No items found.

Mohács szemtanúja – interjú Kasza Péter történésszel, klasszika-filológussal

XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 16. (942.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

Hogyan kerültél közel a mohácsi csata kutatásához?

Amikor ilyen típusú kérdést kapok, mindig Umberto Ecóra szoktam hivatkozni, mert ő írja azt a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című könyvében, hogy a jó szakdolgozat olyan, mint az első szerelem, hogy hosszan elkíséri az embert valamilyen formában. Én eredetileg írtam egy szakdolgozatot Brodarics Istvánnak, a mohácsi csata krónikásának a kiadott leveleiből. Tanáromtól, Lázár Istvántól kértem témát: valami olyat szerettem volna, ami mindkét szakomhoz, a történelemhez és a latinhoz is illik. Meg voltam akkor győződve arról (1998-at írtunk), hogy mindent elolvastam, mindent megírtam, én erről többet mondani egy betűvel sem tudok. Aztán nem ez történt, hanem kiderült, hogy bőven akadnak még teendők, és kibontakozott belőle egy tizenöt éves kutatás, végeredményként a Bécsben és máshol felfedezett új leveleket is tartalmazó kritikai levelezéskiadással és a szerzőről szóló monográfiával.

Szóval nem az időszakot választottad, hanem az embert?

Én tulajdonképpen egy nyelvi szituációt választottam, mivel Brodarics latinul írt. Először nem is foglalkoztam ismert munkájának Mohács-képével, hanem csak a leveleivel, és aztán szépen lassan elkezdtem azon agyalni, hogy mi újat lehet mondani a mohácsi csatáról írott művéről, a korábbi szakirodalom megkövesedett nézeteit meghaladva. 2015-ben, a Mohács-monográfia befejezésekor letettem a lantot Brodariccsal kapcsolatban, azóta szisztematikusan nem foglalkoztam többet sem az ő személyével, sem a csatával. Mivel korábban írtam a témáról, tudtam, hogy sokat forog majd a nevem, és azt gondoltam, hogy a régebbi eredményeimet mondom majd el újra, ismeretterjesztő jelleggel, de aztán olyan sok minden merült fel az újabb történeti kutatások nyomán, történetileg, irodalomtörténetileg és filológiailag is, hogy ezeket az új megközelítési szempontokat alkalmazva további eredményekkel is tudok szolgálni.

Dióhéjban mit érdemes tudni Brodarics személyéről?

Ő egy VIP. Ez alatt azt értem, hogy bár nem volt Facebook-profilja, ha lett volna, az ismerősei között megtaláltuk volna a teljes korabeli Európát, köztük a leghatalmasabb uralkodókat is. Egészen elképesztően beágyazott figura. Nagyrészt diplomataként élte az életét. Sok hasonló kortársával szemben azonban volt benne valami plusz, ami miatt ötszáz évvel később is emlékezünk rá. Főpap volt, egyházi ember, és ebben a minőségében jutott el Itáliába, egyetemre.

Modern szemmel egy kicsit furcsa, hogy papok, főpapok művelték a legmagasabb szinten a diplomáciát a korszakban.

Igen, de ez nyilván nyelvtudás kérdése. A diplomácia nyelve leginkább a latin volt, illetve a 16. században sokszor mellette az olasz. Brodarics mind a két nyelvet profin elsajátította. Itáliába már úgy ment ki, hogy tudott latinul, ott pedig megtanult olaszul is. A latint szónokként is kitűnően, a finom stílusárnyalatokra is figyelve alkalmazta, aminek egy diplomata esetében nagy jelentősége volt. 1506-ban, huszonéves fejjel a legkurrensebb humanista műveltséget hozta haza Itáliából. Nem rögtön vált nagy emberré az országos politikában: először Szatmári György kancellár titkára lett, majd már saját jogán prépost, püspök, végül közvetlenül Mohács előtt kancellár. Nem volt üstökösszerű a karrierje, de azért viszonylag hamar került közel a tűzhöz, Bakócz Tamás esztergomi érsek mellett is dolgozott. Mégsem egyházi pályája miatt emlékezünk rá, hanem mert ott volt Mohácsnál, és ezt megírta. Kicsit olyan, mint John McClane, a New York-i rendőr, aki a filmszerető közönség szerencséjére rosszkor volt rossz helyen.

