Mikor egér az ember?

– Van egy gyerek, aki órán a padban olvas – mondta Margit a későbbi sógornőmnek, Doi­nának.

– És te mit csinálsz? – kérdezte Doina.

– Hát hagyom – jött a bölcs belátásról tanúskodó válasz.

Együtt laktak, és a teakonyhában meg-megbeszélték a fontosabbakat. Margitnak mi voltunk az első osztálya, harminchat gyerek, még Mag Szilveszter is, aki pedig sírástól hüppögve közölte a bemutatkozásnál, hogy ő egyáltalán nem Mag Szilveszter, hanem Mag Szilike. De aztán megszokta a szilveszterséget, nem úgy, mint én a törtrészek kiszámításait. Pedig figyeltem Margitra, mert egyszerre tudott erélyes meg kedves lenni, ráadásul annyira fiatalon libbent be az életünkbe, hogy nehezünkre esett letanítónénizni. Nénizni vagy bácsizni a tanárokat lehetett, esetleg a síoktatót, na az aztán reménytelenül öreg volt, negyvenéves. De azért Margit tanító néninek szólítottuk mégis, mert így illett, persze.

– Édesanyám, te mikor fogsz olyan piros pulóvert hordani, mint a tanító néni? – kérdeztem otthon. Mire az én szelíd szépségű, hollóhajú anyám átölelt és mosolygott. Arra, hogy ne olvassak órán, csak másnap kért meg.

Végül otthon olvastam; ha a szülők szomszédolni mentek, akkor ott. A nagybátyámnál vadásznaplókat, Kittenbergert és Széchenyi Zsigmondot, Molnár Gábort. Holdárnyékban az őserdő. A csui az a leopárd szuahéli neve, a dél-amerikai fekete özvegyé pedig Latrodectus mactans – ezeket tudtam akkor. Tovább is adtam mindenkinek, de nem nagyon lelkesedtek: Alice például, akivel különben egész jól lehetett kártyázni, pont olyan méla undorral nézett rám, mint amikor păcălici-ezés közben megkértem a kezét. Az egész csak Gabót érdekelte, ő állandóan gyászbogarakat gyűjtött a kövek alól, meg bűzös holyvalárvát. Mondjuk, neki nem mertem volna előhozakodni ezzel a házasságüggyel, hiába voltunk jóban, mert hamar orrba verte a kellemetlenkedőket, és akkorákat csípett belénk, hogy órákig sajgott. Elkönyveltem a dolgokat úgy, ahogy vannak, és olvastam tovább.

Olvastam komancsokról, sájennekről, odzsibvékről, dzsikarillákról; Eldorádóról meg Fawcett ezredesről, kalózokról, konkvisztádorokról; törésvonalakról, vulkánokról, még a bolygóközi térről is. Olvastam asztal mellett, a szőnyegen, ágyban – elemlámpával a villanyoltás után. Ekkor eldöntetett, hogy apám mellettem alszik. Egyetlen éjjelt bírtam ki. A második estén, búcsút intve a horkolásnak és könyvnélküliségnek, pokrócostól átmenekültem a fürdőszobába, ahol a kádban végre kellő figyelemmel követhettem a Magyarok az Antarktiszon című, hidrográfiai mérésekről és az Adélie-pingvinek tojásköltési szokásairól szóló útirajz történéseit.

Érthető hát, hogy belelkesedtem, amikor a vakáció előtti héten Margit tanító néni közölte, hoz nekem olvasnivalót.

A könyv első látásra csalódást okozott: széles volt ugyan, de vékony. Ráadásul gyermeteg előszóval kezdődött, amelyben egy Cincogó Felícián nevű egér arra hivatkozik, hogy a szobájában lakó egyén igencsak gyatrán írta meg a kalandjait. Mit kell itt vacakolni, fintorogtam. Ha jól ír, jól ír, ha meg nem, akkor nem. Nem sejtettem, hogy a szarkasztikus Önigazolás körmönfont, de idegesítő irodalmi manőverével állok szemben, melyet később magam is gyakorolni fogok. Az már inkább ínyemre volt, ahogy a fejezetcímek terjengősen felsorakoztak, mint a Nemo kapitányban. Pennarágó Boldizsár tudós alakját ugyancsak megkedveltem, annál inkább, mert egy akkoriban futó rajzfilmsorozat főszereplőjére, Balthazár professzorra hasonlított, aki addig járkál föl s alá, amíg az éppen aktuális problémát mágikus gépezetével meg nem oldja. Majd itt is kitalál valamit az öreg Pennarágó, tűnődtem. De ezzel aztán véget ért az én örömem, mert olyan fordulat jött, amitől csak görcsöt kaphatott az ember. Alig indult be a kaland, alig szálltak tengerre a hősök, és alig kezdett el a gondterhelt arcú kormányos a kagylóhéjon evező hableányokról, főként a kék szemű Cecíliáról mesélni, abba is hagyta. Mint nagymama a veres kókis meséjét. Mi tagadás, ezen felháborodtam, a magukat elmélyültnek képzelő kilencévesek indokolatlan fölényével. És ekkor megint jött egy csavar, ami bonyolítani kezdte a dolgot. Felícián ugyanis egy ismeretlen fűszerszigetre vetődött, ahol rosszindulatú krokodilok nyüzsögtek, hurkafák nőttek, a sziget legfontosabb pontján pedig – hol másutt? –, egy barlangban félig kész, elmohosodott farádiót talált, azon megsárgult falapot. Itt már akaratlanul vigyorogni kellett. Kezdett az egész a maga túlzásaival érdekes lenni. Fűszerek, hurkafák, a megsárgult falapon az alábbi bejegyzés: „itt élt Cinigin kapitány, forgószél ragadta el meglett férfikorában”. Na még olvasom egy kicsit, mondtam. Az is izgatott, hogy mindezt, mármint Felícián szigetbeli felfedezéseit egy skorpió figyelte, mint valami gonosz milicista. Ennek volt hangulata: a tűzhányó gyenge lángjánál nehezen sülő hurkák, meg a skorpió, ez a történetbe belötyögtetett szúrós állat komoly teljesítménynek tűnt. Már-már helyrezökkent a világ, amikor előkerült az elveszettnek hitt kormányos, a hableány… és a többit már tudjuk.

