Mohai Szilvia rövidprózái

Haller József: Asszonyok

A villámok ura

Megtaláltam a gyűrűjét. Tizenhárom éves lehettem, ő talán tíz, amikor egyszer elmentünk kutyát sétáltatni meg fagyizni a Duna-partra. Akkor is ez a gyűrű volt rajta, én meg ismét elámultam azon, milyen szép, és hangosan azt kívántam, bárcsak én is kaphatnék ilyet. Kék köves gyűrű volt fehér strasszokkal körberakva; bizsusága ennél tolakodóbb már nem is lehetett volna, a fém itt-ott némileg bezöldült, ráadásul kicsit lötyögött is az ujján. Az enyémen meg pláne. Kislánynak elég duci volt. A húszas éveire aztán szépen lefogyott, ma már nem is hord bizsut, legalábbis amikor néha-néha látom, mindig csak a karikagyűrűje van rajta meg egy vékony ezüstlánc a bal csuklóján, delfines medállal. Szóval, az a kék gyűrű így visszanézve már messze nem volt olyan nagy szám, de akkoriban nagyon tetszett. Amikor ezt elmondtam neki, azt felelte, ha ő meghal, az enyém lehet. Kikerekedett szemmel bámultam rá, aztán azt válaszoltam, annyira azért mégsem szeretném, szóval inkább ne haljon meg.
Nem is tette. Bár… Ha nagyon költői akarnék lenni, azt mondanám, metaforikus értelemben talán mégis. Nincs meg a telefonszáma, legutóbb múlt karácsonykor láttam, és amit az egyik kolléganőm tátott szájjal fogadott, amikor nemrég említettem neki, nem vagyunk ismerősök a Facebookon. Nem találkoztam egyetlen barátjával sem, nem tudom a férje vezetéknevét, mert ő megtartotta a sajátját, és a lakcímüket sem. Azt sem, hol dolgozik, mi a kedvenc színe, szereti-e a gombás rántottát, fél-e a magasban, merre volt legutóbb nyaralni, elítéli-e a halálbüntetést, hova jár fodrászhoz, van-e bármi, amit megbánt az életében, vagy mit gondol a legújabb csizmámról, amelyet a múlt héten vettem egy leárazáson. Fogalmam sincs, hány barátja van a Facebookon, de valószínűleg még az az ismerőse is többet tud róla, mint én, akit csak udvariasságból jelölt vissza, pedig valójában abban sem biztos, találkoztak-e valaha személyesen.
Nyilvánvalóan nagyon szomorúnak kellene lennem emiatt, de a mindennapokban általában eszembe sem jut, legfeljebb olyankor, amikor egy-egy barátom vagy kollégám rákérdez, miért nem békülök ki vele. Mindehhez rendszerint oldalra hajtott fej és rosszalló pillantás társul. De hát én nem tudok kibékülni vele. Hiszen össze sem vesztünk. Vagy ha össze is vesztünk volna, az elmúlt tíz-tizenöt év alatt teljesen kikopott az agyamból, hogy miért. Nem. Nekünk nem kibékülni kellene, hanem összeismerkedni. Szinte a nulláról. Újrakezdő csoport, második emelet, tízes terem. Ha mindezt elmondom nekik, a fejük lassan a másik oldalra billen, és együttérzőn azt rebegik, ne aggódjak, minden jóra fordul majd. Persze, akkor már épp, hogy kicsit elkezdek aggódni. Ne gondolj a rózsaszín elefántra.
Anno meghívott az esküvőjükre, én pedig természetesen azonnal igent mondtam, hiszen ezt így illik, illetve az anyánk sokszorosan is leszedte volna a fejemet, hogyha nem, de aztán úgy alakult, hogy azon a héten Angliába kellett repülnöm az egyik partnerünkhöz, és a főnök világosan az értésemre adta, hogy az állásommal játszom, ha visszamondom az utat. Amikor közöltem otthon a hírt, próbáltam a lehető legjobban sajnálkozni, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy elég hitelesre sikerült. Anyám utána hónapokig kinyomta a telefont, amikor hívtam, és még a születésnapomon sem köszöntött fel.
