.svg)
Miközben soromra várok az Utolsó ítélet vagy a Földi gyönyörök kertje előtt, és megpróbálom az előttem lévő vállak és fejek fölött leskelődve felfedezni az amúgy sem túlságosan nagy méretű festmények apró részleteit, amelyekben köztudomásúlag az ördög lakozik – Boschnál gyakran a szó szoros értelmében –, az jár a fejemben, hogy mitől képes ekkora szellemi izgalmat kiváltani manapság egy titokzatos, mélyen vallásos és spirituális szemléletű, késő középkori németalföldi festőművész, akinek a motívumokkal, szimbólumokkal telezsúfolt műveit szakavatott művészet-, vallás- és jelző nélküli történészek is csak részben képesek dekódolni. Kultúrsznobéria? Az is, persze, mert nehéz ellenállni „az évszázad kiállítása” hívószó csábításának. Mégsem intézhető el ennyivel: Hieronymus Bosch rettenetes pokolbéli látomásai – nem reprezentatív tapasztalataim szerint – rezonálnak a mai ember lelkületével, munkáit nem a vitrinbe zárt tárgyi emlékeknek kijáró kegyes tisztelettel, hanem valamiféle, borzongással vegyes kortársi elismeréssel illetik – Bosch élő.
Másnap arról beszélgetünk egy barátommal, aki történetesen a Szépművészetiben dolgozik, hogy mekkora hatása lehetett a saját korában ennek a művészetnek, ha ennyi követője akadt, és ha a „legkatolikusabb király”, a spanyol II. Fülöp néhány évtizeddel Bosch halála után erőszakkal hozatta el Németalföldről a Gyönyörök kertjét, hogy aztán magánlakosztályának falára akassza. Azóta is Madridban van, a Prado őrzi, kölcsön adni sem hajlandó, ezúttal is csak egy – mellesleg kitűnő – másolatát hozták el Budapestre.
Mitől népszerű tehát Bosch? Azt hiszem, a huszonegyedik századi ember képzeletét leginkább az egyszerre rettegett és vágyott apokalipszis látomása ragadja meg. A szorongás, hogy ami történik a világban, az végzetes és visszafordíthatatlan. Karthauzi Szent Dénes, Németalföld nagy misztikusa, Bosch földije és kortársa írja A végső dolgokról:
„Képzeljünk el egy hosszú és széles mezőt, amely teljesen terméketlen, kiégett, kiszáradt, mély árkokkal és keskeny vájatokkal teli, amelyekből árad a kénszagú füst… rémes varangyok lapulnak mindenfelé; sárkányok, csúszómászók nyalják, csócsálják és tépik szét a szerencsétlen bűnösöket.”
Hányszor képzeljük el a jövőt terméketlen, kiégett, kiszáradt, ismeretlen veszélyekkel teli mezőként? Klímapánik, depresszió, háborús pszichózis, világvége-hangulat: mind meglelik kifejeződési formájukat Hieronymus Bosch rovarszerű szörnyalakokkal benépesített, kaotikus vízióiban.
Nem értem, a Just Stop Oil felkiáltással kampányoló klímaaktivisták miért nem egy Bosch-festményhez kötözték oda magukat – hiszen annak még szimbolikus tartalmat is kölcsönözhettek volna. Az olajfestmények elleni lázadás önmagában meghökkentő; mit vétett szegény John Constable, ez a romantikus angol tájképfestő, vagy éppen Botticelli, és mit kéne velük kezdeni? (Tanulságféle: művészettörténeti kiállításokra nem csak akkor érdemes járni, amikor médiaérdeklődésre számot tartó performanszot hajtunk végre.)
Tettüket, a sajtóbeszámolók szerint, így magyarázták:
„Mi haszna lesz a művészetnek, ha nem lesz víz? Amikor emberek milliárdjai szenvednek, mi értelme van a művészetnek?”
Fogas kérdés, és most tekintsünk el attól, hogy amikor a képzőművészet számos remeke született, emberek milliárdjai – demográfiai tények okán – ugyan nem, de százezrei, milliói szintén szenvedtek.
Ha nem lesz élet a Földön, akkor természetesen semminek nincs értelme. Ha nem lesz emberi élet a Földön, akkor viszont nem lesz, aki erre rákérdezzen. Mivégre hát az árukapcsolás? Mi értelme van pont a művészet értelmét feszegetni az apokalipszis-képzetek árnyékában?
Az, hogy mi haszna van, illetve van-e egyáltalán bármiféle haszna a művészeteknek, örök és eldönthetetlen vitatéma. Michel Houellebecq írja esszé- és publicisztikakötetében, hogy az irodalomnak semmi haszna nincsen, mert ha lenne, akkor a huszadik század számos tragédiája elkerülhető lett volna pusztán azáltal, hogy egyes vizionárius írók korai intelmeit megfogadjuk – de nem tettük (Dosztojevszkijre és a balos totalitarianizmusra hivatkozik, ha jól emlékszem). A francia író persze feltűnősködik és provokál, de attól még lehet némi igaza.
Megboldogult Éva néni jut eszembe, aki annak idején gyakran idézte nekünk a bölcsészkaron egy másik francia író, Claude Roy mondását:
„Az irodalom tökéletesen haszontalan. Egyetlen haszna, hogy élni segít.”
Ha ez így van, megkockáztathatjuk, hogy a kijelentés a művészetek egészére vonatkoztatható. (Vagy mégsem, de hipotézisnek megteszi.) És ha ezt elfogadjuk, abból egyenesen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ha a művészet élni segít, akkor minél nagyobb a baj, annál nagyobb szükségünk lesz rá.
Ezért pontosabb, ha a művészet hasznára vonatkozó kérdést így tesszük fel:
„Mi haszna a művészetnek, ha van víz?”
