.svg)
Nem a Ritz
Mindig egy kevertet és egy hosszú kávét ivott. A kevertet rögtön érkezéskor, a pultnál, a kávét csak később, miután átöltözött. A kevertet húzóra, ahogy a többi munkás, a kávét fél kanál barna cukorral és egy löttyintés tejjel, cseppenként ízlelgetve. Általában valamelyik hátsó asztalhoz húzódott be, nem zavarta, hogy ott kevesebb a fény, és az sem, hogy mindenki rajta keresztül jár a mosdóba. A táskáját a mellette lévő székre tette, és egészen közel húzta, emiatt messziről lerítt róla, mennyire félti. Pedig csak a koszos ruhái voltak benne, amiket az építkezésen hordott, meg az ormótlan bakancs, munkavédelmi, mert a főnöke odafigyelt a részletekre.
Eszternek hívták, legalábbis erre a névre hallgatott, amikor a nap végén felfrissülve és átöltözve visszajött a mosdóból. Valószínűleg Ervin lehetett, vagy talán Ernő; a csapos úgy hallotta, hogy „ezek” általában az eredetihez hasonló női nevet választanak. Esküdni mert volna, hogy még a hangja is megváltozott, máshogy kérte a kevertet, mint a kávét. A pultnál várta meg, amíg elkészült, kiszolgálom én magamat, mondta, különben is, nem a Ritzben vagyunk. A csapos elengedte a füle mellett a megjegyzést, kicsire nem adunk, aki ezt nem tanulja meg, hamar kikopik a szakmából. Úgysem sértésnek szánta a nő. Vagy férfi? Nem is tudta. Szerencse, hogy tényleg nem a Ritzben voltak, ott bajban lett volna, hogy uramnak vagy asszonyomnak szólítsa.
Először mindig a cukrot dobta a kávéba, utána jöhetett a tej, sosem fordítva, különben máshogy oldódik. Aztán visszavonult a mosdó melletti asztalhoz, a csészét a két tenyerében melengetve óvatosan lépkedett, talán a cipő miatt. Pedig kívülről, férfiszemmel nézve az a pár centis sarok inkább diszkrétnek volt mondható. Nem beszélgetett senkivel, a telefonját kirakta az asztalra, de csak ritkán nézett rá, leginkább, amikor valaki a mosdóba igyekezve elment mellette. Kerülte a szemkontaktust, mintha nem akarta volna látni, ahogy megbámulják, pedig egy idő után senkit nem zavart. A külvárosi kocsmák törzsközönsége az egyik legtoleránsabb társaság a világon, kevés dolog van, amit ne láttak volna, és még kevesebb, ami ki tudja zökkenteni őket.
Ő is csak a legelején volt érdekes, sőt amikor először belépett, észre sem vették, vézna építőmunkás, aki ránézésre a malteroskanalat se bírja el. Pedig biztosan elbírta, hisz hónapok óta ugyanott dolgozott, az ilyenek néha a legszívósabbak. Ez abból is látszott, ahogy a kevertet kikérte. Nem abból, ahogy itta, inni mindenki tud, hanem ahogyan kérte, szemrebbenés nélkül, rutinosan, nem volt se szégyenkezés, se megbánás. A mosdóból visszajövet eleinte még keltett némi feltűnést a feketével körberajzolt szemeivel és a szerencsétlen műhajával, de hamar túltették magukat rajta. A többségről az is kiderült, milyen jól informált, egyöntetűen úgy gondolták, hogy bár vannak „ezek” között igazi dámák, csodaszépek, akik egy valódi nőt is lepipálnak, ő nem olyan: a szebbik ruhájában is olcsónak tűnt, nőnek pedig csak hátulról, sötétben menne el. Már ha valaki egyáltalán rákívánna. Mivel a jelenlévőket ez a veszély nem fenyegette, az új jövevényt a suta járásával és a belső szemzugában megülő fekete porral gyorsan elkönyvelték low budget külkerületi nőimitátornak, aki, mint ilyen, nem sok vizet zavar.