Mi ez? Miért csinálja ezt? – kérdeztem magamban ingerülten, a válasz legcsekélyebb reménye nélkül. Arra ugyan rájöttem, hogy a szereplők hol gondterheltek, hol ünnepélyesek, és indokolatlanul sokat bőgnek (az utóbbit undorítónak találtam). Azt is kapiskálni kezdtem, hogy az író hol komolyan veszi a dolgokat, hol leereszt, mintha fütyülne mindenre. Nem tudhattam, hogy a Paródia nevű irodalmi deszant hadgyakorlatának vagyok az áldozata, ahol a lényeg minden és mindenki fricskázása, sőt szívatása. Most akkor letegyem, vagy ne tegyem le. Most nem, mert épp azt írja: „Gömböczy Álmos, okleveles bödönkutató” . Most sem, mert az egerek ősi indulóját énekli a tömeg: „Előre, cim-, cim-, cimborák! / Zengjen a cin-, cin-, cintányér, és üljük a gömböcök torát!”

Kedves kis dallamocskát találtam ki hozzá, és úgy énekelgettem. Most jön a hableány, ez nem kell. Hátha kihagynék néhány oldalt? Nem lehet, mert most meg a légcsavarhúzóval forgatják a zuhanó repülőgép légcsavarát. Tovább zuhannak, és a gondterhelten pipázó, repülőtisztté avanzsált hajóskapitány óvatos kézzel megpróbálja leszerelni a gép dudáját. Aztán megint egy sziget, egy barlang. Vásott kölykökként rohangáló indiánok. Leteszem. Megjelenik Pennarágó. Mégsem. Déli-sark. Bálnát perzselnek, ez jó. Egy kék és egy szaggatott vonal van rajta. A megjelölt kék vonalnál ollóval fel kell majd vágni, a szaggatott vonalnál pedig behajtani, zseniális marhaság. Cecília, a hableány, na kész, vége, véééégeee!

És ez így ment a könyv utolsó oldaláig. A befejezésre várva. Nem mintha az különösebb katarzist hozott volna. A hableány meg a kormányos egymásra találnak, Felí­cián és a hajóskapitány pedig elbúcsúzik tőlük, megkönnyebbült sóhajjal, mint amikor a begyulladt bölcsességfogától megszabadított páciens kilép a fogászat ajtaján.

Egy kicsit megkönnyebbültem én is. Visszatértem jól bevált, komoly, nagy terjedelmű könyveimhez, ahol nincs kétség, nincs szívatás, esetlenség pedig végképp nincs: ha kaland van, a hősök bátrak, ha tudomány, az információk precízek. Ki hitte volna, hogy pár év múlva, a kommunizmus bukása előtti Románia üresen tátongó élelmiszerboltjaiban eszembe jut a tizedik fejezet látnoki szövege: egy darabig kétszersültet ettek, aztán egyszersültet, de egy szép napon a raktárnok… szomorú arccal a kutatók felé mutatta üres tenyereit? Ki gondolhatta, hogy a nyolcvankilences fordulat, vagy ahogy egy jeles barátom szokta mondani, a bukfenc utáni eufóriában elhangzó ünnepélyes, könnyes, de gondterheltséget sem nélkülöző beszédek hallatán felváltva fojtogat majd a meghatottság és a röhögés? S legfőképpen, ki képzelhette, hogy egy idő után jobban érdekel majd a csetlő-botló szereplők sorsa, igen, az esetleneké, a Satöbbik élete –  a nagy Valakik életénél?

Talán a Bajor-könyvnek is van valamennyi köze ehhez; és hát az ember, miként az egér, ha nem is mindig bátor, de azért nem lesz gyáva sem. Mindezt megfontolva, jól teszi, ha alkalomadtán egyszerűen csak abbahagyja a saját szövegeit, éppúgy, mint én most – mielőtt még a saját fontoskodásának szagától elájulna.

‍