Amikor pár héttel ezelőtt, a válásom után először elmentem egy randira, a „mi a kedvenc filmed”, a „mit szeretsz csinálni a szabadidődben”, és a „mióta ismerkedsz online” után a potenciális jelölt azt tudakolta, van-e testvérem. Miután ráeszméltem, hogy már vagy két másodperc is eltelt, én pedig még mindig nem válaszoltam, rájöttem, hogy ennél már csak az lenne kínosabb, ha a saját nevemet vagy azt nem tudnám megmondani, mikor születtem. Így végül rávágtam, hogy igen, gyorsan másra tereltem a szót, majd a találkozó végén eldöntöttem, hogy nem lesz második alkalom.
Amikor hazaértem, elgondolkoztam rajta, mi lett volna a megfelelő válasz erre a kérdésre. Kétségkívül tisztában vagyok vele, hogy van még egy ember, aki egykor kilenc hónapig ugyanabban az anyaméhben tartózkodott, mint én, de nem sikerült meggyőznöm magam arról, hogy ez a tény önmagában feljogosítana minket erre a titulusra. Így az ítéletet meghozandó rákerestem e szóra a neten, ám mivel csupa olyasmi jelent meg találatként, mint „a legmeghatóbb duett”, „féltékenységből megölte”, „használt rugdalózó”, illetve „jó döntés-e a második gyerek”, konstatáltam, hogy egyrészt okosabb semmiképp sem lettem, másrészt pedig némelyik weboldal meglehetősen dilettáns SEO-szakértőkkel dolgoztat.
Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy valaki ne egyre jobban, hanem egyre kevésbé hiányozzon. Vagy hogy egyáltalán mi az a tényező, amely alapján az illető elkezd hiányozni. A sarki közértben dolgozó kasszást például már vagy két hónapja nem láttam, mert azóta abba az újonnan megnyílt boltba járok a szomszédos utcába; de nem mondhatnám, hogy bármennyire is fájna érte a szívem. Igazából mindeddig eszembe sem jutott, csak most, hogy példát próbáltam keresni arra, kik azok, akik nem hiányoznak.
Egészen tegnapig teljesen jól elvoltam azzal a tudattal, hogy az én „szerzett egykeségem” olyan, mint Schrödinger macskája, azaz, hogy van is meg nem is, amikor is megtörtént az a bizonyos dolog. Amit már mondtam. Hogy megtaláltam a gyűrűjét. Nem, nem halt meg és hagyta rám. Mindössze a szüleink felújították a lakást, így hazaküldték nekünk a gyerekkori holmiinkat, amelyeket anno a költözéskor náluk hagytunk. Az egyik kis dobozban, amelyben volt minden, a matchboxoktól kezdve a hajcsatokon át a régi fényképekig, megtaláltam a gyűrűjét. Azt a kék köveset. Eszembe jutott az a délután. Amikor a kutyánkat sétáltattuk a bányatónál. Egy fekete németjuhász volt, Zeusznak hívták. Gyomorcsavarodásban halt meg nyolcévesen, nyugodjék békében. Már nem is emlékszem, miért választottuk neki ezt a nevet, amikor összedugtuk a fejünket ő meg én azon a bizonyos napon, amelyen a vinnyogó szőrcsomó megérkezett hozzánk, mert hogy e becses feladatot ránk ruházták a szüleink. De így visszanézve, annak tudatában, hogy a görög főisten öt testvérét az apjuk lenyelte, később pedig Zeusz saját húgát vette feleségül, kezdem azt hinni, hogy mindez nem volt a lehető legjobb ómen a kapcsolatunkra nézve.
No de a gyűrű. Amikor kivettem a dobozból, először nem is értettem. Mármint, hogy mit keres ott, hiszen nem is az enyém. Viszont eszembe jutott róla az a délután: a harmincöt fokos hőség; Zeusz, megugatta egy öreg néni tacskóját, aki felháborodva ránk förmedt; a fagyizás, az ő két gombóc csokija meg az én puncs-vaníliám; a „ha meghalok” és az a pillanat, amikor lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és a kezembe nyomta, hogy öt percig hordhatom én, de ne is próbáljak meg csalni, mert az új kvarcórája a kiszabott idő letelte után úgyis csipogni fog. Amikor viszont megnyomta a gombot az órán, vagyis igazából meg sem nyomta, csak úgy tett, mintha megnyomná, felnevetett; így tudtam, hogy viccel, ráadásul abból a pár percből végül vagy fél óra lett, és akkor sem ő szólt, hanem az én lelkiismeretem ébredt fel. Utána nagyot sóhajtva, kénytelen-kelletlen levettem a gyűrűt. Most viszont itt van. Tegnap vagy négyszer is előkotortam a dobozból azon morfondírozva, ne adjam-e vissza neki. Hiszen biztosan véletlenül került az én pakkomba. Zeusz. Most jut eszembe, miért is adtuk neki ezt a nevet. Mert hogy ő a villámok ura. A húgom pedig annyira félt a villámlástól. Én meg megígértem neki, hogy ha lesz egy Zeuszunk, ő majd vigyáz rá, akárhányszor csak vihar támad. Azon gondolkoztam, vissza kellene adnom a gyűrűt. Vagy legalább megkérdeznem, kell-e neki. Mindjárt fel is hívom. Vagyis… hiszen nem tudom a számát. Bejelölöm a Facebookon.