Tél volt, a havazás miatt előbb ért véget a műszak az építkezésen, a többség egyenesen hazafelé vette az irányt, senkinek nem volt kedve sötétedés után odakinn fagyoskodni. Egyedül a nő (vagy férfi?) ült még mindig az asztalánál, a telefon lefordítva, a kávénak csak a fele fogyott el; egykedvűen bámulta az utcán felgyúló fényeket. Tessék, tette le elé a csapos az egyik megmaradt szendvicset, sosem eszel. A cég ajándéka, válaszolta a másik kimondatlan kérdésére. Hogy ne hozza még jobban zavarba, a pult mögül, munkát tettetve figyelte, ahogy fogy a szendvics, jókora szelet fehér kenyér, bőségesen vajazva, szalámival és pár karika csemege uborkával. Köszönöm, hozta vissza a megüresedett tányért a nő (vagy férfi?), mennyei volt. Mint a Ritzben, szaladt ki a csapos száján. Majdnem olyan, húzódott mosolyra a nő szája, a rúzst rég leette, a fogai viszont hófehérek voltak, bár engem inkább az óvodámra emlékeztetett, csak egy kis citromos tea kellett volna mellé. Az óvoda szó viszonylag ritkán hangzik el ebben a környezetben, nem csoda, ha hirtelen egyikük sem tudott vele mit kezdeni. A nő tért magához először, Eszter vagyok, nyújtott kezet, tenyerének érdessége ellentétben állt a kézfogása finomságával. Még egyszer megköszönte a vacsorát, érezhetően így is túlteljesített a társas interakciók terén, aztán összeszedte a holmiját és távozott.
Onnantól kezdve időről időre váltottak pár szót, csupa apróság, semmi nagy horderejű. A csaposnak így is feltűnt, hogy a nő – magában már csak így gondolt rá – szinte kizárólag a legrégebbi emlékeiről beszélt; azt sem lehetett tudni, járt-e például iskolába, egyedül a szavai választékossága sejtette, hogy tovább jutott, mint nyolc általános. Mintha a gyerekkora és a mostani élete között óriási sötét lyuk terpeszkedne, sőt nem is lyuk, inkább légüres tér. A csaposnak a sci-fik léket kapott űrhajói jutottak róla eszébe, ahol a vákuum a pillanat törtrésze alatt szippant ki mindent a hajótestből.
A tél a vége felé járt, amikor egy este beállítottak azok a kölykök. Eszter épp az „óvodás” szendvicsét majszolta, egészen rászokott. Hárman voltak, látásból mindenki ismerte őket a környéken, naphosszat az utcán lófráltak, vegzálták a kisebbeket, néha meglovasítottak ezt-azt, de komolyabb ügyük sosem volt; a fiatalkor határán billegve pontosan tudták, meddig mehetnek el. Még jó útra térhetnek, sommázták a tapasztaltabbak. Míg egyikük kikérte az italokat, a másik kettő a mosdóba indult. Senki sem hallotta, hogyan kezdődött, a csapos is csak a csattanásra kapta fel a fejét, Eszter kezéből kiverték a telefont. A harmadik társuk azonnal ott termett, közrefogták a nőt; békülékenynek szánt mosolya csak olaj volt a tűzre, a sértéseket már mindenki hallotta. Amikor az egyik kölyök megragadta a karját, a csapos nem habozott tovább. Húzzatok innen, kis szarosok, kapta el a hozzá legközelebb álló nyakát, itt nem lesz balhé! A támogatására siető vendégek láttán a kölykök szitkozódva meghátráltak, érted még visszajövünk, üvöltötték Eszternek, mielőtt eltakarodtak.
