Mosom kezeim, nem vagyok pék

Napjainkban a hazai és magyarországi filmek mintha kifejezetten exportcélra készülnének. Jó példa erre A besúgó, amelynek alig volt köze a valódi magyar szocialista érához, mégis a nyolcvanas évek tarka, életvidám nosztalgiája, a sorozat fürge dramaturgiája (és természetesen az HBO) elég volt ahhoz, hogy külföldi nézőket is szerezzen magának. Cristian Mungiu R.M.N. című filmje láttán hasonló aggályok fogalmazódnak meg bennem: ez egy Erdély-film, amit mintha nem is erdélyieknek készítettek volna. Nem is lenne ezzel semmi gond, felmerül azonban a kérdés, hogy akkor mégis kinek szánták?

Az R.M.N. a gyergyóditrói pékség Srí Lanka-i vendégmunkásainak botrányos fogadtatását filmesíti meg – és ez csupán egy cselekményszál a sok közül. A film főhőse, Matthias (Marin Grigore) hazaköltözik külföldi munkahelyéről, otthon azonban újabb problémákkal szembesül: fia, Rudi nem mer egyedül iskolába járni; sorra kosarazzák ki a nők; édesapja, Otto Papa egészsége egyre romlik, ráadásul valaki lopja a birkáit. Ehhez szinte mellékszálként kapcsolódik a faluba érkező vendégmunkások története, akiket a munkaerőhiány és a pályázati hajrá miatt alkalmaznak a helyi pékségbe, ez viszont akkora felháborodást vált ki a falubeliekből, hogy petíciókat, internetes fenyegetéseket, sőt merényleteket intéznek ellenük.

Bizonyos cselekménypontok megfeleltethetőek a két éve történtekkel, azonban az R.M.N. igyekszik kerülni a pontos referenciákat: Ditrót például a fiktív Récfalvával helyettesíti. A fiktív falut többnyire torockói helyszínekkel mutatták be, ezek viszont annyira ikonikusak, hogy erdélyi nézőként képtelenség elvonatkoztatni a valós településtől. Még kuszábbá válik mindez, ha a néző megpróbálja elképzelni, mégis hol lehet ez a bizonyos Récfalva. Székely faluhoz képest ugyanis elég közel van Kolozsvárhoz, ugyanakkor az arányos román–magyar lakosság mellett igen szép számban lakják szászok is (és még egy francia természetkutató is feltűnik). Bár gyönyörűszép snittekkel mutatják be a környék takaros házait, az utakat átszelő kóborkutyákat – jó mungiui szokás szerint ezekből is készülhetnének képeslapok –, mégis kultúraidegen a látványvilág. A lakások berendezése inkább egy népművészeti múzeum belsejét idézi, mint egy szerény faluét; válsághelyzetben a falubeliek vadászpuskával vagy Ku-Klux-Klan-maszkban járnak-kelnek (kissé szájbarágós illusztrációja ez annak, mennyire kirekesztő közösséggel van dolgunk). Nem csupán látványában bizarr a film: a lakók szokásai is paradox módon működnek az R.M.N.-ben. Az interetnikus feszültségek helyenként teljesen feloldódnak (például a többnyelvű évzáró előadáson, vagy szilveszterkor, amikor a falubeliek bátran zengik a Székely himnuszt, mégsem végződik utcai verekedéssel a dolog), esetenként pedig életveszélyesek (hokimeccsre önvédelmi okokból bicskával járnak, a falubeliek Sorcova helyett egy szabad dák birodalomért menetelnek stb.). Néhol azonban jól működik ezeknek a viszonyoknak az ironikus bemutatása, ilyen például, amikor Matthias magyarul akar udvarolni, és ebből egy határozott „jó étvágyat mucho” kerekedik.