Mit lehet tudni a származásáról?

Brodarics szlavóniai, a neve alapján biztosan szláv gyökerű család sarja. A korszakban egy szlavóniai nem számít horvátnak, annak ellenére, hogy a mai horvát köztudat, Szlavónia megöröklése nyomán, őket horvátnak tekinti. Biztosan tudott „horvátul” vagy azon a szláv nyelven, amit a régióban beszéltek. Tudjuk, hogy egyszer a pápai udvarban is tolmácsolt délszlávról latinra. Mohács után Szapolyai János király környezetében, aki szintén szlavóniai gyökerű famíliából származott, valóban sok volt a szlavón–horvát humanista: Brodaricson kívül Frangepán Ferenc, Fráter György, Statileo János és Verancsics Antal. Nem állítom, hogy elsősorban emiatt állt Brodarics viszonylag gyorsan Szapolyai oldalára, de talán ez a tényező is játszott némi szerepet a pártválasztásában. Ettől még nem lehet azt mondani, hogy ő nem számított magyarnak. Egyszer forogtam azon, hogy hogyan hívják pontosan Brodaricsot. Ebben a cs-s formában ő maga sosem írta le családnevét, a legtöbbször a latinos „Brodericus” alakot használta. Vannak ezek az EU-s diplomaták, akik ilyen Euro-Englisht beszélnek, egyfajta nemzetek feletti nyelvet. Brodarics a magyar vezetőréteg tagjaként egyúttal egy ilyen jellegű nemzetközi elithez is tartozott. Alapvető kommunikációs nyelve valószínűleg a magyar volt, de olykor még saját családján belül is a latint használta írásban. A mohácsi csata előzményeiről és lefolyásáról írott munkája (Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról) is latin nyelvű. Szerintem azonban a nyelvi kérdés nem volt meghatározó fontosságú számára.

A fentiek fényében mennyire tekinthető Brodarics a magyar irodalomtörténet részének? Miért nem mondjuk akkor azt, hogy munkája a horvát irodalomnak vagy éppen a nemzetközi humanista irodalomnak egy remeke?

Minden horvát lexikonban szerepel Brodarics, sőt, a szülőfalujában, amely ma Kapronca egy elővárosa, egy patakon átívelő hidat is elneveztek róla, szóval a helyi történeti emlékezetben is számontartják. Ugyanakkor a horvátok irodalmilag nem érzik teljesen a magukénak, mégpedig azért, mert a mohácsi csata nem fontos nekik, nem igazán része a horvát identitásnak, nem okozott nekik a modern korig kiható veszteséget. A Brodarics által leírt vereség Magyarországé. Éppen az eseménynek a magyar történelemben játszott szerepe miatt lesz a híres munka elsősorban a magyar irodalomtörténet része. Persze nemrég, az új nemzetközi humanista életrajzi lexikon összeállításakor is fogós kérdésnek bizonyult, hogy -ics végű szerzőket magyar vagy horvát szakembereknek adnak-e ki kidolgozásra. Nem névtani alapon született döntés: Brodarics számunkra fontosabb volt, ezért a szócikkét én írtam meg.

Nagy vonalakban mit lehet elmondani Brodarics híres művéről? Miről szól? Milyen hosszú, milyen szerkezeti egységekből épül fel?