Az ijedtségre a csapos töltött a nőnek egy felest, de ő csak a fejét rázta, villámgyorsan összepakolt, szorosra húzta mellén a kabátot, és távozott. Szerencsétlen, motyogta valaki az egyik asztalnál, a többiek pedig bólogattak. Napokig nem látták. Épp kezdték elkönyvelni, hogy nem jön vissza, amikor bő egy hét után Eszter újra megjelent, kérte a szokásos kevertet, aztán eltűnt a mosdóban. Nyugodtnak látszott, túltette magát a történteken, az érdeklődő kérdéseket udvarias mosollyal hárította el. Már nagyon hiányzott, harapott bele mohón a szendvicsébe. A csapos figyelte egy darabig, kutatta rajta az esetleges változást, de nem talált semmit. Mire megérkezett a tavasz, az incidens feledésbe merült, a kölykök nagy ívben elkerülték a környéket. A csapos egyetlenegyszer látta őket az utcán, egy öreget győzködtek fennhangon, de amint lépteit megszaporázva elindult feléjük, elrohantak. Kis korcsok, morogta magában, az ilyenek miatt marad ez a környék örökre olyan, amilyen; építhetnek akárhány új házat, nyithatnak csillogó üzleteket, a dolgok nem változnak.
Ahogy hosszabbodtak a nappalok, az építkezésen egyre tovább tartott a munka, Eszter mégsem tűnt fáradtnak. Arcán újfajta ragyogás jelent meg, és mind gyakrabban feledkezett bele a telefonjába. Az élesebb szemű törzsvendégek derűsen figyelték, és bár óvakodtak szóba hozni, mindenki ugyanarra gondolt: végre-valahára talán jobbra fordul ennek a szerencsétlennek a sorsa. Az új ruha mindenkinek feltűnt, elegáns volt és egy kissé kihívó, Eszter aznap végig a telefonját leste, izgatottnak látszott. Csak nem a Ritzbe készülsz?, ugratták, talányos mosoly volt a válasz. Este volt már, mire az egyre sűrűbb kijelző-ellenőrzés után megérkezett a várva várt üzenet, Eszter végre elindulhatott. Nyugi, minden rendben lesz, szólt a csapos a távozó nő után, a másik szórakozottan bólintott.
A rendőrök másnap kora délután érkeztek. Esztert az építkezésen találták meg, egy szerszámok tárolására használt bódéban, az éjjeliőr nem vett észre semmit. Teljesen lemeztelenítették, a ruháit pár utcával arrébb egy szemetesbe dobták. Azt mondták, zsilettpengével karcolták a bőrébe, hogy így jár minden buzi. Talán akkor már nem élt. A három kölyköt pár órás kihallgatás után elengedték, az építkezésen újraindult a munka. A vendégek egy ideig még figyelték a híreket. A boncolás után az anyja, egy kisvárosi orvosnő, vidékre vitte eltemetni, így derült ki, hogy egészen messziről, a keleti határ mellől származott. Valaki úgy hallotta, a sírjára az eredeti nevét írták fel.
Egy május végi napon a csapos munkába menet beugrott a virágoshoz, sokáig válogatott, zavarta a tavaszi színkavalkád, végül egy egészen kicsi, sötétlila íriszekkel díszített koszorú mellett döntött. A szalagot az árus ott helyben megírta, nem kellett rá sokat várni. A munkába beérve nem fordította meg azonnal a „nyitva” táblát, papírt vett elő a pultból, előbb félbehajtotta, aztán talpacskákat hajtogatott neki. Egészen olyan lett, mint amilyenre régen az iskolában a nevüket írták fel, amikor új tanár jött az osztályba, csak ezúttal név helyett annyi került rá: „foglalt”. A leghátsó asztalra tette, arra, amelyik a legközelebb volt a mosdóhoz, mellé a koszorút a hervadozó íriszekkel. A gondosan kisimított szalagon egyetlen szó állt, a virágárus akadozó betűivel: Eszter. Miután mindent elrendezett, visszament a pultba, és bekapcsolta a gépet; nyitás előtt ivott még egy hosszú kávét, fél kanál barna cukorral és egy löttyintés tejjel.