Piros és sötétkék

Alig akartam elhinni, hogy képes volt egyhuzamban tíz órát levezetni, és eljönni hozzám, hogy másnap reggel bevihessen a kórházba. Így amikor azon a bizonyos októberi estén pontban nyolckor felcsöngetett, először nem is akaródzott felvennem a kaputelefont azt gondolván, biztosan valami kivételesen pofátlan szórólapos vagy Jehova-tanú lesz az, de aztán valamiért mégis úgy döntöttem, hogy felkászálódom a kanapéról. Szinte meg sem ismertem a hangját. Persze rendszeresen beszéltünk, egy héten többször is, de úgy tűnik, a kaputelefon máshogy torzít, mint a Skype, esetleg a másnapiak miatti idegesség kúszott fel egészen a fülemig, vagy ki tudja.
Amikor kinyitottam az ajtót, és ő ott állt előtte, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.
Hogy van a kocsid?
Végül ez bukott ki a számon. Persze nem ezt akartam kérdezni, hanem, hogy hogyhogy itt van, vagy hogy kocsival jött-e, vagy még inkább a kettőt egyszerre, persze nem konkrétan egyszerre, hanem egymás után, de aztán mégis így alakult.
Felnevetett. Aztán álltunk még ott pár pillanatig. Majd belépett, átölelt, én pedig behunytam a szemem. Ahogyan másnap a műtőben, amikor az orvos arra utasított, lassan számoljak el tízig, és lélegezzek mélyeket. El is kezdtem, hogy „egy”, majd gondolatban hozzátettem, hogy „brokkoli”… Mert hogy vegetáriánus volt, így amikor néha nem tudott elaludni este a munkahelyi stressz miatt, mondtam neki, hogy számoljon birkákat, vagy ha a húsra még így vízszintesben sem szeretne gondolni, akkor brokkolikat… Nem tudom, hányig számolhattam, de tízig biztosan nem. Amikor kinyitottam a szemem, minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. Mármint nyilván azzal a különbséggel, hogy már nem volt féregnyúlványom, de hát azt akkor sem érzi az ember, ha még megvan, szóval ez a lényegen nem változtat.
Amikor visszatoltak a kórterembe, ott ült az ágyam mellett, a kezében egy pár piros mamusszal. Mindig nevetett rajtam, hogy szinte télen-nyáron azt hordtam, és „olyan nénisen” csoszogtam benne végig a lakáson; és hogy amikor a legutóbb vásárolt delikvens pár hónap hordás után már kezdett szétesni, nem voltam hajlandó kidobni, így először pillanatragasztóval próbálkoztam, majd amikor már az sem segített, fogtam, és celluxszal körbetekertem az orrát, hogy az majd jól odafogja a levált talpat. Odanyújtotta a piros mamuszt, és azt mondta, már vagy két hete megvette nekem ott kint, mert rettegett attól, hogy a kórházba is azt az összecelluxozott csotrogányt fogom magammal hozni. Felpróbáltam, és bár legalább két számmal nagyobb volt a kelleténél, azt mondtam neki, pont jó. Úgysem fog leesni a lábamról, gondoltam, mivel állandóan csoszogok; legalább már okom is lesz rá.
Harmadnap hazaengedtek a kórházból. Felajánlotta, hogy beszól a munkahelyére, és kér még pár nap szabadságot, ha szeretném, hogy segíthessen otthon. Legszívesebben azt feleltem volna, bár lenne még vagy huszonhat vakbelem ugyanennyi féregnyúlvánnyal, hogy szépen egymás után tönkretehessem és kivetethessem mindegyiket, és akkor huszonhatszor pár napot maradhatna… De aztán azt mondtam, mindent megoldok, csak sportolnom meg nehezet emelnem nem szabad, és hát futni nem tud helyettem, költöztetőbizniszt pedig úgysem terveztem indítani.
