Nem-erdélyi nem-antológia

Hadd kezdjem azzal, hogy leleplezem magam. Pár héttel ezelőtt egy botoșani-i ismerősöm kérdezte meg, hogy miért olyan más az, ha valaki kisebbségi. Ha romániai magyar. És akkor tényleg különbözik a magyarországi irodalomtól a miénk? Talán valahogy mégis másként közelítünk az anyanyelvünkhöz, akartam mondani. Meg vagyok győződve arról, hogy rosszul egyeztettem közben valamennyi személyt, számot és nemet. És még mielőtt bárki öngyarmatosítással vagy traumanarratívával vádolna, mindezt csak azért mesélem el, hogy érzékeltessem: az olyan antológiáknak, mint amilyennek az André Ferenc által szerkesztett Végső utáni menedék kínálja magát első pillantásra, súlyuk van. Azért, mert meghatároznak, leképeznek, reprezentálnak, sűrítenek, átfognak, hivatkozási alapot teremtenek, belejátszanak a kanonikus folyamatokba. Némiképp a Pierre Nora-i értelemben vett lieux de mémoire: anyagi (mint könyvtárgy), szimbolikus (ebben az esetben már maga a százas szám hordozza az ilyen típusú konnotációk lehetőségét), illetve funkcionális (általánosan: stílusirányt, nemzedéki tömörülést, irodalomszervezési elvet, más nemzet irodalmát felmutatni, vagy az irodalom puszta létét bizonyítani) egység.

Száz szerző egy-egy verse (Kovács András Ferenc dupláz) az elmúlt évszázadból és tíz kortárs képzőművész 3-3 illusztrációja – a mára már a Gutenberg kiadó emblémájává vált multimediális jellege a kiadványnak szintén az antológia emlékezet-hely-jellegére erősít rá: a képek nem pusztán illusztrációi a verseknek, sokkal inkább olyan vizuális továbbgondolások, válaszok, melyek tériesítik a versekben időbeliként felsejlő alakzatokat. De bármennyire igényes és szép ez a kiadás, bármennyiszer is bizonyította eddig André Ferenc, hogy érzékeny és izgalmas koncepciókban gondolkodó szerkesztői tekintete van, érzésem szerint a kötet nem tudja maradéktalanul megugrani az általa keltett olvasói elvárásokat.

Kezdjük mindjárt az alcímmel: a 101 romániai magyar szerző fogalomhasználata két szempont mentén is billegni látszik. Egyrészt a definíció kérdéskörét artikulálja. A romániai magyar terminus, bár semlegesebb az erdélyihez képest, melyhez hajlamos a többség egy archaikus, skanzenszerű, nosztalgikus képet társítani, térben és időben mégis sokkal inkább korlátolt. Azt a kisebbségi koncepciót járatja be, mely dominanciaviszonyt, egy abszolút centrumot feltételez. Azon a bizonytalanságon túl pedig, hogy irodalmilag relevánsnak kell-e tekintenünk földrajzi-jogi fogalmakat, számos, a válogatásban szereplő szerző kapcsán is problematikussá válik a kifejezés: például Áprily Lajos, Berde Mária vagy Tompa László mind a 19. század végén születtek, életművükben a hatalomváltás nem feltétlenül jelentett poétikai fordulatot. Vagy mit kezd ez az elgondolás Szabó T. Annával és Szőcs Petrával, akik korán áttelepültek? Azért is fontos kérdések ezek, mert André Ferenc egy korábbi, Horváth Benjivel közös válogatása (a Címtelen föld című antológia) esetén az erdélyi jelzőt használták. Úgy tűnik, ezúttal a leíró jelleg vált lényegesebbé, a szövegkorpusszal pedig a szerkesztő ráerősített Balázs Imre József gondolatmenetére a regionális irodalommal kapcsolatban: az erdélyiséget a kultúrában felhalmozott esztétikai és világnézeti értékegyüttesként érdemes elgondolni,¹ ami ilyetén sokkal inkább az olvasás folyamatában ragadható meg.