Macskaajtó
Az a rohadt macska, a férfi az előszobában áll, hajszálcsíkos öltöny, fehér ing, nyakkendő és frissen borotvált arc, a Holdról is jól látható undor. A cipőjét rázogatja, fekete marhabőr, egyenesen Olaszországból, ott még megadják a módját az ilyennek. Ugyan már, csak egy szőrgolyó, a nő oda sem pillant, egy kockás füzetbe jegyzetel valamit, a lap tetején aznapi dátum. A kurva életbe, a férfi még mindig a cipőt rázza, majd mivel nem érkezik újabb reakció, hozzáteszi, elhányom magam. A „há”-t jól megnyomja, és kicsit hosszabban kitartja az „á”-t, mire a nő végre felnéz, az esélyeket latolgatja. Nincs veszély.
A szőrgolyó a férfi zokniján landol, majd továbbgurul a fényes előszobakövön. A nő a másodperc törtrésze alatt újrakalkulál, a hányás esélyei húsz százalékkal nőttek. Komótos mozdulattal a kockás füzet mellé teszi az addig használt tollat, papírtörlőt tép, megfogja és a konyhai szemetesbe hajítja a nyáltól lucskos golyót. Parádés, ott fog bűzölögni egész nap, morog a férfi. Kész szerencse, hogy nem neked kell szagolnod, ül vissza a másik az asztal mellé.
A férfi visszarakja a polcra a fekete cipőt, már nincs kedve felvenni. Egy pár sötétbarnát húz elő, a nadrágja mellé illesztve vizsgálgatja az összhatást, megteszi. Különben is, minek nekünk ez a rohadt dög? A nő helyett a csendje válaszol, ezt már milliószor megbeszélték. Na persze, terápiás macska, ekkora baromságot! Mégis miféle terápiára lenne még szüksége Olikának? Mi az, amit nem próbáltak ki az elmúlt években?
A gyerekszoba ajtaja hangos csattanással kivágódik. Ajja, ajja, fifi, görbül sírásra Olivér szája. A nő felpattan, de a férfi gyorsabb. Látod, mondtam, hogy nem kell az a büdös dög, biztosan megmarta. Mutasd, hol fáj, kisfiam!, guggol le mellé. Nem Fifi, fifi!, törik el a mécses, és míg ő a hallottakat próbálja értelmezni, a nő kézen fogja a gyereket. Semmi baj, kincsem, mindenkivel előfordul, egykettőre kicseréljük a ruhád, hangjában nyoma sincs a korábbi feszültségnek. A kisfiú kacsázva lépked az anyja mellett, nadrágja egészen a térdhajlatáig átázott. A férfi hosszan bámul utánuk, csak akkor eszmél, amikor valami a karjához ér, megborzong, még épp látja, ahogy Fifi, a cirmos, a macskaajtón át eltűnik a kertben.
Terápiás cirmos, javítja ki magát keserűen, meg a kis faszom nem kéne?! Már szégyent sem érez a gondolatai miatt, a szégyenérzet valamikor a harmadik évben eltűnt. Nem emlékszik, hogy szépen, lassan történt, vagy hirtelen varázsütésre, csak azt tudja, hogy amikor az a kopasz neurológus azt mondta, nyugodjon meg, apuka, nem maga tehet róla, ezek a dolgok jellemzően anyai ágon öröklődnek, akkor már nem érezte. Addigra túl voltak két tucat magánorvoson, fejlesztőn, terapeután és a csoda tudja még, kin, de semmi sem változott, legalábbis nem számottevően.
