.svg)
Robert Bosisio alkotása
Helyzetjelentés
A jövőm gondosan előkészítve már.
Derűsen vár, akár egy meghitt pipatórium.
Ablakai egy nyugodt őszi kertre látnak,
amelyben édes már az alma, körte,
s önfeledten potyog a dió.
Köröttem mindahány szívbéli barátom,
akiknek ismét barátja vagyok én is,
miként pipacskorunkban egykoron.
Puha napfény mosolyog be az ablakon,
s a selymes messziben egy hűséges gramofon
halkan énekel –
A jövőmmel gondom hát semennyi.
Izgatottan várja érkezésem,
mint karácsonyestét az angyalok.
Már csak a folyton kekeckedő múlton
s ezen a minden-levesemben-kanál
zagyva jelenen kell túlélnem magam,
már csak…
Hagyjatok hát…
Elég vagyok én már
magamnak váltig:
egyedül is el tudok
jutni a halálig,
hagyjatok hát békén,
miként a vágyak s a dühök is
nyugton hagynak.
Még lerovom a sarcot
az én Uramnak:
ne legyek Néki se adósa,
és aztán tulipán leszek,
pünkösdi rózsa,
vagy katicabogár, hétpettyes,
pillangó, amely a
lelketekben repdes,
esetleg rókanyom
a tavalyi hóban,
de azt hiszem, hogy mégis
legjobb lesz búvárnak egy
libaúsztatóban.
Számvetés
Nem kértem, Uram,
Hát nem is adtál,
A dolgaimból kifaroltál,
Egyedül vergelődtem.
Te sem kértél, Uram,
Hát én sem adtam,
A terveidből kimaradtam,
Nélkülem is elboldogultál.
Én lent a porban,
Te az egekben –
Jól megvoltunk
Mind a ketten.
Másként is lehettünk volna?
Egyre megy ez is már:
Kitelik bennem a naptár,
S én lent a földben,
Te az egekben –
Jól megleszünk azután is
Mind a ketten…
Nosztalgika
…és akkoriban egy jókedvű nyári délelőtt
a kolozsvári vasútállomáson összetalálkoztam
Király Lacival, ki nekem ifjúkori barátom, s ezért
engedhetem meg magamnak a László helyett a Lacit…
…akkoriban még Kolozsváron is adódtak jókedvű
délelőttök, s az ember még gyakran összetalálkozott…
„Hová, merre, Király uram, merre, hová?”, kérdeztem
vidáman Király Lacitól… akkoriban még gyakran voltam
már-már illetlenül (hogy ne mondjam: gyanúsan) jókedvű,
vidám s néha csak úgy, minden különösebb ok nélkül, igen,
pontosan úgy, mint a virágok, amelyek csak nyílnak, pompáznak
boldogan… „Én egy kicsit haza Sóváradra, hát te, Lazsi?”,
mondta-kérdezte Király Laci, ki egyedüli, aki Lazsinak
szólít, ifjúságunkra emlékeztetőn… „Én is egy kicsit haza,
Korondra”, mondtam… „Akkor együtt…” mondta Király Laci,
emlékeim szerint jókedvűen… „Együtt…” mondtam én is,
jókedvűen… akkoriban még élt Király Laci Édesanyja Sóváradon,
és a világ legfinomabb palacsintáját tudta sütni… akkoriban élt
még az én Édesanyám is Korondon, s a világ legfinomabb
palacsintáját tudta sütni Ő is… akkoriban olyan volt zötykölődni
a Kisküküllő mentében fel, a Sóvidék felé jókedvűen baktató
vonaton, mint gyerekkorunkban a szénásszekér tetején a mezőről
hazafelé… akkoriban az ember Korondra, Sóváradra hazament…
akkoriban nem is gondoltunk arra, hogy a világ legfinomabb
palacsintáját nekünk sütik Sóváradon, Korondon…
akkoriban nem
tudtuk igazán, hogy milyen boldogok vagyunk, akkoriban csak…
…de azért Korondra, Sóváradra még mindig hazamegyünk s nem
oda utazunk, igaz-e, Király Laci?…
