.svg)
Április 24-26 között a Balla & Vajna Projects Kulturális Egyesület kreatívírás-műhelyt szervezett Kolozsváron, Háy János író vezetésével. A műhelyen született írásokból közlünk válogatást.
(Részlet)
– Mintha beszállnál egy hetvenes évekbeli tízemeletes blokk liftjébe, tudod, amiket már akkor is szűkösnek érzel, ha jobban megpakolt hátizsákod van, és amikben mindig azonnal idegennek érzed magad, ha nem ott laksz, mert mások bejáratott mozdulatai koptatták el, akik ráadásul a kopás által ott vannak, na mindegy, anélkül, hogy jelen lennének, és mondjuk nincs felújítva, szóval tényleg a régi kiadás, aminek a rugósan csukódó fémajtaja után be kell hajtanod két fémkeretes, kopott és beazonosíthatatlan koszoktól elszíneződött préselt lemez ajtót, hogy megnyomd a csonkra redukált bakelit gombok egyikét a telekarcolt fémlapon, érted, amibe gyárilag vésték bele a márkanevet, IFMA, szóval megnyomod a gombot, és a két kis összefirkált ablakon keresztül rémülten figyeled, ahogy a külső fém ajtót az emeletek közötti beton váltja, majd fém, beton, tűhegyes fülekkel vizsgálod a motorzajt, és azonnal beugrik minden rémtörténet amit gyerekkorod óta hallottál a liftekről, pontosabban egy amalgámja ezeknek, nem is egy konkrét történet, hanem egy ilyen, egy ilyen gyurmalabda, plasztelin, tudod, sokféle színű gyurmából használhatatlanra gyúrva, amit szétszedni már senki sem fog, de ott van benne minden belső nehezéked, minden gát, blokk, fék, mindegy, és ösztönösen keresed, hogy van-e csengő, vagy pánikgomb, vagy hogy mikor volt az utolsó műszaki ellenőrzése a felvonónak, és mikor esedékes a következő, majd megpróbálod lezárni az egészet azzal, hogy tudatosítod, a tömbház tíz emelete mégiscsak sok lakót jelent, és állandó használatot, ha bármi gond lenne, kiküszöbölnék, amit a következő betonfejezet felülír azzal, hogy minden álmoddal és képességeddel együtt mégiscsak egy vagy a nyolc milliárdból, vagy húsz millióból, vagy ötszázezerből, vagy akárhányból, és megeshet, hogy a te szereped a nagy közösben arra fog korlátozódni, hogy te leszel az az egy tragikus és megrendítő baleset áldozata, aminek köszönhetően még jobban megszigorítják a felvonók műszaki ellenőrzését szabályozó törvényeket, jaj de jó, aztán fémajtó, szóval ott vagy ebben a tízemeletes lépcsőház szagú liftben, és azt érzed, hogy a nyakadba lihegnek. Rajtad kívül nincs ott senki, de mozdulni sem mersz, mert hátulról érzed a kifújt levegőt, az orrodon pedig minden levegővétellel beáramlik valami sűrű párlat, minden orrnyílásodon más, és ösztönösen mozdulatranra veszed, még az izmok a test általános egyensúlyban tartását célzó finom mikrómozgásait is próbálod kiküszöbölni, mert tisztában vagy vele, hogy ha milliméternyit fordulnál bármilyen irányba, már elviselhetetlenné válna az egész. Ezt még pont elviselem, csak ne változzon semmi. Nehogy valami legyen. Így, bár nincs ott senki, mégiscsak ott cövekelsz, mintha a lift üzemideje kilépés lenne az élet sodrásából, felfüggesztett és mozdulatranra dermesztett létidő...
– Amikor liftezünk, Isten kezében vagyunk.
– Nincs itt semmi transzcendens, csak aszcendens, deszcendens. Csak a testedről van szó, amiben a lélek ugyanúgy meghúzza magát, mint ahogy te is ebben a gyanúsan kattogó fém és préselt lemez dobozban, nevetségesen kis teljesítményű égővel a fejed fölött, összezárva minden külső és belső nyomással, benned is megindul minden, mint vízmértékben a buborék...
– Mint micsoda?
– ...és egyre elviselhetetlenebb az egész. Hát pont így érzem magam...
– Mint vízmértékben a buborék?
– ...fejezd be. Hogy minden ott liheg a tarkómba, meg árad be az orromon keresztül. Ami történik, egyáltalán nincs távol tőlem, és a hírek, ahogy zubognak a telefonból, tévéből, vagy nem tudom miből, az nemcsak valami szűnni nem akaró, állandó zajfelhőt okoz, hanem úgy épül be a szervezetekbe, mint a mikróplasztik, és egyszercsak elér egy kritikus szintet, és akkor jön a dili. Az emberek megkattannak, Über-sofőrok próbálnak gázsprayjel lefújni, on-line banditák lopnak tőled, miközben on-line telefonálnak veled, facebookon belédállnak. Bántani akarnak, megrövidíteni, elvenni tőled. Nem vagy egyedül, de ezt csak eltávolódva, racionálisan vagy képes megfogalmazni, ezért csak nézel. Hiába van körülöttünk tulajdonképpen béke, hiába van ég és föld különbség aközött, hogy olyan helyen élsz, ahol drónok pusztítanak, vagy ellenséges erők rakétái, vagy olyan helyen, ahol ennek nyoma sincs, mégis eljut hozzád az egész. És nem csak a híre, nemcsak a szellemi konstrukciója holmi szerkesztőségnek, vagy tartalomgyártónak, hanem valamilyen kipárolgása, párlata az egésznek. Vagyis valami, ami belédcsapódik, lecsapódik a bőrödön, és magadba szívod, nem tudatosan, nem akarattal, észre sem veszed, a pórusaid csak végzik a dolgukat. De ott van benned, és lehet, hogy nem is tudsz róla, mint ahogy ott van bennem is, érted, ugyanez van bennem is, csak másként kezelem, vagy csak ez az illúzióm, hogy sikerül másként kezelni, de ugyanez rakódik le bennem is, ott ülepedik, és csak valami elszánt, folyamatos küzdelemmel lehet eljutni a nullpontra, folyamatos munkával lehet ellenállni. A semleges állapot nem a semmittevés eredménye, hanem szüntelen...
– Időnként betolok egy bélyeget, vagy elmegyek gombászni, az tisztába teszi a fejemet.
– Hagyjál már a hülyeségeiddel. Nem lehet folyton trippelni.
– Nem folyton, csak időnként.
– De én most nem a kiválasztott kevesekről beszélek, akik meg tudják engedni maguknak, hogy elmenjenek Hollandiába vagy a dél-amerikai dzsungelbe, hanem a sokakról, olyanokról mint én, akiknek semmi más esélye nem marad, mint addig hajtani és addig taposni, amíg eljön végre az a kibaszott burnout, és végre leég, kiég minden. A lerakódás is. A szervezet elvégzi a karbantartást. Mint a jó liftescég. Vagy a régi borbélyok, akik öngyújtóval égették ki a fülbe nőtt szőrszálakat. A burnout marad az egyetlen megoldás, úgyhogy most, ha hiszed, ha nem, csak erre vágyok, a teljes kiégésre, legyen burnout, baby, égjen el minden, és akkor lehet, hogy végre majd meglátjuk.
– Nem értelek. Mit?
– Akarok egy új műsort.
– Milyen műsort?
– Ami az összes biztosítékot kiveri. Kezdve az enyémekkel.
– Mi a címe?
– Mit fognak szólni az emberek, vessző, fiam, telepakolva kérdő- és felkiáltójelekkel a végén.