Fejezzük be, mondta a feleségének, fejezzük be, és próbáljunk meg legalább egy kicsit normálisan élni. Normálisan, ismételte a nő, mintha rosszul értette volna, normálisaaaan?, szinte sikított. A férfi attól félt, felébreszti a gyereket a másik szobában. Napokig nem beszéltek utána. A segítő szakemberek, terapeuták és csodatévők búcsújárása tovább folytatódott, a nő akkortájt vette a kockás füzetet is, hogy dokumentálni tudja a haladást. De bármit jegyzetelt bele, a tény akkor is tény: a fia mind a mai napig nem képes kimondani a saját nevét sem.
Délutánra már szorítja a sötétbarna cipő, nem tud a munkára koncentrálni. Lerúgja, az íróasztal alatt megmozgatja kicsit a lábujjait, hogy kiálljon belőlük a zsibbadás, de a cipőt visszahúzva a fájdalom is visszatér. Hamarabb indul haza, szerencsére senkinek nem kell elszámolnia az idejével. Az ablakok sötétek, ami elsőre meglepi, aztán rájön, hogy szerda van, fejlesztésre mentek. Nem igazán éhes, a nappaliban talál pár sajtos rudat, elrágcsálja, majd ledől a kanapéra. Az éjszaka közepén riad fel, a lakás még mindig sötét, egyedül van. A telefonját keresve kibotorkál a konyhába, mintha minden megváltozott volna, a pult letakarítva, a sarokból eltűntek a macska tálkái. A kockás füzet az asztalon hever, kinyitva, a lap tetején aznapi dátum, alatta üres sorok. A férfi felkapja a fejét, mintha nyávogást hallana, de csak a szél fütyül a macskaajtón át.
Éjszakai kertész
Először a halottakat szűrte ki. Ötöt talált: egy általános iskolás osztálytársát (szívroham), a gyereke zongoratanárnőjét (bemutatóról hazafelé elcsúszott a jeges utcán), a szomszéd házaspárt egy korábbi albérletéből (szén-monoxid-mérgezés, sajnálták a pénzt kazántisztításra) és a nagybátyját. Az első négyet rögtön törölte az ismerősei közül; a nagybátyja oldaláról előbb lementette és külön mappába rakta a fotókat. Törlés után jutott eszébe, hogy így pár unokatestvér elérhetősége is odalett, de megnyugtatta magát: ha eddig nem hiányoztak, ezután sem fognak.
A fotókat majd átrakja egy pendrive-ra, az lesz az apja születésnapi ajándéka. Annyira nem volt jóban a bátyjával az öreg, évekkel korábban összevesztek az örökségen, ahogy az jobb családokban lenni szokott; a temetésre is csak vonakodva volt hajlandó elmenni. Az elmúlt hónapokban viszont egyre gyakrabban emlegeti, sőt, minél kevesebb dolog fér meg a memóriájában, annál gyakrabban.
A halottak törlése után még mindig maradnak négyszázötvenegyen, így következnek azok, akikre nem emlékszik, az ismeretlen nevűek és arcúak. Meglepően sok van belőlük. Némelyiknél rémlik valami – Aylaf Samwun Speshallal például egy régi online játéknál barátozták be egymást –, de a legtöbb teljesen idegen. A szelektálás újfajta szabadságérzettel tölti el; kertésznek érzi magát, aki megszabadítja a földet a gyomoktól, a tüdeje kitágul, mélyeket lélegzik. Beletelik egy kis időbe, mire végez, de nem bánja, ennyi munkával biztosan sikerült a felére csökkentenie az ismerősök számát. Téved, csak háromszáznyolcvankilencig jutott. Elkapja a gépszíj, töröl mindenkit, aki az elmúlt öt évben nem volt aktív, aztán – mivel elégedetlen az eredménnyel – előbb három, majd egy évre szűkíti a kört.