Ez egy rövid, latin nyelvű munka, összesen 253 mondatból áll, de ezek nem éppen Krasznahorkai-féle mondatok. Harminc-negyven oldalas szöveget ad ki egy normál alakú könyvben, terjedelmét tekintve nem kisregény, hanem hosszú novella, egy-másfél óra alatt végezni lehet vele, akkor is, ha figyelmesen olvassuk. Nem egy nagy, áttekintő történeti szöveg, hanem kifejezetten a mohácsi csata elemző bemutatása. Azonban nem csak maga az ütközet a tárgya, szerzője nem a hadtörténetet akarta gazdagítani, hanem az aktuális magyarországi viszonyok hátterében ábrázolta az eseményt. Milyen állapotban volt az ország? Kik voltak a legfontosabb politikai szereplők? A műben szereplő országleírása jellegzetes humanista jegyeket mutat, eredetileg egy térképet is akart mellékelni hozzá – de ez sajnos nem maradt ránk. A munka olyan, mint egy jól megírt forgatókönyv. Haladunk az ütközet irányába, egyre közelebb és közelebb a csata helyszínéhez, és a feszültség egyre fokozódik, végül a történet egy látványos akciójelenetben csúcsosodik ki. Az egész műnek csak a tíz százalékát teszi ki a csata leírása, nem többet. A Mohács-kutatásban mindenki ezt az utolsó tíz százalékot csavarja, facsarja, olvassa, vizslatja. Különlegességét az adja, hogy szerzője az esemény szemtanúja, puskaport szagolt, a csatát túlélte, és történetét megírta. A keresztény oldalról nincs másik ilyen. A többi szerző, II. Lajos egykori káplánja, Szerémi György, vagy éppen Habsburg Ferdinánd udvari történetírója, Caspar Ursinus Velius, akinek hiányosan megmaradt kézirata nemrég bukkant fel újra a szinte teljes feledésből, csak jelentős késéssel, és nem szemtanúként örökítették meg az eseményeket.

Mi lehetett Brodarics célja a munkával? Miért vetette papírra?

Ezzel kapcsolatban vagy száz éve vitatkozik a kutatás. Sokáig az volt az alapvetés, hogy a csatában elesett II. Lajos magyar király nagybátyja, Zsigmond lengyel király buzdította Brodaricsot a mű megírására. Már csaknem húsz éve bebizonyítottam, hogy ez a feltételezés nem helytálló. Az viszont abszolút igazolást nyert, hogy szerzője válasznak szánta Johannes Cuspinianus 1526/1527 fordulóján írott törökellenes beszédére, amelyben a Habsburg-udvarhoz közel álló humanista a magyarokat is hibáztatta a súlyos vereségért, azt állítva, hogy a csata közben cserben hagyták a királyt. Ugyanő azt a szomorú esetet is felhánytorgatta, amikor a csatavesztés hírére Budáról menekülő Habsburg Mária magyar királyné hajóit magyar katonák Esztergomnál kifosztották. Brodarics az előbbi vádra nagyon nyilvánvalóan és határozottan reagált munkájában. Leírta, hogy nem lehet azokat a magyarokat az uralkodó cserben hagyásával vádolni, akik ott fekszenek a csatatéren holtan, ahol maga a király is. Éppen ezért szövege nem higgadt történeti számvetés, hanem egészen nyilvánvalóan vitairat, egy olyan helyzetben, amikor a tragédia után megindult a felelősök keresése. Ebben a vitában nem is annyira a csatavesztés a leglényegesebb elem, hanem a király halála.

Mi Brodarics megfejtése erről a történelmi kudarcról? Ha nem fogadja el a magyarok alkalmatlanságát vagy árulását, akkor mivel magyarázza mégis a történteket?

A végzettel, egyszerűen a fátummal. Van egy előszava, amiben ezt kifejezetten meg is fogalmazza, hogy mások másképp beszélik el az eseményeket, és nem az ilyen dolgokban szokásos véletlennek, sorsnak tulajdonítják a tragédiát, ám ő nem tartozik közéjük. Kutatóként az a magánvéleményem, hogy ebben igaza is van Brodaricsnak. A csata végkimenetelét soha senki nem rótta fel a magyaroknak, hiszen tisztában voltak az egyenlőtlen erőviszonyokkal (ahogy azt a modern történeti kutatás is hangsúlyozza), de a király halálát a szemükre vetették.

Na jó, de hát magyarok vagyunk, tehát azt várjuk el, hogy Koplárovics Béla minden helyzetben rúgja be a gólt a Manchester Unitednak!

