egy csajozni vágyó ványadt paripa, gondoltam magamban, de végül is örültem, hogy nem délibáb.
– Helló – búgtam vissza –, kissé negyvenes vagyok már, mi tagadás, ráadásul elromlott az autóm.
– Jó lóra tettél, bébi – nyihogott vissza, úgy szélesvásznú-fogsorosan. Majd kihúzta magát:
– Ló Edömér, főállású autógyógyító. Felajánlhatom a hátamat?
– Istenem, én fel voltam mentve tornából, és szédülök a magasban, és szoknyában vagyok és… volna nálad egy kisszék?
Ló Edömér ekkor porba hullt, ajánlotta magát, a hátát főként. Felcihelődtem, mint túlsúlyos brit turisták a tevére a sivatagi túrán, hasmánt a hátára terültem, szorongattam a nyakát. Így poroszkáltunk el az autómig. Ő fulladozott. Én is. De Edömér gyors volt és hatékony. Néhány alkatrész ugyan az út szélén maradt, de az autóm felnyökögött, majd felbrummogott. Erős hála öntött el a sok izzadság mellé.
– Mivel tartozom? – kérdeztem Edömértől, és elkezdtem a tárcámban kotorászni.
– 478.71 lej lesz – közölte szenvtelenül. Csak kártyát fogadok el.
Lázasan kutatni kezdtem, 23 lej volt nálam, a kártyám meg sehol. Strandon voltam, otthon kitettem, nehogy ellopják. Ábrázoltam Edömérnek a helyzetet, s ezzel egyszersmind jellememet is, valószínűleg. Kértem, tartson velem kertvárosi otthonomba a kártyáért, készítek limonádét. Sóhajtozott, hogy milyen fáradt. Felajánlottam a hátsó ülést. Most ő sápadt el, mert a lovak mindig elsápadnak ilyenkor.
– Klausztrofóbiás vagyok, és több mázsás, és fel voltam mentve tornából, ráadásul rosszul vagyok az autóban – nézett rám rimánkodón.
De kíméletlen voltam. Letekertem a hátsó ablakot: egyfelől szédelgő lófej és másfelől egy lobogó lófarok lebegett ki kis autóm ablakaiból, amikor behajtottunk a tökéletesre nyírt füvű lakóparkba.

Csak csöndesen

Kulcsszavak: egyenes vonalú női élet, egyenes vonalak az életben Hali, Kinga vagyok, harmincöt. Az életem nyitott könyv, komolyan. Nem is csak nyitott könyv: nagy könyv, ha lehet így fogalmazni. Háromkiló hússzal születtem, természetes körülmények között. Nálunk semmi császármetszés a családban, vagy ne adj isten, inszemináció. Mi éjszaka, csöndben fogamzunk, és így is születünk, bizony. Nem tudom, mit mondhatnék magamról. Csodás óvodai évek, piros pontok, albumban gyűjtve. Jelem az óra volt, pontos voltam és megbízható mindig. Szavaltam az ünnepélyeken, szüleim örömkönnyeztek. A tesóm nem sírt, neki nem szabadott, mert hangosan bömbölt mindig. Egyébként remekül elvoltunk, csak titokban téptem meg néha, de kézen fogva jártunk az utcán, és igazgattuk egymás masniját rendezetten fonott copfainkban.
Az iskolában semmi különös, most komolyan semmi, egyenletes előrehaladás. Egy négyes általánosban, de azt kiradíroztam, irtó rondán mutatott a tízesek között. Nem vette észre senki szerencsére. A középiskolában, amikor mindenki feketébe öltözött, én rózsaszín pulóvereket hordtam, és mindig volt tízóraim. Én pakoltam magamnak.
Jól ment az érettségi is, rettenetesen féltem tőle, de jól betanultam mindent szerencsére. Azt szerettem azért az érettségiben, hogy olyan kiszámítható. Én nagyon szeretem, ha tudom, hogy mi után mi következik, szerintem nem hülyeség az, hogy ötéves terv. Nekem is volt ilyen. Benne volt, hogy középsuli után egyetem és pasi, mert aztán, ha végzek, nézhetek körül, válogathatok a maradékból.
Egész jó pasi a férjem különben. Zoli. Ő is könyvelő, mint én, retróbuliban jöttünk össze. A Paranoidra nem táncoltam, de utána jött a Petróleumlámpa, s akkor. Azóta két gyerek, szőkék, két év korkülönbséggel. Nemrég magánházra cseréltük a blokkot, Zoli nyírja a füvet, én a rózsákat. Jól vagyunk. A lakás szép, egyenes vonalak, nálam semmi udvarhelyi fenyőbútor, korondi cserépedény. Nálam letisztult vonalak, átlátható formák. Halkan zúg a hűtő is, Zoli fejhallgatóval nézi a meccset. A gyerekek soha nem hozzák le a játékokat a nappaliba, soha nem visznek fel ételt a szobájukba.
Szépen élünk. Boldog vagyok, mert így képzeltem a boldogságot. Igaz, néha elkap valami furcsa pánik. Alig kapok levegőt, izzadok, dobog a szívem. Ilyenkor nem szólok senkinek, csak gyorsan kiteszek egy szép otthoni képet a Facebookra. A rózsákról, az új konyháról, rólunk, ahogy nyaralunk. Nézegetem, jönnek a lájkok, úgy megnyugszom tőle. Nempercesek – az Erdélyi Magyar Írók Ligája által, a Kolozsvári Magyar Napokon, a Bulgakov Kávéház teraszán szervezett Helyszíni prózaírás című eseményen íródtak, a közönség soraiból jelentkezők kérésére és az általuk megadott kulcsszavak felhasználásával.