Háromszáztizennégynél megpihen, átmozgatja kicsit a tagjait, összedob egy szendvicset, és a géphez visszaülve folytatja a böngészést. Evés közben nincs munka, így csak öncélúan nézegeti a képeket. A főiskolai szerelménél hosszabban elidőzik, a sztori a szokásos: utazások, házasság, két gyerek, válás, majd önmegvalósítás némi spirituális beütéssel. Az évek előrehaladtával egyre több a filter a nő arcán, amikor mégsem, akkor elbújik egy hatalmas virág vagy a francia manikűr mögé. Próbálja elképzelni, milyen lehet valójában, belenagyít az egyik képbe, hogy alaposabban megvizsgálja, de megzavarja a telefoncsörgés, az apja az. Átirányítja hangpostára, és folytatja a kutakodást. Miután megbizonyosodik, hogy a nő nem házasodott újra, és valószínűleg nem futóbolond, ráküld egy üzenetet. Semmi extra, csak egy diszkrét „szia, rég hallottam rólad”, a fogadókészség előzetes szondázására.
Vacsora után a profilképek átnézésével folytatja. Átmenetileg kifogy a szelekciós irányelvekből, ezért a megérzéseire próbál hallgatni: aki nem szimpatikus, repül. Kétszázkilencvenháromnál újra elakad, milyen kertész az, aki nem tud rendesen gyomlálni? Ha lefekvés előtt el akar jutni a feléig, még hatvanöt embertől meg kell válnia. Azaz csak hatvannégytől: míg böngészett, valaki őt távolította el az ismerősei közül.
Az apjának különleges érzéke van hozzá, hogy a legrosszabb pillanatokban hívja, épp benne vagyok valamiben, szól bele a telefonba, ha végeztem, visszahívlak. Leellenőrzi, nem a nő volt-e, aki megszabadult tőle, de ő megvan. Nem tud rájönni, ki lehetett. Ha te úgy, én is úgy, vaktában töröl mindenkit, aki a szeme elé kerül, és csak a tizenhatodik után kezd megnyugodni. A tizenhatodik a sógornője, vagyis a volt sógornője. Bár nincs vele különösebb gondja, de ha így alakult, felesleges visszacsinálni. Meg is ihletődik: törli a volt felesége összes rokonát és barátját; az asszonyt természetesen nem meri, csak kacérkodik egy kicsit a gondolattal. Kétszázhuszonöt. Végre!
Ünnepelhetnékje támad, talán van pezsgő a hűtőben, tűnődik, amikor a képernyő alsó sarkában észreveszi a villogó jelzést, a nő válaszolt: örül a megkeresésnek. Hogyhogy ilyen későn ébren vagy?, csap le a lehetőségre. Sírva röhögős fej a válasz, és ugyan az álmoskönyv szerint a sírva röhögős nőktől jobb óvakodni, sutba dobja az aggályait. Azt akarod mondani, hogy egy hozzád hasonló bombázó nem tudja kellemesebb dolgokkal tölteni az éjszakát? Meglepi, hogy a nő egyáltalán reagál az olcsó dumára. Valaki még nálam is szánalmasabb, fut át az agyán.
Gyorsan letudják a „kivel mi történt az elmúlt húsz évben” kört, és izgalmasabb téma után néznek. Minimális biztatás után a chatet elárasztják a csak az ő szemének szánt privát képek. A piros csipkemelltartóshoz újra és újra visszatér, végül a gépe megadja magát. Újraindítás közben észreveszi, hogy elmulasztott még egy hívást az apjától, késő van, mostanra biztosan alszik, majd reggel visszahívja. A kényszerszünetből visszatérve a nő aggodalmaskodó üzenetei fogadják, azt hittem, elmentél. Itt olyat csak neked lehet, csapja le a férfi a magas labdát. Alig akarja elhinni, hogy a nő erre is ugrik, ez a korosztály tényleg mindenért hálás. Lehet, hogy csak az ilyeneket kéne megtartanom, folytatja felbuzdulva a tisztogatást, a harmincasok és fiatalabbak repülnek. A harmincasok közt megtalálja a saját kamuprofilját is, nehezen emlékszik, miért tartotta jó ötletnek ötvenes férfiként két évtizeddel fiatalabb nőnek kiadni magát. A profilképén feszítő fekete démont viszont most is bevállalná.