A magyar lélek nyilván sokszor Koplárovicsot várja, hogy Dávid legyőzi Góliátot, és bízik abban, hogy nálunk ez a dolgok rendes menete, a vereség pedig puszta anomália. A kortársak szempontjából mégsem az ütközet kimenetele, hanem a király váratlan halála számított a döntő tényezőnek, már csak azért is, mert az öröklés kérdése nem volt tisztázott. Ha lett volna már az ifjú II. Lajosnak fia, vagy nem lett volna egyszerre két potens jelölt, Szapolyai és Habsburg Ferdinánd, akkor a csatával kapcsolatos történeti vita valószínűleg nem lett volna, és nem lenne ennyire éles. Az ország későbbi két részre szakadása és hosszú megosztottsága ad neki különös súlyt. Brodarics volt a nem-habsburgiánus történetmagyarázók közül az első, ő fogalmazta meg először, hogy nem biztos, hogy úgy zajlottak az események, ahogy azt Bécsben gondolják.

Kérlek, beszélj nekünk néhány szót a munka recepciójáról is, hogy hogyan terjedt el a történeti köztudatban!

Azt várná az ember, hogy ha bekövetkezik egy ekkora mérvű vereség, amelynek híre hamar bejárja a korabeli Európát, akkor az erről írott munka is hamar elterjed, de nem ez a helyzet. Brodarics legkorábban 1527 tavaszán írhatta meg ezt a művet. Sajnos nincs meg a kézirata. Állítólag nyomtatásban megjelent 1527-ben Krakkóban, ám ebből jelenleg nem ismerünk példányt, egyetlen 18. századi bibliográfia említi. Csak attól kezdve kezdik emlegetni, hogy 1568-ban a humanista Zsámboky János nagy Bonfini-kiadásának függelékeként megjelentette. Miután ez a nyomtatvány bestseller lett, és tucatnyi újrakiadást ért meg, Brodarics is berobbant a köztudatba. Lehet, hogy a volt kancellár a Historia verissimát megírta 1527 elején, vagy éppen 1528-ban, egy lengyelországi tartózkodása alatt, még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy valóban volt egy korai, önálló, kis példányszámú kiadása, amelynek később minden példánya elveszett, azonban biztos, hogy a mű nem jutott el a „széles” olvasóközönséghez. 1568-tól kezdve azonban minden olyan szerző, aki Mohácsról akart írni, Brodarics munkájához nyúlt először. Maga a szöveg pedig ahhoz is jelentősen hozzájárult, hogy a csata is elnyerje kiemelt helyét a nemzetközi történetírásban, mert számos, a törökkel kapcsolatos történeti munkákat (az ún. Turcica irodalom darabjait) tartalmazó 16–17. századi európai válogatásba bekerült. Jellemző, hogy önállóan, saját jogán 1688-ban adták ki először. Bár az elmúlt évek történeti és régészeti kutatásai számos ismeretlen forrást napvilágra hoztak, most, a csata ötszázadik évfordulója idején is Brodarics műve az egyik legfontosabb támaszunk.

‍

Kasza Péter

Történész, klasszika-filológus. 1974-ben született Szegeden, középiskolai (1989–1993) és egyetemi tanulmányait (1993–2000) is szülővárosában végezte. 1999 és 2003 között a makói Szent István Egyházi Általános Iskola és Gimnázium latintanáraként működött. 2003 óta különböző beosztásokban a Szegedi Tudományegyetem latin és neolatin képzéseinek oktatója. 2023-tól az MTA doktora, 2024-től a Szegedi Tudományegyetem Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, a 16. századi magyarországi neolatin (humanista) irodalom, különösen a történetírás kiemelkedő szakértője. Pályája elején kutatásainak fókuszpontjában az a Brodarics István (†1539) állt, akinek a mohácsi csatáról szemtanúként adott leírása az ütközetre vonatkozó legfontosabb forrásunk. Jelenleg egy kutatócsoport egyik vezetőjeként Szerémi György 16. századi közepi történeti munkájának új, kritikai kiadásán és jegyzetelt fordításán dolgozik.

‍

‍

Összes hónap szerzője
Legolvasottabb