Így másnap reggel összepakolta azt a három pólóját meg a fogkeféjét, és elment. Miután a konyhaablakból végignéztem, amint kitolat a parkolóból, majd végighajt az utcán a sötétkék szedánjával, lekuporodtam a kanapéra a vadiúj import mamuszomban. A szőrmebélés egy helyütt kikandikált az orrán a varrás mögül, azt kezdtem el tépkedni. Majd hirtelen felkaptam a mobilomat, hogy felhívjam, és megmondjam neki, mégiscsak úgy döntöttem, belevágok a költöztetőbizniszbe, és jöjjön vissza, mielőtt valaki beáll a helyére a parkolóban, de aztán visszatettem a telefont az asztalra.
A hathetes kontrollon mindent rendben találtak, így visszatérhettem korábbi életemhez. Újra elkezdtem futni, először csak lassan, néhány kilométert, majd egyre hosszabb távokat. Továbbra is nénisen csoszogtam ide-oda a lakásban; néha még rá is játszottam, pedig persze tudtam, hogy rajtam kívül nincs már más, aki hallja. Lefekvés után egyedül számoltam a brokkolikat, de néha így is csak hajnali kettőkor tudtam elaludni, pedig nekem nem is stresszes a munkám. Egyszer épp a tűzhelyet súroltam a konyhaablaknál állva a platnira kozmált rántotta után, amikor elment egy sötétkék kocsi a ház előtt, én pedig egy pillanatra azt hittem, hogy felmondott, felszámolta a kinti életét, eladta a lakását, pénzzé tette az összes ingóságát, és… Vagy legalábbis, hogy bepakolta azt a három pólóját meg a fogkeféjét, és képes volt egyhuzamban tíz órát levezetni, hogy… De aztán, amikor a kocsit fényárba vonta az utcai lámpa glóriája, észrevettem, hogy nem is sötétkék, hanem bordó.
Tél lett, utána tavasz. Egyik este a kanapé felé csoszogtam a kezemben egy bögre tejeskávéval, amikor megbotlottam valamiben. Lenéztem a földre, és láttam, hogy a mamusz talpa megadta magát: bánatosan maga alá gyűrődött. Amikor lehajoltam, hogy megigazítsam, fájdalom hasított a jobb oldalamba. Aztán, amikor a sajgás még másnapra sem múlt el, elkezdtem utánaolvasgatni a neten, kiújulhat-e a vakbélgyulladás. Miután a negyedik cikkben is az állt, hogy ez lehetetlen, azért csak végigfutottam még egy ötödiket is, hátha mégsem. Vagy talán biológiai csoda vagyok. Nem ez lenne az első nonszensz, amit produkálok. Egy csomószor a hűtőben felejtem a kulcsomat, amikor a vásárlásból hazatérve még cipőben-kabátban elkezdem bepakolni a zöldségeket; egyszer visszakértem egy barátnőmtől egy könyvet, amit valójában ő adott kölcsön nekem, csak olyan sokáig ültem rajta, hogy miután visszaadtam, elfelejtettem, hogy nem is az enyém; egy másik alkalommal pedig véletlenül a szomszéd házba próbáltam meg hazamenni, és percekig szentségeltem, hogy elromlott a zár.
De nem, a vakbélgyulladás nem újul ki, még az enyém sem. Így csalódottan hajtottam le a laptop fedelét, majd végigsimítottam a műtét helyén. Először nem értettem az egészet. Már-már fel akartam hívni az orvost, hogy akkor most mi a búbánat van, amikor rájöttem. Hogy nem is ott fáj. Hanem a másik oldalon és feljebb. Fogtam az egykor oly szép piros, mára koszos rózsaszín import mamuszomat meg egy guriga celluxot, és letelepedtem a kanapéra. Elkezdtem körberagasztani az orrát, de a szalagból csupán egy úgy tíz centis darab volt hajlandó letekeredni; a következő pillanatban már csak az üres műanyag gurigát tartottam a kezemben. Ültem ott vagy fél percig némán, aztán feltápászkodtam, kimentem a konyhába, és kidobtam a kukába. Majd a mamuszt is.