.svg)
„Ó, hol a hintó, hol a hintaló (…)
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
(S a hajnalban lopakodó,
mezítláb odasurranó
fiúcska, aki voltam…)”
Jékely Zoltán: Fenyőfák tánca, Vízkereszt után
„ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
(…) A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.”
Nádasdy Ádám: Maradni, maradni
Kora reggel van, kora reggel, és nyár van.
Vagy ősz van, nyár, ősz, tél, esetleg tavasz
van. Teljesen mindegy, hogy milyen évszak
van. Kapaszkodunk fel egy emelkedőn, egy
település felé, ami már nincsen. Elzörög
mellettünk egy-egy szekér közömbös arcú
emberekkel, akik már úgyszintén nincsenek.
Némán zötyögnek ők is valahová, ahová mi
is. Magas deszka- és kőkerítések mellett
haladunk, mögöttük apró, szürkés, kicsi
házak. Tehenek legelnek valami zöldessárga
fűben, kutyák ugatnak; kacsák, libák, tyúkok,
mintha lebegnének a furcsa, füves réten. Egy
kocsma a település?, falu? közepén. Olyan
a szag benn, mintha egy dohos, sötét pincébe
lépnénk. Bűzös, fáradt olajjal bekent padló;
a rozoga fémasztalok mellett három-négy
posztónadrágos, kucsmás, munkaruhás,
gumicsizmás férfi. Megsárgult műanyag
poharakból isznak valami olcsó, zavaros,
büdös kerítésszaggatót. Nekivágunk, felfelé,
a földútnak! Itt vontathatták le a szálfákat a
völgybe ezek a kucsmás, posztónadrágos,
fáradt férfiak. Nyomukban megkeményedett
a sár. A rögök között botladozunk az erdő,
az egykori tisztás irányába. Milyen lesz vajon
most, kérdezzük. Vajon kristálytiszta patak
vár-e, és az a gübbenő is, ahol összegyűlt
valamikor a sima, fehér kövek között a víz?
És persze az egykori, elhagyott menedékház.
Favágóké. Néhány priccs, az asztalon lepattog-
zott zománcú pléhtányérok, régi szalonnázás
nyomaival. Nyár van, ősz van, tavasz van, tél
van, mindegy. Ott találjuk-e még az erdőbe
befutó keskeny tisztáson, a csenevész fák,
töredezett bokrok között? Vajon ott van-e
még ugyanazon a helyen, kérdezzük. És ki
akarjuk-e nyitni vajon az ajtaját akkor is, ha
látjuk, hogy már nem lehet. Valaki le is tép-
hette és odatámaszthatta az oldalához,
az oldallemezéhez. És már rég az egész utas-
tér is üres… Az ülések kiszakítva, a padló
föltépve, a tetőkárpit leszaggatva, csak a félig
lecsupaszított alváz fekszik a tengelyekre, mint
valami néma, szürke csontváz. Tavasz van, ősz
van, nyár van, teljesen mindegy. A fák mögött
a lassan lebukó nap utolsó sugarait látjuk. Majd
hirtelen teljes lesz a csend, csak néha reccsen
egy-egy száraz faág. Ez a némaság, a félelem
és az üresség maga alá gyűr mindent, amikor
a sötétség leereszkedik és mohón nekünk ugrik,
elkap és egy közeli szakadék felé vonszol. Esze-
veszetten kapálózunk, de az örvény lehúz egészen
a mélybe. Fáj a mellkasunk, fáj a lábunk, fáj a
fejünk; az egész testünk majd szétszakad ettől
a fájdalomtól. És a feneketlen űr magába szippant,
mintha semmi sem lenne és nem is lett volna soha;
elragad isten tudja, hová. Fogalmunk sincs, honnan
jött, hová tart ez a mindent szétfeszítő hullám,
ami maga alá tiport, aztán kivetett a partra,
majd megint felkapott és magával rántott, aztán
ledobott még egyszer; sziklákhoz, fenyők törzséhez
csapott, aztán az éghez és ahhoz a köves, latyakos,
sáros és göröngyös földhöz, ami… Jaj, szakadt fel
torkunkból az artikulálatlan üvöltés, hol vagyunk,
mi történik velünk? És láttuk magunkat fentről,
láttuk magunkat belülről, látszott a szív, látszott
a vese, a gyomor, a tüdő; kiléptünk, felemelkedtünk,
majd megint visszatértünk, visszaereszkedtünk saját
testünkbe. Meghaltunk, majd megszülettünk újra;
meghaltunk, majd újra megszülettünk… Aztán ki-
merülten nyúltunk el hosszan a járgány? mellett,
mint ahogy elnyúlnak majd a gyalulatlan, kemény
deszkákon, deszkapriccseken azok a favágók is.
Korhadt fa és ázott föld szaga veszi körül őket.
Tavasz van, ősz van, nyár van, tél van… Hogy
milyen hónap is van? Mindegy is, mindegy…