Képmutatás lenne azonban egy játékfilmet felelősségre vonni azért, mert nem viselkedik dokumentumfilmként, tegyük fel, hogy a film egy koncentrált erdélyiséget próbál megmutatni, és csak nagy vonalakban kapcsolódik a valós ditrói esethez. Az utolsó percekben akadnak mágikus realista és misztikummal játszó jelenetek, amelyek jelzik, hogy ez nem az Érettségi, nem csak szociodráma. Az R.M.N. legnagyobb vétke tulajdonképpen az, hogy mozifilm, nem tévésorozat, mert bár a lakosság valahogy „összetömöríthető” egy településre, a problémáik már nem. A fentebb felsorolt történetek nem egy, hanem akár két évadot is bőven megtöltenének tartalommal, mert a film minthe egyszerre minden erdélyi politikai kérdéssel szembesítene: van itt medvekérdés, fakitermelés, etnikai konfliktusok, gazdasági migráció, nyugatellenesség, homo- és xenofóbia, öngyilkosság, toxikus maszkulinitás, szexizmus, erőszak, csordaszellem, és még a bányákkal is volt valami gond. Egy kétórás film nem bír meg ennyi problémát; így bizonyos kérdések egyoldalúan, sematikusan jelennek meg: a falu lakói szinte karikaturisztikusak, a Srí Lanka-i pékektől való iszonyuk miatt pedig nehéz őket komolyan venni akkor is, amikor jogos sérelmeket hoznak fel. Ez kifejezetten jól érződik a film második felének mesteri módon tálalt vitajelenetében, amely még Radu Jude Zűrös kettyintés… című filmjének zárójelenetén is túltesz (tanulságos lehet összevetni egyébként a valódi ditrói falugyűléssel, amelyről az Átlátszó Erdély készített átfogó videoanyagot).¹ A falubeliek panaszai egy identitás nélküli, háborgó Tömeg hisztériájának tűnnek, mintha ugyanakkora súllyal bírna a kivándorlás miatt megcsappanó lakosság dilemmája és a népi hiedelem, miszerint a muszlimok nem mosnak kezet és AIDS-et gyúrhatnak a kenyérbe (elrettentő precedensként többször is megemlítik a romák kiűzését, jelezvén, hogy ez egy eredményesen kirekesztő közösség). A kompromisszum lehetetlenségét mi sem példázná jobban annál, hogy majdnem verekedéssel zárul a falugyűlés.

Nem rossz film az R.M.N., a szó technikai értelmében nem. Képileg kifogástalan, izgalmas szimbólumokkal és néhol kifejezetten finom gesztusokkal dolgozik, ezeket azonban teljesen beárnyékolja a nem szándékos, mégis megkerülhetetlen moralizáló nézőpont. Minden képi-dramaturgiai erénye mellett az a benyomásom, hogy több közéleti kérdésbe és narratív szálba markolt, mint amennyit elbírt. A rendező azt vallja, eddigi repertoárjából ez a „legmegosztóbb és -politikusabb” alkotás, amely őszintén és kíméletlenül szembesít a romániai valósággal (nem véletlen, hogy Ditró az első helyszínek között volt, ahol bemutatták a filmet, és ezzel „feloldozást nyert” a rossz hírű település). Bár érződik a kíméletlenség és megmondani vágyás, Mungiu visszafogottabb munkáit hitelesebbnek és kiforrottabbnak érzem, mindezek mellett azonban nagy vállalkozás nem is egy, hanem több mint három nemzetet szembesíteni káros felfogásaival. Ahogy a hollywoodi filmek esetében is jól ismert kategória az Oscar-csali, lassan mi is büszkélkedhetünk Arany Pálma-csalifilmekkel – még ha jelen esetben nem is járt sikerrel a csalétek.

R.M.N., színes román film, 125 perc, 2022. Rendező és forgatókönyvíró: Cristian Mungiu. Operatőr: Tudor Vladimir Panduru. Vágó: Mircea Olteanu. Szereplők: Marin Grigore, Judith State, Macrina Bârlădeanu, Rácz Endre, Bíró József, Moldován Orsolya, Hatházi András.

Jegyzetek

¹ Falugyűlés Gyergyóditróban. Átlátszó Erdély, YouTube, 2020. február 1. Online: https://youtu.be/9l6fWyEw1ls.

‍