A másik kételyem az alcím kapcsán az, hogy az olvasói értelmezést és kontextuskeresést azonnal bizonyos kódok mentén rendezi: az elvárási horizont az erdélyiséghez valamilyen formában kötődő líra reprezentatív válogatása lesz. A merítés azonban nem jelöl ki semmiféle hagyománytörténést, nem kronológia és nem abc, nem az irodalom kritikai tudata vagy esztétikai szempontok szervezik a gyűjteményt. Egymás után olvasva a verseket felfedezhető ugyan a kiadvány szerkezeti íve: az anyaversek például a testet követően bomlanak ki, illetve gyakori az is, hogy az egyik mű zárósorának képét motivikusan ismétli meg a következő oldalon kezdődő szöveg, érdemes tehát eljátszani az egymás kontextusában való olvasattal. Olyan múzeum ez a kötet, amelyben az egymás mellé helyezések újrakereteznek, át- és továbbírnak, a beválogatott 101 vers azonban sem tematikailag, sem poétikailag, sem világképben, sem stílusirányzatban nem köthető egymáshoz. Kritikusként le kell hát számolnom a teljességre való törekvés igényével, értelmezési stratégiákkal, azzal a szándékkal, hogy átfogóan tudjak beszélni a kötetről. Azonban véletlenszerűen sem szeretnék kiemelni szövegeket, hiszen akkor óhatatlanul is a derridai felfogásban vett etikai paradoxonba ütköznék: egy-két vers diskurziválása megbontaná a korpusz hierarchiamentes jellegét, és óhatatlanul is a számtalan más(ik) szöveg cserbenhagyásához vezetne. Éppen ezért ehhez a kötethez nem érdemes irodalomkritikusként, irodalomtörténészként vagy professzionális olvasóként közelíteni. A kiadvány inkább irodalom-népszerűsítő munka (annak viszont kiváló), amely kissé didaktikusan ugyan, de igyekszik a verset a popkultúrához, a zenéhez közelíteni. A szerkesztői szándék tehát egyértelmű: a szöveget igenis lehet instrumentalizálni (a szót ezúttal minden értékítélettől mentesen értem), a használat lesz az elsődleges. Ehhez azonban furcsa alapvetésre épít az antológia: az utószó végig abból az apologetikai, defenzív állásból szól, hogy a verset meg kell védeni az átlagolvasóval szemben. Nem kritikai éllel ugyan, de kérdést vet fel bennem: tényleg meg kell óvni a költészetet?

A szöveg öröme és a mögötte húzódó egyéni olvasói ízlése a szerkesztőnek az, ami összefogó elvként jelenik meg: a kötet „vajmi keveset árul el, hogy milyen a romániai magyar líra, inkább az derül ki belőle, hogy én mit szeretnék megmutatni belőle” (214.). Időzzünk hát el egy pillanatra az ízlés dolgánál: az ízlés társas és közösségi jelenség, vagyis kapcsolatban áll egy közeg hagyományaival és normáival, ez azt is jelenti, hogy André Ferenc a válogatás során tudattalanul is interiorizált, erdélyi standardok mentén gondolkodott. Ízlése mégiscsak erdélyi ízlés, ami mégsem puszta szabályok alkalmazása, hiszen a benyomásokat nem kritériumok szervezik, „zeneelméleti ismeretek nélkül is meg tudod mondani, hogy egy dal balladai bánatot, könnyed partienergiát, érzelmi feszültséget, életörömöt vagy belső haragot áraszt” (216.). De mindezeken felül: az ízlés nem puszta tetszés vagy nemtetszés, inkább részvétel valami, az egyéni szubjektumon túlmutatóban. Ezen a ponton kapcsolható be a szerkesztői útmutató: André, kissé a romantika kultuszát idézve, különleges, szinte transzcendens státuszt tulajdonít a művészeteknek, ezzel pedig kivonja a verset a megértés dimenzióiból (lásd a markáns címválasztást is). Más kapcsolódási pontokat keres, a benyomásokat, az érzéseket és érzeteket, az érzelmi hatást, a megértés nem tudatos szintjét, pontosabban a megsejtés hermeneutikai folyamatatait látja termékenynek. A kötetben ilyetén Cs. Gyimesi Éva megállapítása visszhangzik: a nyelv s minden, amit a nyelvvel alkotunk, a létezés megnyilatkozása. Pontatlan volt tehát az erdélyiséghez fűződő, korábban említett válaszom: partikulárisan értelmeztem azt, ami voltaképpen valamiféle univerzális felé nyit.

Végső utáni menedék. Szerk.: André Ferenc. Gutenberg, Csíkszereda, 2026.

Jegyzet

¹          Balázs Imre József: Szótáralapítás egy erdélyi magyar irodalomtörténet megírásához, in Uő.: Erdélyi magyar irodalom-olvasatok. Egyetemi Műhely Kiadó – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2015, 7–20.

‍