.svg)
2020. október 6. kedd
Ma reggel is szakadt. Mi van itt? Úgy ömlött, hogy a kertvégébeni kocsmában le kellett csuknom a gépet, mert pár perc alatt vizes lett a billentyűzet, pedig ernyő alatt van az asztal.
Holnap reggel nyolcra megyek a gimnáziumba petőfizni.
Elolvastam Dávid Lajos írásait, küldött vagy ötöt. Az egyik Thorma János és Ziffer Sándor máig álló házairól szól, a másik egy félnótás kővárvidéki emberről, Kibédi Sándorról, aki sokat (túl sokat) írt Petőfi állítólagos cigánylány szeretőjéről, a koltói Pila Anikóról. A két festő házával kapcsolatos cikk kicsit megütött. Gondoltam, mivel október hatodika van, és Thorma a Felsőbányai út 98. szám alatti ház udvarán festette az aradi vértanúk kivégzését bemutató, óriási méretű képét, ugyan sétáljak már el addig, nincs a világ végén. Szerintem ma én néztem meg egyedül ilyen szemmel ezt az épületet. Valóban jókora kertje van, bár nem lehet belátni, még az út túloldaláról se. Hazafelé aztán nem a belváros felé mentem, hanem az ortodox (volt görögkatolikus) templomnál, Tersánszky gyerekkori helyszínénél jobbra fordultam, van ott egy másik híd. A Zazar nem mutatta szimpatikus arcát, bár a Zazar kicsúszik mindenféle értelmezési keretből. Nem tisztavizű hegyi patak, nem fickós folyó, még csak nem is az ipari szennyezés által megnyomorított vízfolyás, hanem… fene tudja. Talán a Köves-Körös Pádis alatti részére hasonlít. Széles, nem mély, és rengeteg benne a kő. Most főleg, miután egy hete meghoztuk az esőt. Egy dolog viszont biztos. Kellő emberi gondoskodással biztosan nem így nézne ki. Tele van szeméttel és, a Jóisten tudja, miért, de hatalmas betontömbökkel is. Mindkét oldalán lepattant lakótömbök, a kukák mellett szemétben matató kutyák és macskák, a patak/folyó lebetonozott partjáig kaszálatlan gaz – és ez az egész a Híd utcai hídig. Gondolom, azon túl is. Lajos mesélte, hogy pár éve felmerült a ráépítés ötlete: a belvárosi szakaszon lefedték volna, lehetett volna rajta görkorcsolyázni.
A hídfőnél egy lépcsőn egész közelre lehet menni a vízhez. Ott álltam, és néztem, ahogy a hullámok pörgetnek egy megakadt focilabdát. Nagyon erős sodrás, víz alatti, ismeretlen kőzátonyokkal, nagy robajjal. Arra gondoltam, itt, a lábam előtt folyik a halál. Esélyem se lenne partot fogni.
Ez a folyó páratlan lehetőség egy ilyen városkának, csak fel kéne ismerni. Kolozsváron, Gyulán remek példákat látni a vízre kiülő kiskocsmákra, kávéházakra, éttermekre. És nem is nagy találmány. Bár biztos összetettebb feladat életre hívni egy ilyet, mint lebetonozni az egészet a fenébe. Lebetonozni. Hogy lehessen görkorcsolyázni.
Ez a Zazar-part amúgy a nagybányai festészet emblematikus témája. Zazar-part, fák, emberek, hullámok, vízre lógó fák, a szemközti oldalon a református templom híres tornya. Akartam csinálni egy ezzel a hagyománnyal játszó képet egy megfelelő pozícióból a mai állapotokkal, de még csak ilyen pontot se találtam rá. Hol a benzinkút, hol a gumiszerviz takarta a templomot – az a látkép már csak festményeken van meg, az ember azóta telerajzolta mással.
Találtam egy Penny-t igen-igen közel hozzánk, amiről csak azért nem tudtunk eddig, mert mindig a másik irányba indultunk el hazulról. Zsófit el is küldtem, levegőzzön egyet, bevásárlás címén (és fordítva). Nem ártott neki, a kisfiú ma is nagyüzemet vitt. Néha az az érzésem, mindent fel kéne menekíteni előle a szekrény tetejére, egyedül ott nem ér el semmit. A laptop, a naplóink, könyvek, telefonok, töltők, minden mehetne fel. Olykor az életünket is meg kéne óvnunk tőle. A feleségem idegállapotát. Ebből következően az enyémet. Aztán már csak őt magát, a kisfiút kéne felhúznunk magunkhoz a szekrény tetejére, hogy teljes legyen a világ.
Én is kimentem aztán a boltba egy üveg fekete leánykáért, és hazafelé megnéztem Ziffer Sándor házát. A második szomszédunk! Minden önarcképét ott festette, a háttérben a református templom piros toronysapkájával. Ide se lehet belátni, bár egy-egy kapurésen át csak-csak. Harminc centis gaz az udvaron, romos, szürke ház, és minden percében huszonöt autó megy el közvetlenül előtte, mindkét irányba. Nem tűnt úgy, hogy a magyar képzőművészet egyik fontos helyszíne. Egyszerű, öregszagú házikó, ahonnan kihalt a Papa meg a Mama, és felköltöztek a Virághegyre, a temetőbe. Nem tudom, mióta nem lakják, de olyan, mintha csak most tavasszal árvult volna meg. De úgy, hogy már az elmúlt években se nézett volna rá senki az öregekre. Szegény, magányos, mogorva lakó tűnt el, tulajdonképpen senkinek se hiányzik. Nekem is csak Lajos mai cikke után tűnt fel, hogy egyáltalán létezik még az épület, ami előtt napi háromszor-négyszer elmegyek. Csöndes kis sziget a nagy forgalom mellett, a maga kicsit se heroikus nyomorával. Ez Ziffer Sándor, a nagy festő háza, és tíz év múlva már nem fog állni.