Százharminchárom ismerősnél tart, amikor a csipkemelltartó után előkerül egy vibrátor. A játékszabály a következő: a nő minden orgazmusa után a férfi öt embert töröl az ismerősei közül. Kilencvenhárman maradnak, amikor a nő szünetet kér. Nyolc orgazmus, valódi férfival is így megy? Nyolc kacsintós szmájli a válasz, de legalább senki sem röhög sírva. Rövid pihenő után a nő készen áll a folytatásra, ám a férfi gondolatai kezdenek elkalandozni. A volt felesége jut eszébe, akit akkor sem tudott kielégíteni, ha órákat dolgozott rajta, és a sok hiábavaló igyekezet miatt a férfi rendszerint unta is az egészet. Pont úgy, mint most. Sosem gondolta volna, hogy nyolc orgazmus ugyanolyan unalmas tud lenni, mint a nulla. Jön még egy, villan fel az üzenet, a férfi vállat von, és töröl újabb öt ismerőst. Volna kedved inkább beszélgetni?, veti fel. Mi van, nem bírsz lépést tartani?, érkezik a válasz egy újabb sírva röhögős szmájlival megtoldva. A férfi gyomra összerándul, ez az érzés is ismerős. Vicceltem, kap észbe a nő, ezúttal sima, röhögős fejet használ nyomatékosításra. Semmi gond, a férfi összeszedi magát, de ha így haladsz, nem marad egyetlen ismerősöm sem, mi volna, ha holnap folytatnánk? Igazad van, válaszolja a nő, tegyük el magunkat holnapra. A szmájlik ezúttal elmaradnak.
Fogmosáskor a férfi kétszer annyi ideig sikálja a száját, mint általában, de így sem lesz jobb. Mielőtt ágyba bújna, rápillant a telefonjára, ismeretlen számról hívták, tizenöt percen belül háromszor is. Megdobban a szíve, visszahívja. Halló!, szól bele egy női hang. A férfi megköszörüli a torkát, hát mégis meggondoltad magad? Jó, hogy visszahívott, az édesapja miatt kerestem, pattog a hang a vonal túlvégén, pár órája hozták be, rosszul lett otthon… Olyan erővel rázza meg a fejét, mintha a gondolatait akarná kirázni belőle, az nem lehet, nemrég hívott. A másik nem vesz tudomást róla, darálja tovább, törés, agyrázkódás, műtő, még nem tért magához. A férfi kapkodva öltözik, tesz egy kitérőt az apja lakásához, összeszedi, amire szükség lehet, majd irány a kórház. Egy üvegen keresztül figyeli az alvót egészen reggelig.
Délelőtt hazamegy, hogy pihenjen pár órát, bármennyire fáradt, nem tud elaludni. Készít egy teát, aztán hogy elüsse valamivel az időt, megnyitja az előző esti chatet. Nézegeti a nappal még merészebbnek tűnő képeket, nem érti, hogy jutottak ide. Visszaolvas, de továbbra sem érti. Legörget, teljes képernyőre teszi a fotót, ahol a piros csipke már félrehúzva, a nő mellbimbója sötét, szinte fekete, erős a kontraszt a bőréhez képest. Maszturbál, de felszabadultság helyett csak szégyent érez, viszont legalább elálmosodik.
Kora délután ébred, senki sem kereste, vizet melegít az instant leveshez, a felét eszi csak meg. A kórházban a helyzet változatlan, már fel kellett volna ébrednie. Nincs mit tenni, rázza le a nővér, várni kell. Benn marad, amíg engedik, aztán hazasétál. Hidegen gyűri le a maradék levest, majd meglátja a pendrive-ot az apja születésnapjára szánt képekkel. Épp a családi fotókat nézegeti, amikor jön egy üzenet a nőtől, nem nyitja meg, úgy kevésbé bántó.
Sajnálom, este közbejött valami, üzen rá másnap reggel, megkönnyebbült emoji-tenger a válasz. Olvasott valamikor egy cikket arról, mi minden megtudható egy emberről az emoji-használatból, de nem tudja visszaidézni, hogy jelen esetben mivel állhat szemben. Enyhe lelkiismeret-furdalása van, ilyenkor mindig túlteljesít, mit szólnál, ha ma bepótolnánk? Remélem, maradt még törölni való ismerősöd, egyezik bele a nő, a szokásos sírva röhögős fej csak bónusz.
Amikor legközelebb látja, az apja már az ágyon ül. Éjjel felébredt, mondja a nővér, kicsit még kába, de rendben lesz. Miért nem hívtak? Válasz persze most sincs. Odahúz egy széket az ágy mellé, az apja kezét fogva sokáig üldögélnek egymás mellett, az öreg még fáradt a beszédhez. A látogatási idő végén nagyobb címletet csúsztat a nővér kezébe, hívja, ha bármi történik. Délután végre képes valamennyit dolgozni, közben többször rajtakapja magát, hogy a nő jár a fejében. Rákészülésként végigpörgeti a fotókat, de estére sem tud igazán szexi hangulatba kerülni; megoldja agyból: pár közepesen izgalmas mondat, és az este a korábbihoz hasonló véget ér, a fehérnemű ezúttal ocelotmintás. Mire a nő elfárad, ő megszabadul jó néhány online ismerőstől, bár igazság szerint nem számolja pontosan.
Másnap zsebre vágja a pendrive-ot, viszi magával a gépet, és hosszasan nézegetik az apjával a családi fotókat. A nagybátyja alapos ember volt, akkurátusan dokumentált mindent, és szívesen osztotta meg a képeit a szélesebb nyilvánossággal. Most még ezért sem tud rá haragudni, az apját pedig kifejezetten lelkesíti a közös program. Mielőtt hazaindul, azt is megígéri neki, hogy felveszi a kapcsolatot a rokonokkal, igen, igen, fontos a család.
Délután üzenet érkezik a nőtől, egyetlen fotó, az összegyűrt lepedőn pucsít, az ágy lábához állított Crocs papucsot elfelejtette kiretusálni. Ma este?, áll a kép alatt. Nem válaszol azonnal. Félóra múlva újabb üzenet (csücsörítős ajkak), amit hamarosan egyetlen kérdőjel követ, majd gyors egymásutánban még három. Lenémítja a jelzéseket, és nekilát húslevest főzni; az apjának ígérte a kórházi vacak helyett. Míg a leves fő, visszaül a gép elé, még egy sor kérdőjel után egy utolsó üzenet: sajnálom, ezek szerint nem egymást keressük. El is hiszem, hogy sajnálod, tiltja le a nőt. A piros csipkemelltartós képet azért lementhette volna, de késő bánat.
A hús lassan megpuhul, megkóstolja a levest, kis sót tesz bele, így már jó lesz. A második csörgésre felveszi a telefont, a nővér az a kórházból. Nagyon sajnálja, hogy ilyen hírt kell hoznia, hirtelen történt az egész, az egyik pillanatban még az ágyban üldögélt, aztán pedig… ezek szerint a javulás csak átmeneti volt, előfordul az ilyen, hogy csak elköszönni jönnek vissza. De legalább nem szenvedett…
A férfi elzárja a tűzhelyt a leves alatt, eltámolyog az első székig. Sokáig ül mozdulatlanul, a kinti sötétség lassan beborítja a szobát. Hajnal van már, amikor eszmélni kezd, a gyakorlati dolgok jutnak eszébe, mit kell intézni, hova kell menni, kit kell értesíteni. Maga elé húzza a billentyűzetet, a képernyőn még megnyitva az előző esti dolgai. Megkeresi az apja profilját, egyesével végignézi, lementi, és külön mappába rakja a fotóit, aztán törli az ismerősei közül. Egyedül maradt.
